Napok

Két hét elteltével úgy gondoltuk, már kellően megszokott nálunk Bobó, ideje megírni a menhelynek, hogy érzi magát a fiúcska. Így aztán Branco-Bobó nevében írtam nekik:

"Szia Kata!

Már két hete vagyok ideiglenes befogadónál, úgy gondoltam beszámolok a napjaimról. Pontosabban a napjainkról, mert te is tudod, hogy egy másik Noés boxer, Búza mellett élek, akit nyáron fogadott örökbe a gazdink.

 Sajnos az első napokban Búza nem nagyon örült nekem. Hiába kaptam saját ágyat, Búza egyikből a másikba ugrott, ez az enyém, meg ez is az enyém, meg minden az enyém, nehogy bele tudjak feküdni valamelyikbe. Az etetés se ment simán, meg akarta enni az én adagomat is. Anya szerin ha ember lennék, azt mondanák rám, egy gentleman vagyok, mert angyali türelemmel vártam, döntse el a kis házisárkány, melyik ágyban akar feküdni. Anya már nem volt ilyen türelmes, felvette a falkavezéri szerepet és rendet rakott. Azóta egy etető állványról eszünk, mindenki tudja, melyik oldalra kerül az ő tálkája, szépen ülve megvárjuk mindketten a vezényszót, hogy mikor kezdhetünk enni. A simogatásnál még van egy kis harc, Búza szeret félre lökni engem, de anya a két oldalára kényszerít minket, így mindkét keze alá jut egy boxer.

Szobatisztaságból jelesre vizsgáztam. Még a legelső nap se csináltam rosszat. Igaz, eleinte Búzának szóltam éjjel, ha ki akartam menni, akkor ő bement a hálószobába szólni anyának, de amikor felkelt hogy kiengedjen minket, Búza visszafeküdt az ágyába, jelezve hogy nem miatta kellett kibújni a meleg ágyból. Viszont én még nem vagyok ám olyan öreg, hogy két ilyen alkalom után ne tanuljam meg, az utóbbi időben már háromszor is teljesen egyedül mentem be szólni, ha ki kellett mennem. Van egy kutyakert, ahol azt csinálunk, amit akarunk, futhatunk, áshatunk, na és ennek az egyik sarkában van a lány wc. Érkezésemkor kinéztem magamnak a másik sarkot, azóta is oda járok, ez lett a fiú wc. Ja és már azt is megszoktam, hogy minden bejövetelkor lábmosás van, mert ez a kutyakert igencsak sáros. Szorgalmasan adogatom a lábaimat, Búza is emeli sorban a lábait, eltanultam tőle.

Ideérkezésem után már másnap elsétáltunk az állatorvoshoz. Részben mert egy nappal előtte voltam ivartalanítva, nézzék meg a sebemet, meg a füleimet, szívemet, bőrömet. Másrészt, mert anya tudni akarta, hogyan közlekedem az utcán. Eleinte éreztem, hogy egy kicsit fél, mert izmos, erős nagy fiú kutya vagyok, ő meg egy hetvenes idős asszony, de aztán megnyugodott, amikor lógó pórázzal sétáltam mellette. A kertekből rám acsarkodó kutyák felé csak egy megvető pillantást vetettem és újra felvettem a nyomozókutya pózt, orromat a föld felett tartva memorizáltam az utat. Néha megálltam egy-egy útjelzőt lerakni, biztos ami biztos, hátha nem talál haza anya, akkor segítsek neki megtalálni a helyes utat. Még a vadászó macska se izgatott, az otthoni madarak is 1-2 méterre tőlem esznek az etetőben, békén hagyom őket is. Az állatorvosnál is nyugodt maradtam, még akkor is, amikor egy hisztiző, vinnyogó kutya próbálta meg elvonszolni onnan a gazdáját teljes erőbedobással, csak félre döntött fejjel csodálkoztam, hogy egyes gazdik mit megengednek a kutyájuknak.

Búza akkor kezdett barátságosabban viselkedni velem, amikor engedtem az unszolásának és elkezdtem vele játszani. Már csak azért is engedtem neki, mert addig ugatott a fülembe, míg kötélnek nem álltam. Féltem, hogy megsüketülök.  Eleinte csak a teraszon birkóztunk, ott van egy szőnyeg, amit kineveztünk birkózó szőnyegnek, de ahogy hűlt az idő, egyre kevesebb ideig maradtunk kint ügyintézés címén, akkor már bent is elkezdtük gyűrni egymást. Talán még fogytam is egy kicsit, bár naponta kétszer kapunk enni, ennyi mozgásban talán soha nem volt részem, mint a fiatal két éves leányzó mellett. Nagyon szeretem a labdát, amiből kekszek potyognak ki, ha gurítom, máskor meg egy csomó két végét húzzuk Búzával.

Az evéssel sincs gond velem, szépen kinyalom a tányéromat – mostmár. Eleinte gondosan lenyaltam az alma kockákról a kaját, az almát benne hagytam, Búza legnagyobb örömére, mert én még ilyen kutyát nem láttam, minden gyümölcsöt szeret, nem csak az almát, de megeszi a banánt, narancsot, kiwit, ananászt, barackot, körtét, mindent. Én is végig szagoltam mindent, amit elém toltak, de egyiket se kértem. Aztán reszelve kaptam az almát a kajámba, rájöttem hogy az bizony nagyon finom, azóta elkunyerálom anyától az övét is, már reszelni se kell. Meg tudod mire jöttem rá? Szeretem a meggyet.

Egyszóval Kata, azt hiszem mindent megtettem annak érdekében, hogy jó véleménnyel legyenek rólam. Amikor reggel anya kijön a hálószobából, a papagáj elkiabálja magát, hogy jórrrreggelt, addigra én is ott állok előtte, hálás szemekkel nézek rá és vadul csóválom a kis farok csonkomat, ami szintén azt jelenti, jó reggelt, de örülök hogy felkeltél. Anya meg is érti, mert egy simogatással kezdődik a napom.

Hallottam egyszer, amikor anya meg a fia beszélgettek. Azt mondták, nagyon jó kutya vagyok, megérdemelnék egy jó végleges otthont. El tudnának képzelni nekem egy idősebb embert, aki már nem jár el kirándulni, de szívesen eltotyogna velem egy pár utcányit, csak hogy ő is levegőzzön, hogy meglegyen a napi mozgása. Hát igen. Aztán meg beülnénk a tv elé, miközben a gazdi a fejemet simogatná, én a térdére hajtanám a fejem. Nekem is jó, ha kapok pár jó szót, az idős embernek is jó, ha van kihez szólnia. Engem már nem kell tanítani, mindent tudok az ember-kutya együttélésről, egészséges is vagyok, talán nem vagyok már fiatal, de még kutya vagyok, az ember leghűségesebb barátja. Milyen kár, hogy anya már nem mer két kutyát örökbe fogadni, pedig 10 éve még három nagy kutyával is megbirkózott.

Kellemes karácsonyt kívánok nektek és menhelyi társaimnak

Branco"

Mellékeltem képeket is, de ezeket már itt is megmutattam. Kivéve azokat, amelyeken már bent a lakásban is gyűrik egymást, meg ahol főpróbát tartottunk a régi kutyaruhákból, mert bizony jön a hideg, amikor az egész nap lakásban élő rövid szőrű kutyákat nem célszerű kivinni ruha nélkül a hidegbe, 20-25 fok hőmérséklet különbségnek kitenni.

Ezekről majd legközelebb írok...

2017. December 7.

Remekül telt az első éjszaka. Este 11 körül még kimentünk, utána volt egy kis vita, ki hol aludjon, mert Búza Baba mindig abba az ágyba akart feküdni, ahova Branco Bobo készült  (elkereszteltem Bobónak, valahogy nem áll rá a szám a Brancora, de mindegy is, mert egyikre se nagyon hallgat). Nekem kellett szétcsapni közöttük, rendre utasítani Babát, mert Bobó békésen csak állt és várta, hogy döntsön végre a kis hisztis.

