Életemben nagyon sokféle helyen laktam már, például két évig Óbudán egy faházban. Két oldalt kukoricás, harmadikon egy út, az út túlsó oldalán valami raktárfélével, a negyedik oldalon egy fiatal pár lakott egy pici babával, de többnyire csak az asszony volt otthon a gyerekkel.
A faházon szimpla ajtó, szimpla ablak, kerítés sehol. Még szerencse, hogy a párnak volt két kutyája, Kicsi és Cézár, egy puli és egy németjuhász keverék, ők viszont pontosan tudták, hol a telekhatár. Ha egy kerékpáros le akarta rövidíteni az utat és átvágni a telken, bizony leszedték a kerékpárról.
Mondanom se kell, nagyon hamar barátok lettünk. A gazdától rúgás, tőlem fülvakarás, hálából aztán beosztották egymás között, ha otthon voltam, egyikük mindig az ajtóm előtt őrködött. Nem volt víz a telken, ahol a faház állt, viszont úgy egy buszmegállónyira volt egy nyomós kút. A két kezemben 1-1 kanna, a két oldalamon 1-1 kutya, ilyen kísérettel jártam vízért. Esténként pontosan tudták, mikor jövök haza, kijöttek elém a buszhoz, ami igencsak jó szokásuk volt, a környék elhagyatottsága miatt. Egyszer jól meg is ijesztettek egy út szélén térdeplő mutogatóst.
A férjemmel indultunk vásárolni egyik nap, de előtte valamiért be kellett menni az egyik kollégájához. A felesége házfelügyelő volt a házban, a házfelügyelői lakás csak egy szoba konyhás, de gondolom a fiatalok ennek is nagyon örültek. Engem beküldtek a szobába azzal, hogy ők is mindjárt jönnek, csak még volt valami dolguk a konyhában. Közben az asszony mesélte a férjének, hogy megint névtelen levelet kaptak a házból, hogy tüntessék el a kutyájukat, ellenkező esetben megmérgezik, mert félnek tőle. Csak egy baj van, magyarázták a férjemnek, hogy senkinek nem tudják odaadni, mert ha idegen jön, a kutya be a szekrény alá, és ki se jön, amíg a vendég ott van.
Gyorsan körülnéztem, hogy vajon hány kutyájuk van, mert egy kis kölyök itt ül az ölemben, a fejét bedugta a hónom alá, de ez nem lehet az a félelmetes állat, akitől ennyire félnek, mert ez csak egy 3 hónap körüli boxer gyerek. A kis bamba pofija egyáltalán nem félelmetes, inkább mulatságos. Na és különben is, ő nincs a szekrény alatt, pedig elég idegen vagyok, először járok itt.
Amikor bejöttek a háziak, igencsak elcsodálkoztak a látványtól. Csak ez az egy kutyájuk volt, de hát az emberi butaságnak nincs határa. Összenéztünk a férjemmel, megértette a tekintetemet, és közölte, hogy megvesszük mi a kiskutyát. Azt ugyan még nem tudtuk, honnan veszünk rá elég pénzt, de az elhatározás már megvolt, a többi csak részletkérdés. Én pedig újra az a kislány lettem, akinek teljesült a születésnapi kívánsága, és boldogan öleltem magamhoz a kis Csemerházy Dick Dippo-t. Igaz, hogy nem németjuhász, a gyerekkori szerelmem, hanem boxer, akiről szinte semmit nem tudtam, de hát nem mindegy? Kutya, akit szeretni lehet, és ez volt a lényeg.
Hazaérve azonnal birtokba vette a konyhában az ócska kanapét, jót aludt rajta, hiszen mozgalmas napja volt, az utazás, új környezet, új emberek, na meg egy gyereknek sokat kell még aludnia. Ébredés után azonban elkezdte a ragadós életmódot. Ez abból állt, hogy ha leültem, azonnal a lábamra feküdt, ha felálltam, jött velem. Ha főztem, mosogattam vagy vasaltam, akkor befúrta a fejét a bokáim közé, hogy legalább akkora terpeszbe kényszerítsen, ami közé kényelmesen be tudott telepedni és amíg ott álltam, ő sem mozdult. Lefekvéskor természetesen az ágyam mellett aludt, a kényelmes kanapét csak akkor használta, ha elmentem otthonról.
Nem csak fizikailag kereste a közelségemet, hanem figyelt a szavaimra is. Pillanatok alatt megtanult minden alapvető parancsot. Sokszor gondoltam úgy, de nemcsak én, hanem a család és az ismerőseink is, hogy érti az emberi szavakat. Nagyon szerette a sípolós gumiállatkákat, volt is belőle bőven. Amikor megkapta, többször mondogattuk, hogy ez a nyuszika, ez csacsi vagy malacka, éppen mit kapott akkor. Később, ha kértük, hogy hozza oda a nyuszit, a malacot, vagy bármelyik másikat, odament a dobozához, kotort benne egy darabig, majd büszkén és tévedhetetlenül mindig azt hozta, amit mondtunk neki.
Nem csak az alapvető parancsokat tanulta meg hamar, de azt is, hogy csak a tányérjából ehet, a földről semmit nem vehet fel, sőt, volt egy titkos kéztartásunk is, kézből csak akkor vette el az ételt vagy nasit, ha így kapta, különben elfordította a fejét. Ezzel később is nagy sikert aratott az emberek körében, meg a köszönéssel is. Olyan jópofa dolog volt, ha bementünk valahova és én már köszöntem, majd valami mondatba belefűztem a „köszön” szót, például: Nem tanítottalak meg köszönni? – erre vakkantott egyet. Nem volt ugatós kutya, úgy kellett kicsikarni belőle egy-egy vakkantást. Fújtatás, lihegés, popsi riszálás viszont volt bőven.
Egyik reggel a szomszédasszony megkért, ha megyek vásárolni, hozzak tejet, mert ami itthon volt neki, az összement és nem tud reggelit adni a pici gyereknek. Vásárlás után csak kihajigáltam mindent a szatyorból a kanapé melletti kis dohányzó asztalra, és szaladtam át a tejjel. Amíg készült a gyerek reggelije, beszélgettünk, egyszer csak eszembe jutott: úristen, a hús, ott maradt szabadon az asztalon, a kutya mellett. Rohantam haza de az én okos kiskutyám ott feküdt az asztal alatt, az orrocskája felemelve az asztal széléig, ahova picit kilógott a hús csomagoló papírja. Széles vigyora azt mondta nekem: látod milyen ügyes vagyok? Vigyáztam rá, nehogy elvigye a cica. Boldogan öleltem magamhoz, simogattam, dögönyöztem, dicsértem. Így tanulta meg, hogyha semmit nem vesz le az asztalról, azzal nekem ekkora örömöt szerez. Nem is volt vele később sem semmi baj.
Apropó cica. Erről is eszembe jut egy történet, de azt majd legközelebb mesélem el.
