Megint megkaptam a szokásos figyelmeztetést, hogy írhatnék már valamit a blogomba. Szó ami szó, másfél hónapja nem írtam semmit. Gyorsan átfutottam, milyen témáról nem beszéltünk eddig, és úgy döntöttem, most az utazás lesz a téma.
Első saját kutyusom Dick a boxer idejében nem volt autónk, még a családban sem, senkinek. Csak villamossal meg busszal utaztunk, szájkosár-póráz, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hiába gyakoroltuk otthon a szájkosaras közlekedést, az utcán nem tűrte, minden lépésnél le akarta szedni a mancsával, amit én tökéletesen meg is értettem. Ezért aztán csak felszállás előtt a megállóban húztam rá a két szíjból álló jelképes valamit.
Szegénykém egy szörnyű büntetésnek érezhette ezt, mert ahogy felszálltunk, azonnal keresett valami sarkot, eldugott zugot, háttal az utasoknak, és hatalmas szégyenében beledugta a fejét, nehogy valaki meglássa, mi van az orrára húzva. Ilyenkor nem használt a simogatás, vakargatás, amíg le nem szálltunk és meg nem szabadítottam a szájkosártól.
Évekkel később került hozzám a második kutyám, Brútusz. Előtte költöztünk kertes házba, vissza Kispestre, ahol felnőttem. Egy befejezetlen ikerház félre futotta a pénzünkből és apránként, saját kivitelezésben csináltunk mindent, amit csak tudtunk. Így volt ez a kerítéssel is. Egy gondozatlan, elburjánzott sövény volt eredetileg, egy zár nélküli kapuval. Pedig ahova vásárolni jártam, a CBA bejáratán ott fityegett egy tábla, hogy németjuhász kiskutyák ingyen elvihetők.
Azt sejtettem, hogy nem fajtatiszta kutyák, de az nem számít. A ház még sok pénzt el fog nyelni, kutyára úgysincs pénzem, és egy keverék kutyus is pont olyan aranyos tud lenni, nem a törzskönyv számít. Csak a kerítésünk készült nagyon lassan, pedig addig nem szabad kutyát hoznom, nehogy elszökjön egy óvatlan pillanatban.
Amint feltettük az utolsó deszkát, szaladtam a CBA-ba kutyáért. Csakhogy eltűnt az ajtóról a cédula. Na persze, ez az én szerencsém. Azért bementem megkérdezni, hátha csak leszakították a papírt. Mint megtudtam, 4 kiskutya volt. A mama az üvegvisszaváltót őrző 10 éves németjuhász, az apa ismeretlen. Először azt hitték, álterhes a kutyájuk. A 3 fekete hátú kislánynak gyorsan lett gazdája, a vöröses fiúcska még ott volt, az egyik eladó akarta elvinni, de meggondolta magát. Talán azért, mert állandóan nyüszögött, sírt a kis vacak.
Kerítettek egy dobozt, lyukakat fúrtak rá, beletették az apróságot, még le is ragasztották, nehogy kiugorjon útközben. Elindultam vele a buszmegállóhoz. Már útközben is elég lármás volt, de mire odaértem, elvesztette minden önuralmát és úgy visított, mint egy malac, akit ölnek. Hát ezzel tuti, hogy nem engednek fel engem a buszra. Visszamentem a boltba, mert az utcán nem mertem kibontani a dobozt. Ahogy kivettem a szállító alkalmatosságból, elhallgatott. Végigfeküdt a karomon, befészkelte a popsiját a tenyerembe és közölte, mehetünk. Egy mukkja nem volt hazáig. Ez volt az első utazásunk Brútusszal.
Később is, ha buszon vagy villamoson utaztunk, mindig kézben vittem. Nem is mertem volna letenni a földre, hiszen olyan pici volt, féltem, hogy eltapossák. Ha leültünk, az ölembe ült, mint egy gyerek és bámészkodott kifelé az ablakon. Ez olyan jól lekötötte, hogy eszébe se jutott hisztizni.