Éjjel fél 3-kor bejött szólni Baba, de hogy melyiküknek kellett kimenni nem tudom, mert mindketten kizúdultak az ajtón, viszont Baba jött vissza hamarabb. Nem mentem ki velük pizsamában, így nem tudom ki mit intézett, de ha tartják a tegnapiakat, akkor a kutyakert másik sarkába intézett Bobó, vagyis külön lány és külön fiú wécénk van, ma is tudom ellenőrizni az eredményt.

Reggel fél 7-kor ébredtem, első gondolatom volt hogy jaj mit csináltak éjjel, amire nem ébredtem fel, de mindketten békésen feküdtek az ágyukban, Bobó felnézett és heves farokcsonk rázással üdvözölt. Kinyitottam nekik az ajtót, ki is mentek, de fordultak egyet a teraszon és visszajöttek azonnal, jelezve hogy nem kell intézni semmit, viszont nagyon hideg van kint, inkább még lustiznánk egy kicsit.

Azért még követtek a fürdőszobába, pláne mert útközben simi is volt, de kitessékeltem őket, mert bár elég nagy a fürdőszobám, három személy már sok bele, nehezen ment volna a tisztálkodás ilyen sürgés-forgásban. Mire kijöttem ágyat cseréltek és mindenki békésen aludt - persze a másik ágyában.

Reggeli előtt volt egy kis testmozgás. Baba játéka hívta Bobót, nem valami nagy sikerrel.

Reggeli után vágytak egy kis csendes pihenőre, ott tolongtak az ajtónál,engedj be!!!.

Kivételesen sikerült mindenkit a saját ágyába terelni, de Baba előkotort egy labdát. Már azt hitem, Baba is érdeklődni fog a játék után, mert felkapta a fejét, hogy mit eszel?

Jaaa, csak egy labda? Az uncsi - gondolta és lefeküdt.

Kényelmesen elhelyezkedett, bár mintha egy kicsit kicsi lenne ez az ágy. Vagy csak keresztben fekszik benne?

Végül mindketten szépen elcsendesedtek.

Azt már látom, hogy Baba dominanciáját le kell törnöm kicsit. Ha mindkettőt simogatnám egyszerre, akkor Baba rááll Bobó hátára, még szerencse hogy ilyen masszív lábakon áll az öregúr.

Egyébként egy imádni való nagy mackó, kicsit szokatlan nekem a karcsú lányok után, de eddig nem volt vele semmi baj. Annál inkább a lányommal, de majd rendet teszünk.

Egyébként igaza van Bobónak, ha azt gondolja, hogy egy házsártos csaj mellé került. Eddig nem is tudtam Babáról, hogy egy házisárkányt melengettem a keblemen. Folyton kettőnk közé furakszik, ha meg akarom simogatni szegény kis öreget, pedig úgy jön és várja a kedvességet, közben veszettül rázza a kis farokcsonkját. Most bevezettem azt, hogy csak akkor kap Baba simogatást, ha nem furakszik be közénk, hanem leül egyik oldalamon, a másikon DJ Bobó ül, így egyszerre tudom mindkettőt simogatni a két kezemmel két oldalon.

A helyedre szó most valahogy nem igazán azt jelenti, amit szeretnék. Baba rohangál egyik ágyból a másikba, mint aki azt mondja, ez is az enyém, meg ez is az enyém, meg ez is, meg minden az enyém. Persze közben az öregúr nagy udvariasan vár, döntse el végre a hisztis kisasszony, hogy mit akar. Végül én döntök (ugyebár mint falkavezér), beparancsolom Babát a saját ágyába, megfogom a nyakörvét, mert különben máris mászik át a másik ágyba. és kiadom a marad parancsot, miközben Bobónak csak a kezemmel kell inteni, már megy is az ágyába. Persze nem tart sokáig a nyugalom, mert ha kimegyek a látóterükből, ami azért elég gyakran megesik velem, hogy járkálok a lakásban, ilyenkor mindenki megindul utánam, egész sleppet húzok magam után mindenfelé.

Délután aztán elmentünk egy kis sétára Bobóval, na nem messze, csak az állatorvoshoz. Egyrészt hogy nézzék meg a sebét, mert valami kis tócsa szerű maradt utána kövön, meg úgy általában az állapotát, füleit, mert tapasztaltam már, hogy lakókat hoznak haza. Most éppen bolhákat talált a doktornő a bundájában. Délelőtt kórusban vakarózott már mindkettő, úgy hogy kaptam rá cseppeket, mindkettőre, biztonság kedvéért féreghajtót is, kinyomták a bűzmirigyét, elég rendesen tele volt. Kérdeztem a két hátsó lábán azokat a keményedéseket, hogy valami seb varasodása? Nem, felfekvés, kemény helyen fektethették. A sebe szépen gyógyul, azt mondta, de még előfordulhat, hogy némi nedvesség távozik, ne ijedjek meg.

 A séta alatt az első sarok megtétele elég nehéz volt, már azon gondolkoztam, visszafordulok vele, mert húzott, rángatott, aztán én rántottam rajta. Végül talált egy alkalmas helyet, ahol megszabadult a reggeli végtermékétől, attól kezdve lógó pórázzal ügetett mellettem. A kerítések mögül acsarkodó kutyák felé egy megvető pillantást intézett, majd visszavette a nyomozókutya pózt, az orrát az út felett húzva menetelt tovább. Néha azért megálltunk egy-egy útjelzőt letenni, hogy biztosan hazataláljunk. Visszafelé az egyik sarkon volt is egy hatalmas választócsa...

December 8.

Most nyugodt éjszakám volt, mindketten aludtak, nem keltettek fel, de amikor én reggel 1/2 7-kor felkeltem, hogy behozzam az előző napi lemaradásomat, amikor is egész nap csak kutyáztam, Bobó már jött is elém, persze szorosan a nyomában Babával, nehogy csak Bobó kapjon reggeli simogatást.

Már reggel is, meg este is együtt ettek, az etető állvány két karikájába tett tálakból, egyszerre -ÉS? nagyon kulturáltan... meg is lepődtem. (Persze azért ott álltam, ugrásra és beavatkozásra készen, de nem volt rá szükség.)

Reggeli után még el is mosogattak, persze nagyon udvariasan egymást tányérját tették rendbe, nehogy véletlenül ott maradjon akár egyetlen molekula is a reggeliből.

 Azért Baba részéről még mindig nagy a féltékenység, ha simogatás van kilátásban, meg legszívesebben egyszerre aludna mindkét ágyban, hogy Bobónak ne jusson hely, de azért végül megegyeznek, mert reggel mindkettőt az ágyakban látom aludni. Azt hiszem ez a megegyezés Bobó türelmének és végtelen udvariasságának köszönhető, nem a házisárkánynak.

December 9.

Megint Bobó jött elsőként üdvözölni reggel, amikor felkeltem. Persze szorosan a nyomában Baba is megjelent, mert az irigysége mindennél erősebb. Ha nem fogom elég keményen a kisasszonyt, simán elmarja innen Bobót. Azért megkapja a megszokott szeretgetést, de ha félrelöki Bobót, őt is félre lököm. Ha a két oldalamra sikerül varázsolni őket és egyszerre simogatni, akkor majd megszokja, hogy nem kell féltékenykedni, ő is megkapja ami jár. Nasit feltűnően mindig akkor adok, amikor mindkettő ott van, mindkettőnek egyszerre adom.

A kajás tálat is egyszerre le tudom tenni eléjük, de a régi jól megszokott módszer, hogy leül és várja az engedélyt, ez most még nem megy. Persze nem fogom hagyni, de most még örülök, hogy legalább a közös kajálás már gond nélküli. Ez is egy lépés az irigység leküzdéséhez.

