Tavasszal kiscicák születtek a szomszédban. Egyik nap azonban a mamacica bulizni ment, a picik meg az udvaron sírtak, nagyon keservesen. Dick tányérjában adtam nekik egy kis langyos tejet, amit részben magukra kentek, de azért remélem a pociba is jutott belőle. Dick három lábon állt a tányérja felett, amíg a kiscicák ettek, nehogy összetaposson egyet is, majd lenyalogatta róluk a fölösleget és az orrával betaszítgatta őket a párnájára, és köréjük feküdt melegíteni őket. Én csak ámultam és bámultam. Egy mamakutyának is becsületére vált volna ekkora gondoskodás.
Így ment ez két napig, Dick volt a pótpapa, vagy pótmama, már nem is tudom, hogy nevezzem, amikor hazacsámpázott a mamacica és most ő kezdett keserves kornyikálásba. Jó, hogy végre eszébe jutottak a kicsinyei. Mindenki azt mondta, kár kitenni a piciket, úgysem fogadja vissza őket a mama, ha megérzi rajtuk az idegen szagot, ember és kutyaszagot egyaránt. Azért én megpróbáltam, és szerencsém volt, egyenként szépen elszállította őket anyuci.
Telt-múlt az idő, el is felejtkeztünk a cicákról, amikor egyszer megjelentek az udvaron. A mama elhozta őket bemutatni az udvarnak és népének. Elöl vonult a mama, peckesen égnek emelt farokkal vezényelte maga mögött a sort. A csetlő-botló lurkók is valami kis tekergő villámhárítót viseltek a hátsó részükön, ugrándozva, rosszalkodva jöttek, de azért próbáltak valami sorra emlékeztető alakzatot tartani. Igencsak mulatságosak voltak.
Dick nézte őket egy darabig, kutatott az emlékezetében. Ezek volnának az én kis védenceim!? Hát persze! Azzal boldogan odaszaladt hozzájuk, hogy üdvözölje őket. A kis vakarcsok azonban felpúposított háttal, folyamatos pfúúúú-pfúúúú hangok kíséretében apró, de annál hegyesebb körmű mancsocskáikkal kapkodtak Dick orra felé. Szegénykém hátra hőkölt, egy darabig csodálkozva nézett, majd megfordult és elballagott. Azt azért megjegyezte, úgy látszik macskáéknál így néz ki a köszönet.
Jön még kutyára dér – tartja a mondás, és milyen igaza van. Ennek a történetnek sincs még vége.
A kiscicák szépen felcseperedtek, már önállóan vadásztak is, leginkább bogarakra, mert a madarak elérhetetlen távolban repkedtek. Egyre messzebb merészkedtek, egyre nagyobb területeket jártak be. Így került az egyik cica Dick tányérjának a közelébe. Azt hitte, a bemutatkozási akciójuk után Dick majd eltűri, hogy megegyék a kajáját. Na azt már nem! Szép komótosan odaballagott, megfogta hátul a cica nyakán a bőrt, néhányszor megcsóválta a fejét, majd amikor úgy gondolta, megvan a megfelelő kezdősebesség, elengedte a nyakát. Az meg a szépen kiszámított röppálya ívében felkenődött a veranda sarkába, koppant egyet ott is, meg lent a betonon is. Felkelt, megrázta magát és elsétált. Annyit azért megjegyzett, hogy a kutyakaja nem cicakaja. Lehet, hogy a többieknek is átadta keservesen szerzett élettapasztalatát, mert soha többé egyetlen cica sem jött Dick tányérjából enni.