Amikor a fiam megszerezte a jogosítványt, vett egy használt Skodát. Azután azzal jártunk az állatorvoshoz, bár Brútusz vonakodva szállt be az autóba. A barátom meg lecserélte a Trabantját egy Ladára, azzal meg kirándulni, a tóra fürödni jártunk. Érdekes módon, ha nyitva találta a Lada ajtaját, már pattant is be, kérés nélkül, akkor is, ha épp csak vásárolni indultunk volna - nélküle. A rossz élményeket a fehér Skodához, a jókat a piros Ladához kötötte.
Közben szépen felcseperedett, már majdnem egy éves, felnőtt kutya lett. Történt egyszer, hogy busszal kellett mennünk valahova. Leültem a hátsó egyes ülésre és úgy gondoltam, Brútuszt leültetem a lábamnál, senkit nem fog zavarni. Csakhogy ő még emlékezett rá, hogy azelőtt az ölemben utazott és az ablakon nézelődött kifele. Ezt a pozícióját most is meg akarta szerezni, elkezdett felmászni. Egy darabig küzdöttem vele, ő annál jobban kapaszkodott, mígnem sikerült is elhelyezkednie. Namármost, vizuális típusok vagytok? Akkor képzeljetek el egy akkora ölebet az ölemben, akinek magasabban van a feje, mint az enyém, és a fejem felett nézeget ki az ablakon, kapkodja jobbra-balra a tekintetét az elszáguldó autók után. Mondanom se kell, hogy eleinte csak a fél busz röhögött rajtunk, aztán amikor a többiek is felfigyeltek, mit nevetnek az utastársak, akkor már az egész busz rajtunk szórakozott. Soha többé nem mertem leülni ezután, ha Brútusszal utaztam, csak megálltam hátul a peron sarkában.
Sajnos egy reggel a fiam karambolozott. Őt a kórházba szállították összetörve, az autóját meg hazavontatták, szintén összetörve. Ahogy kinyitottam a kocsi ajtaját, Brútusz, akit azelőtt csak taszigálni lehetett be a fehér Skodába, most önként beszállt, beült a vezetőülésbe, és most kicsalni nem lehetett onnan. Ott búslakodott, mint aki érezte, hogy baj van a kisgazdival. Igaz, azzal az autóval többet már nem mentünk sehova, de ahányszor csak kinyílt az ajtaja, Brútusz mindig beült, és kivétel nélkül mindig a vezetőülésbe.
Ezt a vezetőülés dolgot annyira megszokta, hogy később, amikor a fiam vett egy másik autót, és kutyát akartunk szállítani a hátsó ülésen, csak úgy lehetett, hogy valaki ott volt mellette hátul és lefogta, különben előre mászott volna a vezető ölébe. Talán így akart vigyázni rá, hogy ne történjen megint baja. Mivel nem engedtük, vinnyogással, nyafogással, szűköléssel, fújtatással adott hangot nemtetszésének, vagyis pokolian rossz volt vele utazni.
Tavaly márciusban tette meg élete utolsó útját autóval. Már nem volt annyi ereje, hogy felmásszon a hátsó ülésre. Az anyósülést teljesen hátra toltuk, beültem és a lábamhoz még be tudott mászni. Így utaztunk szép csendben az állatorvosig, a végső búcsúhoz…
Másik kutyusomat, Alexát egy évvel Brútusz után szereztem be. Talán 4 hetes apróság volt, akit a KÖKI-n árult a gazdája, mert túl sokan voltak, és a mamakutya nem tudott ennyi kölyköt etetni. Az ismerőseim azt mondták, úgysem fog megmaradni, de én nem adtam fel. Minden nap vittem magammal a munkahelyemre, kis kosárkában, cumisüvegből bébi tápszerrel etettem, mert önállóan nem tudott még enni. Mondanom se kell, megmaradt, és idén kezdte el a 15. évét taposni.