Ma már Bobó is benne volt egy kicsit a játékban, átbújt Baba hasa alatt, úgy incselkedett vele, közben morgott, ijesztően. Sajnos elég sötét volt még reggel, a telefonnal nem lett volna jó a videó, a gépem meg a fiamnál volt. Remélem még sikerül ilyen videót készíteni, később is fognak játszani.

Napközben kint voltunk a kertben, Bobó odament a kerítéshez, amikor kint voltak a szomszédok, próbált barátkozni, valahogy úgy nézett ki a szitu, mintha odamenne bemutatkozni, hogy jó napot kívánok, én vagyok az új szomszéd. A szomszéd kutyával is incselkedett, egyik sem ugatott vagy morgott, szaladgáltak a kerítés két oldalán, nagy érdeklődéssel egymás iránt.

Este azt hittem megzabálom őket. Vacsora után Baba kiment ugatni a kapu felé, egyszer csak hallom Baba magas ujjujujuj hangja mellett egy időnként belezengő mély öblös hangot, amint az mondja uoh majd egy kis idő múlva megint uoh

Branco-Bobó máris őrzi a házat, szóval 3 nap után itthon érzi magát.

Végezetül pár mai fénykép. A doktornő azt mondta, azok a fekete kemény bőr részek a lábán felfekvés, kemény helyen fektették szegénykét. Vajon honnan tudja egy felfekvéses, kemény helyen tartott kutya, hogy a fejét kispárnára kell tennie?

Talán Baba mondta el neki?

Tegnap az átjáróban szedtem össze a kispárnát, azt nem láttam melyik vitte oda, de átcipelte az egész konyhán, hogy kényelmes legyen a fejének.

Persze ezeken a képeken is, Bobó a piros mintás párnás lányszobában alszik, Baba meg a kék mintás fiú szobában. Vagy mindketten ugyanabban az ágyban fekszenek, nem is tudom miért kellett kivinnem a konyhából székeket, hogy legyen elég hely két ágynak...

Éjjel bukóra nyitva kellett hagynom az ablakot, mert elgázosította a lakást, nem bírtam aludni olyan büdös volt. Nem értem, mert nem minden nap csinálta, nincs hasmenése, eszik jó étvággyal. Na majd rendeződik, remélem, talán a féreghajtó meg a kenőmájas volt a ludas, amiben beadtam.

Nemsokára új vendégem érkezik, a téli hónapokra Babának egy játszótárs...

Télen mindig gondban vannak a menhelyen. boxereket nem lehet egész télre kint hagyni a hidegben egy kennelben. Ezért ideiglenesen a télre befogadok egyet. Egy 8 éves kutya, akit leadott a gazdája, talán mert már öreg...

A barátaim kinevetnek, még hogy ideiglenesen. Ott fog ragadni nálad, meg fogod szokni, meg fogod szeretni, nem tudod majd visszaadni. Nem a megszokás, megszeretés a gond. Be kell látnom, hogy már öreg vagyok ahhoz, hogy két ekkora kutya igényeit kielégítsem, játékban, takarításban, sétáltatásban, na meg anyagiakban. Eleve kikötöttem, hogy csak tavaszig lesz nálam, erős leszek. Most is csak ideiglenes jelleggel, vagyis anyagilag nem engem terhel a dolog.

Ezt a kutyát novemberben adták le, Baba nem ismeri a menhelyről. Nem tudom, milyen helye volt régen, vagy mi volt az oka, hogy leadták és nem küzdöttek meg a korával, a képek alapján nem sovány, nem elhanyagolt, lehetnek családi okok is, nem csak szívtelenség. Majd kiderül a viselkedéséből, a félelmeiből, de szerencsére nem sokáig kellett a menhelyen élnie, jóformán csak a karantén meg az ivartalanítás ideje alatt volt ott.

Talán holnap már többet tudok mesélni nektek róla...

2017. december 06.

Ma hozott nekem a menhelyről a Zoli nevű Mikulás egy új kutyát...

Úgy fél 4 körül jöttek. Egy masszív, mondhatnám kissé elhízott (végre nem zörgő csontú) kutya, nagy maci feje van, ősz pofija, de igazi fiú, kemény izmokkal, nem egy elhanyagolt jószág. Nem is értem, mit keres a menhelyen. Az oltási könyvben 2010 május a születési dátum, tehát "csak" 7 éves múlt.

Az utcán végig jelölte a bokrokat, hogy minden szomszéd eb tudja meg, ő itt lakik. Bentre már nem is nagyon maradt jelölő anyag.

Baba persze lerohanta, csapkodott a farkával veszettül, azt se tudta, az ismerős Zolit üdvözölje aki hozta, vagy magát a kutyát. Szegény Branco végtelen türelemmel tűrte a rohamot, majd megismerkedett a kutyakerttel, tett is mindjárt egy kupacot a másik sarokba, nem ahova Baba jár. Úgy tűnik külön fiú és külön lány wc lesz, ami jó, mert legalább látom, ki mit intézett.

Branco ismerkedik a lakással

Fényképezni nem tudtam, mert azt figyeltem, nem lesz-e baj, de nem lett szerencsére. Bent a lakásban is csak a telefont kaptam fel, nem túl jók a képek, majd holnap, nyugodtabban, csinálok jobb képeket is.

Aztán végre a helyükre mentek, a szende kislány a függöny mögül les

Branco is nagyon hamar feltalálta magát, vagy csak nagyon fáradt és megviselt volt, hisz előző nap ivartalanították, de hamar elhevert, már az ágyat is kipróbálta.

Csakhogy Babának is az az ágy kellett, amit a fiúnak készítettem, így most mindketten abba ültek, a másik meg üres volt. Csak azt nem tudom, a szeretet vagy az irigység vitte Babát Branco mellé :-)

Végre mindenkit sikerült a saját ágyába terelnem. 

Gondoltam, ha ilyen szépen elhelyezkedtek, Branco (én csak Bobónak fogom hívni, ki tudja ezt megjegyezni hogy Branco) már horkolt is, diszkréten, de hangosabban, mint Baba szokott. Elvégre ő a férfi a falkában. Szóval gondoltam, bejövök a szobába a géphez, letöltöm a képeket.

Mire felfigyeltem, mindketten az ajtó előtt a kis lábtörlőn szorongtak, odahagyva a kényelmes puha párnákat az ágyukban.

Persze azért voltak gondok is. Baba nagy izgalmában Branco érkezésekor a konyha közepére csurizott. Megszidtam, kizavartam, a vendég láthatta, itt nem pisilünk, ha jót akarunk magunknak.

 Aztán a kaja, na ott kellett a fiam segítsége, megint csak Baba miatt, mert egyszerre akarta megenni a terasz két távoli pontjára rakott kajákat. Szegény fiú ma még nem evett, de tegnap se kapott kaját, az ivartalanítás, altatás miatt. Jó éhes volt, be is vágta az egész adagot, miután a fiam távol tudta tartani Babát.

 Tele hassal aztán majdnem nekiláttak kergetőzni, de ezt most én állítottam le, majd holnap evés előtt játszunk, labdázunk egyet.

 Branco az almát nem kérte, mintha nem is ismerné, csak szagolgatta és érdeklődve nézte, hogy Baba felfalja az ő részét is. Holnap reszelek a kajájába, szokja az ízét.

Meg kellene fürdetni, mert büdi, de a sebe miatt pár napig türelemmel kell viselni a szagot. Lemostam a lábát, holnap legalább áttörlöm, ma már nem akartam tovább zaklatni, nehéz napja - napjai voltak, hadd pihenjen. De miért félig a kövön??? amikor van rendes ágyuk is, mindkettőnek, de mindketten itt vannak a közelemben. 

Egyébként vacsora után a fiamat követte mindenhova, lehet hogy férfi volt a gazdája?