Ő már nagyon korán sokat utazott. A KÖKI-ről hazafelé a tenyeremben, olyan pici volt, hogy épp elfért benne. Utána a munkahelyemre busszal, metróval. Semmi zaj nem zavarta, a metró zörgése sem, menetben mindig békésen aludt. Délután, hazafelé már sokkal élénkebb lett. Folyton ki akart jönni a kosárból, ismerkedni a mellettünk vagy a szemben ülővel. Nem ugatott, nem sírt a járműveken, úgyhogy ideális útitárs volt. Sok embernek csalt mosolyt az arcára.
Az utazási szenvedélye felnőtt korában is megmaradt. Mindenkit félre söpörve csörtetett felfelé a buszra, ha utaztunk valahova. A baj csak az volt, ha séta közben buszmegálló mellett mentünk el és épp bent állt a megállóban egy busz, akkor is ezt csinálta, még ha nem is akartunk busszal továbbmenni. Ezért aztán a sétáinkat szigorúan buszmentes útvonalra kellett korlátozni.
Persze eleinte magával a sétával is problémák voltak. Elég hosszú időbe telt, mire egyedül el tudtam vinni Alexát sétálni. Ugyanis csak Brútusszal együtt volt hajlandó kijönni a kapun, én meg két ekkora kutyát (egy németjuhász meg egy kaukázusi méretet) egyedül nem tudtam vállalni. Brútusznak mindig előttünk kellett ügetni, különben Alexa mind a négy lábát befeszítette, és el nem mozdult a kaputól, kizárólag befelé. Séta közben próbáltam kicselezni, másfelé fordulni vele, mint amerre Brútusz ment, míg végül rájött, hogy jó dolog az a séta, nem kell félni tőle.
Az autóban utazásnál csak a beszállás volt probléma. Amíg kicsi volt, simán beemeltük, de később akkora lett a popsija, hogy két ember kellett hozzá, akik betolták. Saját maga sem tudta beemelni, bár ennek részben a diszpláziája volt az oka. Amikor már bent volt, szépen elfeküdt és csendesen utazott, mind a mai napig nem volt vele gond.
Spagival a hátsó ülésen szoktunk utazni, szorosan hozzám simul, mert ugye úgy a legbiztonságosabb. Én vagyok a biztonsági öv, ahogy átölelem. A fejünk egy magasságban van, úgy nézegetünk ki az ablakon. Amikor megunja a nézelődést, a combomra fekszik, mert az jó puha, ellentétben a hegyes könyökével, ami nekem már korántsem annyira puha a combomon. Ha őrá van bízva, hogy hova akar ülni, ő is a vezető ülést választja. Ki érti ezt?
Maya kisasszonynak csak ki kell nyitni a hátsó ajtót, már ugrik is fel az ülésre, a hosszú lábait alig kell megemelnie, már fent is van, teljes hosszában elfekszik rajta. Úgy kell könyörögni, hogy szorítsunk már nekem is egy kis helyet. Akkor persze ő is rám könyököl, és az ő könyöke még csontosabb, mint Spagié, szóval nagyon kellemes vele utazni. Ha már nagyon unja a dolgot, akkor ő is a vezető ülés felé indul, de mivel az foglalt, megelégszik azzal, hogy a vezető válla felett nézi az utat. Namármost ennek a vezető nem nagyon szokott örülni, ilyenkor indul meg Maya és köztem a birkózás, hogy visszakényszerítsem a hátsó ülésre.
Sem Spagival, sem Mayával nem próbáltam még buszra szállni. Spagi csípője nincs valami fényes állapotban, mifelénk meg nem járnak alacsony padlós buszok. Mayával sem merek hosszabb útra elindulni, mert sokszor a sétából is csak mögöttem kullogva jön haza. Bár azt is megfigyeltem, mintha ez a kullogás csak a mi utcánkba befordulva lépne életbe, mint aki minél később akar hazaérni.
Alexát, Spagit és Mayát meg se próbálom egyszerre beültetni az autóba, de szerencsére erre még nem is volt szükség eddig. Kis személyautók erre nem is alkalmasak. Majd ha nyerek a lottón, veszek egy akkora autót, amiben több kutyát is tudok szállítani. Addig meg csak álmodozom…