Azért az éjszakát már mindenki a saját ágyában töltötte. Reméltem, hogy én is egyedül fogok aludni az ágyamban, senki nem bújik be mellém, Baba biztosan nem, de  Brancoról még nem tudhatom...

Mindketten szépen elaludtak, és békésen, nyugodtan horkoltak, mintha otthon lennének...

2017.08.15.

Ha ma jön a fiam, néznünk kell valami vaslapot a régi emésztő gödör tetejére, mert Baba kitalált egy újabb játékot. A garázskapunál eldobom neki a nagyobb labdát, ami nem fér ki a kapu alatt, nyargal utána, a szájába veszi, majd kétszer körbenyargal az egész kerten, szájában a labdával és ugrik át az emésztő felett, ami csak deszkákkal van befedve, mert még dobálunk bele száraz leveleket, gyomláláskor kibányászott kavicsot, egyebet. Mindig süpped valamennyit, átlagban fél méter mély, de nem kell hogy Baba beleessen és eltörje gazella lábait, viszont nagyon jó, ha így kinyargalja magát, megvan a napi mozgása. Séta közben úgysem merem elengedni az utcán, hogy fusson, túl veszélyes lenne.

Szerencsére mindent megeszik. A barátaimtól kapott gyümölcskosár sütit, piskóta, aminek a tetején mindenféle gyümölcs volt aszpikkal leöntve, na ebből a citromkarikát nem ette meg, de a többit igen. Persze a piskótát is. Nem ismerte a banánt, mert az első falatot csak nyalogatta, görgette a nyelvével, de miután megette, jött a következőért. Tegnap ananászt kapott, azt sem ismerte, de az a jó benne, hogy mindent hajlandó megkóstolni. Utána azt is nyelte, de 2-3 darabnál többet nem merek adni neki egyszerre.

2017.08.17.

Bizony aranyos kedves kutya. Reggel 7 órakor (+- 5 perc) jön ébreszteni, diszkréten, csak picit megkocogtatja a farka végével a radiátort, (hogy csak úgy zeng). Ma reggel háttal arra feküdtem, az orrával finoman megbökte a hajamat. Borzasztó riszálásba kezd, ha látja hogy felébredtem. Már megy is a fürdőszobához, majd lefekszik az ajtó előtt, mert tudja hogy bejövök ide a géphez a kávémmal. Reggeli előtt még kicsit kimegyünk labdázni, mert reggeli után tele hassal nem tesz jót egy darabig a hancúrozás, utána meg meleg lesz. Így indul a napunk, már reggel örülnek nekem. Kell ennél jobb indítás???

2017.08.19.

Babával egész nap mosolyszünet volt, mert amíg a vendégek érkezésével voltam elfoglalva, lelopta a vágódeszkáról a fél csirkemellet és szerintem egyben lenyelte, mert megrágni nem volt ideje az egy pillanat alatt, amíg félrenéztem. Alaposan megráztam a grabancát, mint az anyakutya a kölykök nevelésekor, utána rá se nézett jó darabig a falkavezér, elkerültem még a tekintetét is, de azért a ma reggeli ébresztéskor már megszeretgettem. Le kell szoktatni valahogy arról, hogy ellopjon bármit is.

Szerintem húst se fog többet ellopni, mert először csak kenyérhéjat lopott, azért letoltam, azóta ott lehet, nem nyúl fel érte. Az asztalról is lopott már, de azóta tudja, hogy onnan se veszünk el semmit. Most a mosogató melletti pultról lopott, szerintem úgy megmagyaráztam neki a grabanc rángatással, miszerint ez sem tetszik nekem, hogy ezután onnan se fog levenni semmit.

Eddig nekem nem volt ilyen gondom a kutyákkal, főleg akik pici koruktól nálam voltak. Rendszeresen kaptak enni, nem szorultak lopásra, meg aztán egymást is figyelték, tanították. Igaz, az első boxerem egyedüli kutya volt, de valahogy a természetes intelligenciája miatt tudta, hogy nem szabad semmit elvenni, ami nem az övé.. Brútusznak is kicsi korától megtanítottam, hogy mit nem szabad, jókat szórakoztam rajta, ahogy később Alexa grabancát rázta, amikor valami helytelent csinált, Alexát már szinte ő tanította mindenre.

Babánál az is baj, hogy nagyon hosszúak a lábai, mindenhova probléma nélkül fel tud nyúlni. Igaz, Brútusz is elég nagy volt, de sokat számít, hogy pár hetes korától velem volt.

Remélem, hogy nem éhségből lop, hiszen kap rendesen enni, különben nem hízna, ráadásul ilyen ütemben. Meg azt is remélem, hogy le tudom szoktatni róla, de addig még pár ilyen lopás meg fog történni, mert csak akkor tudok fegyelmezni, ha épp elkapom, amikor rosszat csinál. Kint hagyok szándékosan illatozó dolgokat és már akkor rászólok, amikor felfelé kezd szimatolni. Azért tegnap megint ellopta a szándékosan ott hagyott sajt darabot, amikor félre fordultam. Már ette, amikor visszanéztem, ezért feltettem a két mancsát a pult szélére és megint jól megráztam a grabancát, hogy nem! A következő csali kaja egész éjjel ott volt és még most is ott van a pult szélén. Remélem egy idő után összeköti a pultot a tiltással, de az illatok nagyon csábítják, elvégre kutya, akinek az elsődleges érzékszerve az orra.

2017.08.20.

Tegnap este Baba egyszer csak elkezdett ugatni a lakásban. Nem tudtam, mi baja, de amikor kimentem az udvarra, megértettem. A Sportkastélynál utcabál volt, néha erre hozta a szél a hangokat, azt ugatta. Ő már bent a lakásban is meghallotta.

 Aztán késő este meg elkezdtek tűzijátékozni. Egy darabig hallgatta, aztán megint ugatással fejezte ki nemtetszését. Nem remegett, nem volt becsapva a farka a popsija alá, tehát nem félt, szépen lefelé lógott a farka, csak a vége kunkorodott felfelé, ami alap fokú izgatottságot jelez. Lenyugtattam, eltereltem a figyelmét, akkor beült az ágyába és csak hallgatózott meg kifelé figyelt, abba az irányba, ahol egyik este fényeket is látott, mert akkor is volt tűzijáték valahol egyik házban. Éjjel, vagy inkább hajnalban meg dörgött villámlott, de ki se kelt az ágyából, hogy odajöjjön mellém, mert ott biztonságosabb. Úgy látszik, ő sem fél az ilyesmitől, csak az utóbbi két kutyám, Dominika meg Suzy féltek a vihartól. Brútusszal, Alexával, meg később Spagival, Mayával kint néztük a teraszon a szilveszteri tűzijátékokat, eszükbe se jutott elszaladni, elbújni. Sok kutya ilyenkor fut világgá.

 Baba a kekszes labdáját görgeti, de már üres, kiette belőle a kekszet, most ide tolta, hogy lássam, éheztetve vagyok, adjál reggelit.

Szépen alakul a formája, már nem szúr a csípőcsontja, nem pattog a kezem a bordáin simogatás közben, szép egyenletes a teste, de lassabban hízik most. Igaz, többet is fut, mozog, minden érdekli, felpattan minden neszre, figyel, őrzi a házat. Többet is ugat, mint az eddigi kutyák, de nem az a véget nem érő hisztérikus ugatás, mint némely kutyánál, párat vakkant, jelez hogy figyelj csak, van valami, de aztán ennyi.

A füle, a köhögése is rendben van, egészében véve egészségesnek tűnik. Remélem legközelebb az oltása miatt kell csak orvoshoz vinnem, itthon kapja a vitaminokat reszelt alma és reszelt nyers répa formájában a kajába keverve és minden más gyümölcsből is kap, amit én eszem, szerencsére mindent meg is eszik (citrom kivételével, hehe)

2017.08.27.

Tegnap mire észre vettem, megrágta a kerti piros gumipapucsomat. Kérdeztem tőle, nincs elég játékod, amit rágcsálhatsz??? A fiam persze a védelmébe vette, hogy azokon nem érzi a szagomat... 

Baba újabban cumizik... a megrágott papucsomnak megkapta a pántját, az egész papucsot nem, mert azért még a kertben használható, csak a pántot szakította ki belőle, meg nem is akarom cipő rágáshoz szoktatni. Boldogan birtokba vette, eldőlt és cumizásba kezdett, majd elaludt. Azért elvettem tőle, csak felügyelet alatt cumizhat, mert képes lenyelni.

Most pár napja nem adtam egyáltalán konzervet Babának, csak a házikosztot, nem is keltett fel éjjel, hogy sürgős kimenetele van, amit nem lehet visszatartani. Bár 5-kor odajött hozzám, felkeltem hogy kiengedem, de mire kibotorkáltam nagy álmosan, már épp helyezkedett vissza az ágyában. Úgy látszik csak bejött megnézni, minden rendben van-e. Amikor a fejfájással feküdtem szombaton, akkor is az ágyam mellett őrzött a kis aggódó ápolóm.

Baba imád játszani -végre egy játékos kutya-, megtaláltam a régi kutyafrízbit, ez lett a kedvence, ugrik érte, fut utána, majd rázza, míg visszaér vele hozzám, hogy csak úgy kong a két oldalának csapódva. Ezzel még húzócska játékot is lehet játszani, amikor elfárad futni utána, kicsit így szórakozunk

Csak az első időben volt, hogy nem játszott, meg is ijedtem akkor, hogy egy fiatal egészséges kutya hogy-hogy nem játszik? Azóta már mindent játéknak néz, lesi hogy azért mentem ki, mert vele akarok labdázni, vagy csak kísérgethet mindenhova a kertben. Játék a labda, a frízbi, a kötélcsomó, a bot,  az ujjaim, még egyszer a kerti papucsomat is annak nézte, szerencsére azóta nem bántotta. Igazi boxer, akinek azt mondják, sose nő be a feje lágya. (Ezt sajnos cáfolnom kell, a beteg boxereim bizony nem ilyenek voltak)

2017.08.29. Gyál

Egy régi barátunk hétvégi telkén Gyálon bográcsoztunk. Legalább 4-5-ször hosszabb a telek, mint az én kertem, Baba egész nap nyargalt rajta le-fel, dolgozott, házat őrzött vagy épp a házigazdánkkal fogócskázott, ugatott annyit, hogy most egy hónapra elég volt, mindenkit játszani hívott, nagyon élvezte a dolgot.

Amikor hazaértünk, megette a vacsoráját, kicsit áttörülgettem és megnéztem kullancsilag, aztán lefeküdt és elaludt. Annyira kidőlt, hogy járkálhattunk, ehettünk, kimehettünk, fel se nézett. Reggel én is elaludtam, nem jött ébreszteni, sőt amikor próbáltam felkelteni, még akkor is kómás volt.

Igen jó természetű kutya, van benne megfelelni akarás, ezért ha rosszat csinál és leszidom, megjegyzi, hogy azt nem lehet. Utóbbi időben (hogy el ne kiabáljam) nem lopott kaját sem, csak a papucsomat rágta meg. A kertje olyan, hogy már belevéste Magyarország hegy- és vízrajzát, de az az ő része, ott áshat. Ha máshol próbálkozik, rászólok, már Gyálon is próbálkozott kertészkedni, de rászóltam, bár a házigazda azt mondta nem érdekes, na de mégis, nem azért ültetett virágokat, hogy ő kigyomlálja.

 Gyálra a fiam vitt és hozott minket kocsival, igaz volt csomagunk is elég sok, de én szeretném megpróbálni legközelebb, hogy busszal menjünk. Jó lenne kirándulni vele, akár kutyaiskolába menni, nem akarok mindig a fiamra hagyatkozni, de ő nem engedi, fél hogy leránt a buszról. Azt se hitte el, hogy szépen jön mellettem út közben, egyik sétánál azt mondta, megles minket, de rá kellett jönnie, hogy igenis szót fogad, szépen jön, nem ránt el. Egészében véve egy tünemény ez a kutya. (Gondolom most mosolyogtok, mert mindegyikre ezt mondtam, de tényleg, nálam minden kutya egy tünemény, arról nem tehetnek hogy betegek lettek.)

Nagyon jó volt Gyálon, Baba is csodásan érezte magát, nem csodálom, hogy elfáradt, egész nap szaladgált, őrizte a házat. Amikor épp nem nyargalt az udvaron, akkor a házigazda mellett élvezte, hogy beszélgetés közben őt vakargatja, de a szeme akkor is azt leste, van-e valami házőrzői munka.

2017.09.13.

 Baba egy tünemény kisördög, de nem lehet rá haragudni. A napokban kerteztünk a fiammal, levágtunk egy csomó elburjánzott ágat. Amíg mi aprítottuk a zöldeket, ő ellopott egy-egy ágat és boldogan elvonult vele rágcsálni. Délután a garázsban rendezgettünk, készítettük a helyet a telelő növényeknek. Baba meg a szomszéd kutyával incselkedett, kergetőztek a kerítés két oldalán. Aztán meg nyargalt körbe-körbe az udvaron, szájában a labdájával, mert nyitva voltak a kis kapuk, a teljes kert a rendelkezésére állt. Szóval ő legalább annyira kifáradt, mint mi. Vacsora után le is feküdt, másnap reggel is jó sokáig aludt. 

Hoztam Babáról pár képet. Szegényke nagyon rosszul érezheti magát nálam...

 Újabban a sétáinkat úgy intézzük, hogy visszafelé a tér mellett menjünk el, leülünk egy padra, onnan figyeli az embereket, járműveket, neki ez is egy élmény. Nem tudom, vitték-e sétálni, vagy ha igen, akkor milyen helyekre, de úgy látom fél az autók forgalmától, csak a csendes utcákban érzi magát biztonságban, a főúton nem. Ez a tér a főúton van, elég nagy fogalommal. szokhatja a zaját, biztonságos távolságból.

Nagyon hamar le tudják venni az embert a lábáról, igen csak vigyázni kell, hogy ne nőjenek a fejünkre. Szerencsére Baba még hallgat rám, de a fiamat már nem mindig veszi komolyan, ha egyszer ő játszani akar, akkor megáll előtte és addig vakkantgat, amíg nem fog a fiam valami játékot és nem játszik vele.

 Baba tegnap is kitűnőre vizsgázott, illatozó kaját ettünk, de ő békésen feküdt az ágyában. Igaz mindenki hagyott neki egy falatot, amit meg is kapott, miután befejeztük az ebédet. Így van szoktatva, ez nem kínzás neki, csupán szoktatás kérdése. Tudja, hogy a végén úgyis kap valamit, miért kellene fárasztania magát koldulással.

Ma reggelt esik, sötét van és hideg van. Baba 7-kor bejött ébreszteni, ébren voltam, csak nem volt kedvem kibújni a meleg ágyból. Az ő kedvéért felkeltem, hátha ki kell mennie, de amikor kinyitottam az ajtót és meghallotta hogy esik, szépen visszafeküdt az ágyába. Csak nem megy ki az esőbe???

Baba nagy kópé, az már igaz, de még eléggé kölyök. Most feszegeti a határokat, az ezzel jár. Ilyenkor lehet megmondani neki, ezt szabad, ezt meg nem.

Van egy saját kertje, az egyik sarkába kakil-pisil, a többi részén kertészkedik, ás, már Magyarország hegy és vízrajzát beleásta, vannak barlangok, kilógó gyökerekkel, árkok és dombocskák. Ezt szabad, de ha az én kertrészembe jön, ott csak labdázni, hemperegni szabad, ásni nem. Be is tartja. Tegnap azt tanultuk, hogy a teraszomon se lehet kertészkedni, és kirázni a csarabot a cserepéből. Volt nagy lapítás utána, de remélem a többi virág megússza.

Pórázon már szépen közlekedik, de nincs szokva a város zajához, nem tudom hol élt, vagy vitték-e sétálni, de fél az elsuhanó járművektől. A vihartól nem fél, a tűzijátékot vadul megugatja. Ja és fél a hosszú botszerű tárgyaktól.

Az ajtón már udvariasan előre enged, sétánál is, meg akkor is, ha a kajás tálja van a kezemben. Kaja előtt leül és feszülten várja a vezényszót hogy ehet. Szó nélkül a helyére megy, ha oda küldöm, az ül, fekszik is megy, de csak ha van értelme, felváltva csak parancsolgatásból nem csinálja. A helyben maradás is megy már, persze eleinte két lépést nem tudtam eltávolodni, már jött utánam. Most már a hívásra indul, szépen megkerül és leül mellettem.

A labdát, frízbit visszahozza ugyan, de csak többszöri ereszd parancsra engedi el, itt még van mit tanulni. Mint ahogy a lopáson is van mit tanulni, mert a hosszú lábaival elér mindent a kredencen, ami csiklandozza az orrát. Ha eszünk, már nem kunyerál, megszokta hogy úgyse kap, míg nem végeztünk.

Tanulunk köszönni, de valamiért a kézjelekre jobban reagál, mint a szavakra. Köszönésnél is, meg az etetésnél is kézjelet vár, hiába mondom a vezényszót.

Hirtelen ennyi jut eszembe, amit 2 hónap alatt megtanultunk. 

Ez a kép még akkor készült, amikor ideiglenesen volt csak nálam, hehe

2017.09.30.

Így néz ki egy véglegesített státuszú, örökbefogadott kutya:

A menhelyen voltunk, látogatóban, meg végleges örökbefogadási szerződést kötni. Nagyon elfáradt, szaladgált, új élmények, sok más kutya, az utazás... Jó nagyokat futott, ő barátságos más kutyákkal, szabadon engedtem, hogy tudjon barátkozni, játszani, elmesélni az élményeit.

 Hazafelé kapott egy új nyakörvet, együtt vettük meg a fresben, ő is bejött velem válogatni, (mondjuk inkább felpróbálni a méretet) bár őt inkább a labdák meg az illatozó nasik érdekelték, de becsületére legyen mondva, semmihez nem nyúlt hozzá.

Nálunk az a legújabb, hogy megáll a fiammal szembe és ugat. Igaz, ő is szokott ugatni neki, meg a vastag gumipapucsával piszkálja a lábát, amit Baba játékra hívásnak vesz (mert hogy az is), így aztán ha játszani van kedve, akkor megáll a fiammal szemben és ugatva hívja. Megteszi ezt bent a lakásban is, rezegnek az ablakok, és a fiam csak nevet, amit a kutya is ért, tudja hogy tetszik ez a beszélgető mód, nem haragszik érte, ha rá is szól. Szóval nem veszi őt komolyan.

Arra tanítottam a fiam, ha nem akar játszani vele, akkor ne vegyen tudomást róla, fordítson hátat neki. Persze ilyenkor is megpróbál szembe fordulni vele, megy utána, ha elfordul. Ilyenkor egyszerűen nem tudjuk megállni nevetés nélkül az igyekezetét, így nem is veszi komolyan a dolgot, de ha kibírjuk nevetés nélkül, akkor ő is komolyan veszi és abbahagyja az ugatást, ha elfordultunk. Vagyis ha olyat tesz a kutya, vagy épp nem hallgat arra, amit mondunk neki, akkor meg kell sértődnünk és hátat fordítani neki. Ezt általában nem jól viselik, ők is értik a megsértődtem pózt, mert alkalmazzák is.

Nincs kedvenc étele, mindent megeszik, amit elé teszek, ez nagyon jó. A fiam szerint "úgy néz", amikor készíti magának a kaját, hogy abból is szokott adni neki. Az utolsó, amit ellopott az asztalról, az a sült tök volt, tányérral együtt lerántotta a földre, mire hazaértünk.

2017.10.07.

Most vett a fiam egy kamerát, amit majd beállítunk és ha elmegyek otthonról, a telefonon keresztül megnézhetem, mit csinál, még rá is tudok kiabálni.

Jóval többet eszik, mint az eddigi, szinte csak fekvő beteg kutyusaim, mert ő rohan, mozog, játszik, néha csak úgy körbe nyargalja párszor a kertet, szájában a labdával, de nincs elhízva, pont ezért, mert ledolgozza a kaját.

Ez egy tegnapi kép, nem ilyen foltos, csak így süt rá a késő délutáni nap. Szerintem pont jó súlyban van.

2017.10.16.

Ma megyünk orvoshoz, mert a múltkor csak a kombinált oltást kapta meg, most esedékes a másik is. Egy kis tünemény ez a lány, a fiamnak is annyira belopta magát a szívébe, hogy naponta többször bújik ki a barlangjából csak azért, hogy játsszon vele. Tudja ezt Baba is, ha meglátja őt, már hasal is le a lába elé a mellső mancsaival, dugja a fejét a papucsa alá, hogy dögönyözze vele. Máskor meg hozza a labdáját, hogy menjünk játszani.

Van egy kis villogó, sípoló labdája, ami pont befér a szájába és a legkisebb mozdulatra is csipog egyet vagy villan egyet. Na ez a legféltettebb kincs, olyan óvatosan fogja, mintha a kölyke lenne, cipeli magával mindenhova, keresi a helyet hova dughatná el, aztán lefekszik az ágyába, de a szájából nem teszi ki a labdát, őrzi rendületlenül. Még pisilni is úgy megy ki, hogy a szájában a labda.

Babával két havonta javasolt elmenni az orvoshoz, azt mondta a doktornő, a bűzmirigy kinyomás miatt. Ez sokszor okoz viszketést, szőrhullást. Eddigi kutyáimnál nem volt ilyen gond. Kérdeztem, egyáltalán mire kell a bűzmirigy, talán szégyen, de eddig nem is tudtam. Azt mondta, ez még abból a korból maradvány, amikor szőröstől-bőrőstől-csontostól felfalták az elejtett zsákmányt és a csont miatt bekeményedett székletet volt hivatott "olajozni", hogy könnyebben kicsusszanjon. A mai táplálkozás miatt ez rendszerint elcsökevényesedik, Baba még fiatal, nála még él ez a hagyományos szerep. Talán egyszer az ő szervezete is rájön, hogy fölösleges termelnie ezt az anyagot... Csak több baja ne legyen!

Nálunk úgy került előtérbe a bűzmirigy, hogy extrém módon elkezdett hullani a szőre, vakaródzott, ha csak megsimogattuk, a második simítás után már egy szőrkupac maradt a hátán. Miután répát, almát és mindenféle gyümölcsöt megeszik, nem gondolnám, hogy vitamin hiány. A doktornő azonnal a bűzmirigyekre nézett és megállapította, hogy nagyon feszülnek, tele vannak. Akkor ki is nyomta, és azóta szép fokozatosan csökkent a szőrhullás. Most meg állandóan nyalja magát, a hasa már egészen rózsaszín, időnként a tappancsai is. A bűzmirigye megint tele volt, egészen darabos volt, amit kinyomott.

 Elolvastam a véleményeket, mert most már mindennek utána olvasok, amit az orvosok javasolnak. Egyik hozzászóló írta - és nagyon igaza lehet -, hogy nem a kinti vagy benti tartástól, hanem emésztéstől és stressztől is függhet a dolog. Baba is menhelyi, fél minden hosszú tárgytól, ajtó csapódástól. Egyik este a fiam behozott megmutatni egy kb 2 méteres színes ledszalagot felrögzítve egy rúdra, majd ilyen lesz a karácsonyi világítás a teraszon. Baba pánikszerűen berohant hozzám és szinte a lábam alá bújt ijedtében, pedig aztán a fiam még véletlenül se bántja, ő a játszópajtása. A másik dolog az emésztés. Babának gyakran van ha nem is hasmenése, de nagyon lágy széklete, a sok rizs ellenére, vagyis nem kell olajozni, hogy kicsússzon. Így nincs szerepe a termelt anyagnak, nincs ami kinyomja. Marad az orvos. Amikor már szánkázik rajta, az már bajt, fájdalmat jelez, amiből gyulladás lehet. Inkább előzzük meg, pár hónaponként elviszem ellenőrzésre, ha kell kinyomják, ha nem, hazajövünk. Azt mondta a doktornő, ez még csak pénzbe se kerül, vagyis nem a bevétel miatt csinálják.

2017.10.21.

Ma kapott Baba egy világító nyakörvet, egyik este kénytelen leszek elvinni sötétedés után sétálni, hogy kipróbáljuk, hihi. Világít folyamatosan, vagy villog, zöldes színe van. Szétszedtük, két gombelem van benne, és egy vízhatlan csőben világít, amit ki lehet húzni, ha ki akarom mosni a nyakörvet. Persze csak esti sétánál adom rá, a képen nappal csak a fényképezés kedvéért volt rajta. Úgy tud pózolni, mint egy manöken.

Sajnos egyre biztosabb vagyok benne, hogy bánthatták Babát, mert csak ha erélyesebben rászólok, máris földig hajtva a fejét várja a büntetést. Ha begurul a labdája a szekrény alá és hozom a botot, hogy kikaparjam neki, még akkor is sandán néz, hogy most verés jön? Miért? Nem csináltam semmi rosszat, a labda magától gurult be, ne haragudj. Eleinte a fiamhoz is félve közelített, na ennek már vége, a legjobb pajtások, ő szinte többet játszik vele mint én. Állítólag egy fiatal pár lány tagjáé volt a kutya, és amikor ott hagyta a fiút meg a kutyát (na ez is furcsa, hogy még a kutyát is ott hagyja valaki), akkor kiderült hogy se a fiú, se az anyja nem szerették őt, gondolom verték is, azután adták le a menhelyre. Azt mondták, a mamát féltették, mert csipkedte a kutya. Igen, minket is bökdös az orrával, ha akar valamit, különös tekintettel ha játszani akar, de aki ismeri a kutyát, az tudja, hogy ez nem támadás.

2017.10.24.

Kutyóka jól van, tegnap megint kapott egy labdát, ami különböző kluttyogó hangokat ad ki, amikor mozgatják, jól elvolt vele, csak aztán el kellett venni, mert annyira belejött a játékba, dobálta fel a labdát a lakásban, féltünk hogy bajt okoz vele, hiszen egy egy nagy kemény labdáról van szó. Sajnos a kert úszik a sárban, nem lehet kimenni játszani, bent meg nem lehet eléggé lefárasztani őt, mert mi ketten a fiammal hamarabb elfáradunk, mint ő. Nem baj, jó hogy ilyen, mert sok nevetést hoz vele a házhoz. Ránk fér a sok beteg kutyus után...

Egyébként semmi különösebb említésre méltó nem történik, seprem szorgalmasan a leveleket. A napokban narancsos birslekvárt főztünk Babával. Hatalmas kerek szemekkel nézte, ahogy vagdalom a birsalmát, de finom lehet, hát adtam neki egy darabot, rágódj rajta, úgyse fog ízleni, legalább békén hagysz.  Mit mondjak, nagyon is ízlett neki, egyre másra kunyerálta el az alma darabokat. A passzírozás után a daráló végén kitúrt szárazabb részeket boldog habzsolással bevágta, utána a kész narancsos lekvárt is megkóstolta, szerencsére nem tettem elé az egész üveggel, mert biztosan befalta volna az egészet, annyira ízlett neki. A kis vega kutya. Jó, tudom, neki esze van, természetes úton gyűjti be télire a vitamint, nem mint az emberek, mesterséges tablettákból. Eddig minden gyümölcsöt megevett, amivel kínáltam, kivéve a narancsot, (azóta már azt is megeszi), de a narancsos birslekvárban azt is megette. Tegnap csináltam gyümölcssalátát a vendégeknek, akkor is levette a sápot minden belevaló gyümölcsből.

Igen, gondolom sokat számít a sok gyümölcs is. A kaukázusi juhász Alexám is élete nagy részében házikoszton élt, fiatal korában, csak akkor kapott már konzervet meg száraz tápot, amikor Érdre költöztünk, mert ott nem tudtam beszerezni neki normális főznivalót. Ő is minden gyümölcsöt megevett, nyáron meg kiló számra lopkodta a fáról leesett körtéket, elvonult vele és megette. Nagy testű kutya volt, mégis a 17. évét taposta, amikor elengedtük.

Máskor meg a savanyú káposztát falták, tudták mennyi vitamin van benne téli időszakban. Itt Spagi meg Maya van a videón

Babának is reszeltem répát a kajájába, de valahogy az abba maradt most, csak almát teszek bele, meg kutya-Béres cseppet.. Nyáron meg ő rágta ki a dinnyehéjból amit benne hagytam, azon kívül, amit a táljába kockáztam dinnye belsőt. Tudják ők, hogy kell a vitamin...

Egyszer Baba is kapott egy mokkáskanál kávét, mert annyira áhitatos pofával nézte, mi lehet az a finom, amit minden reggel iszom. Alaposan ki is nyalta a tányérját, ízlett neki. Vagy már csak azért is eltüntette, ha a gazdinak jó, akkor neki is jó lehet...

2017.11.05.

Felébredtem fél 7-kor, de örömmel nyugtáztam, hogy vasárnap van, minek kelnék fel olyan korán, hát átfordultam a másik oldalamra és aludtam tovább. Baba meg csak 9 után jött be, felébredtem rá, de úgy csináltam, mint aki alszik. Sóhajtott egyet, de aztán lefeküdt az ágyam mellé. Nagyon tapintatos a kislány. Éjjel volt kint, így gondolom most nem volt sürgős kimennie, de ahogy megmozdultam az ágyban, elkezdte az örömtáncot és bújt hozzám, hogy még a papucsomba se tudtam beledugni a lábam. Szereti az ilyen reggeli simogatást, mondtam is neki, ugye milyen jó, ha szeretnek valakit. Én is ezt kapom tőle, ő is tőlem. Ahogy felálltam, már ment is a helyére, mert tudja a reggeli rutint, (wc, fürdőszoba, kávé), aminek a vége az ő reggelije.

Nem csak hogy van velem valaki, de olyan vidámságot hoz, amit már régen tapasztaltam. Az utóbbi időben Suzy és Dominika is betegek voltak, előtte Spagi meg már öreg volt. Spagi fiatalon se volt ennyire mozgékony, a csípő diszpláziája miatt, de ő is nagyon játékos volt akkoriban és sok örömöt okozott, de az már nagyon régen volt.

2017.11.22.

Baba jól van, gömbölyödik, na nem vészesen, csak formásabb már, hogy kevesebbet van kint, nem rohangál annyit. Itt bent is játszunk persze, de itt csak pár métert lehet futni a labda után, azt is óvatosan, mert csúszik a kő. Birkózás, dögönyözés az van, néha csak úgy hanyatt vágja magát az ember előtt, ez kihívás, hogy dögönyözzük. Az utóbbi időben többször is bent hagytam, míg vásárolni mentem, semmi rosszat nem csinált, csak amikor hazajövök, akkor van veszélyben minden mozdítható dolog, mert a farkával olyan hevesen jelzi az örömét.

Esténként aranyos, ő már vacsora után elcsendesedik az ágyában, de amikor látja, hogy én is készülök lefeküdni, akkor elkezd sündörögni körülöttem, jön utánam a fürdőbe, mindenhova követ, amíg elpakolok dolgokat, mint aki sürget, feküdj már le. Akkor ő is bejön a hálóba, megvárja míg betakarózom, akkor ő is összegömbölyödik az ágyam mellett a párnáján és alszik. Aztán egy idő után kimegy, de mint egy anyuka, megvárja amíg a gyereke elalszik, csak aztán megy a saját ágyába aludni.

Igen, Baba nagyon aranyos. Messze van attól, hogy hájas legyen, nem is lehet, hisz annyit mozog most is. Rég nem volt ilyen eleven kutyám, talán Spagi fiatal korában, de ennyit ő se futott, pedig Érden tízszer ennyi hely volt, mint amennyi itt van. Ha éppen nem fut, akkor egy helyben állva csóválja a hosszú farkát, ami szerintem elég sok energiát felemészthet. Amikor hazajövünk, akkor a két oldalát csapkodja a saját farkával, annyira örül, nem is tudom, nem fáj az neki? Persze az egész csípője, hátsó fele tekereg hozzá. Eddig még sose volt hosszú farkú boxerem, de már kezdem megszokni.

2017.12.03.

Tegnap mikor hazaértem, volt nagy örvendezés. Aztán mikor végre beljebb tudtam jönni átöltözni, csak nézem, hol a kutya? Hát a bejárati ajtónál állt és nézett kifelé, gondolom a fiamat várta, mert általában én jövök be előbb, ő még kiszedi a csomagokat, bezárja a kocsit. Most ugye nem volt velem, egyedül jöttem, de Baba várta őt is. Aztán még kétszer elment az ajtóhoz hallgatózni, majd csalódottan visszajött és megállapította, nem teljes a létszám.

 Amikor leültem a géphez, befúrta a fejét a könyököm alatt és a combomra nyugtatta, úgy nézte, mit csinálok. Na jó, keresek neked kutyás videókat. Egy darabig érdeklődéssel nézte, hol a fejét forgatta el, hol a füleit emelte meg, hol meg egészen előre dugta az orrát, de aztán úgy döntött, ennyi idétlen, csetlő-botló kutyát nem néz, lefeküdt mellettem a szőnyegre. Közben rám is olyan álmosság jött, azt hittem leesek a székről. Nem is tudom, mikor feküdtem le utoljára este 8-kor aludni, de tegnap úgy döntöttem, nem érdekel. Baba is bejött velem a hálóba és mindketten szépen elaludtunk. Aztán éjjel 2 körül megbökdöste picit a fejem, amikor megmozdultam, már ment is kifele, de az ajtóból visszanézett, hogy jössz? Megyek, megyek. Sürgősen ki kellett mennie, de hideg volt kint, gyorsan végzett, már kuporodott is össze az ágyában és aludt tovább. Én meg addigra kialudtam magam, de jól esett még nyújtózni az ágyban, meg aztán mit is csinálnék éjjel 2-kor?

Decemberben aztán nagyot változott az életünk, de erről legközelebb írok.

Éppen három hete volt nálam Baba, amikor nagy napra ébredtünk. Augusztus 10-én lett 2 éves a kislány. Ezt meg kell ünnepelni. Gyorsan összeütöttem neki egy születésnapi tortát, két gyertyával, ahogy az illik. Nagyon nagy érdeklődés kísérte a tevékenységemet.

A hűtőhöz is elkísért

de minden akadályoztatás ellenére elkészült a torta

Jöhet a köszöntés

Az eredeti videó 2 perc 10 mp hosszú volt, ezalatt tisztára nyalta a tálcát, amin a tortát kapta.

Evés után jöhet a fogmosás

Aztán egy kis simogatással, dögönyözéssel lesz teljes az ajándék.

Mióta rájött, hogy játszani is lehet, azóta begyűjti az új játékokat az ágyába

A születésnapon készült képeket és videókat meg akartuk nézni a szobában a tv-n. Rajtunk kívül is volt, akit érdekeltek a képek. Előbb csak az ajtóból figyelt, majd annyira érdekesnek találta a dolgot, hogy felállt, közelebb lopakodott és feszülten figyelt.

Ezt olyan aranyosan csinálta, hogy közben újabb videót kellett készíteni róla:

Rendesen kibuliztuk magunkat, aztán jön az ágyban heverészés

Aztán reggel meg ilyen másnaposan ébredünk

Suzy távozása napján a Noé-s lányok megígérték, hogy másnap hoznak nekem egy kutyát, ezért azt a délutánt munkaterápiával töltöttem. Mindent átmostam, lemostam, fertőtlenítettem, bár néha nem láttam a könnyeimtől, hogy mit csinálok, de azért sikerült rendesen lefoglalni magam. Még most is, ahogy ezeket a sorokat írom, elkap az az érzés, mint akkor, amit nem tudtam meghatározni, hogy pontosan micsoda. Volt benne jó adag keserűség, emlékezés, de volt benne kíváncsiság is, milyen lesz az új kutya, egyáltalán össze tudunk-e barátkozni, közben volt bennem egy belső remegés, egy feszültség is. Valahol tudat alatt talán attól féltem, megint egy beteg kutya kerül hozzám, elég volt egy fél éven belül két kutyát elveszíteni, most nem tudnám elviselni egy újabb elvesztését. Aztán arra gondoltam, csak ideiglenesen lesz nálam, nem is szabad nagyon megszeretnem, hátha hamar lesz gazdája és akkor úgyis elviszik.

Aztán másnap megérkezett a kutyus. Kellően sovány volt, hosszú vékony lábaival olyan volt mint egy esetlen kamasz, kiálltak a csontjai, a bordáit meg lehetett számolni -és ami nekem nagyon furcsa volt, boxer, vágatlan farokkal. Hosszú vékony farka volt, ami állandóan járt jobbra-balra, közben hatalmasakat suhintva vele mindenre, amit ért, még a lábszáramra is. Már nagyon is értem, miért vágják le kicsi korában a farkát, életveszély mellette állni, amikor örül.

Márpedig ez a kutyus nagyon örült. Izgatottan szaglászott végig mindent, csak reméltem, hogy nem talált semmit az előző kutya betegségéből, a hátáról lepergett gennyes pörkökből, hiszen megpróbáltam nagyon alaposan kitakarítani mindent. Remélem csak a tisztítószerek illatát érezhette, bár az ő orrukkal ki tudná felvenni a versenyt. 

Az orvosi könyve szerint még nem volt két éves. Az emlőit elnézve voltak már kölykei, de talán csak egy alom. Mint kiderült, egy éves kora előtt már volt bent egyszer a menhelyen, akkor a chip alapján megtalálták a gazdáját, aki el is jött érte, most viszont a gazdák adták le. Állítólag nem lehetett vele bírni, csipkedte a mamát és állandóan ugatott. Azóta persze már tudom, mi volt a baj vele: nem foglakozott vele senki, ő pedig megpróbálta játékra bírni, akit lehetett, ha nem ment, akkor ugatással mondta el a véleményét. Mióta foglalkozom vele, semmi csipkedés, ha ugat is valamiért, azt is egy ujj felemelésre abba hagyja. Na de ne menjünk ennyire előre.

Tehát megérkezett a kutya, aki állítólag a Búza névre hallgat. Illetve nem hallgat, hiába mondtam ki a nevét többször is, ő csak rohant körbe és szimatolt, mintha ott se lennék. Na ez is jól kezdődik.

Nagyon hülye nevet adtak neki, de ez van a könyvében is, úgy hívják Búza (????) no de miért? Én szegénykét később is többnyire Suzynak hívtam, pedig próbáltam odafigyelni, aztán néha csak annyit mondtam neki, gyere ide Zabszem, ha búza akkor ezzel az erővel zab is lehet, de ő jött ha bárhogy is hívtam. Próbáltam a Baba, Babi névre szoktatni, ő lehetne a Baby Girl, olyan vékony hosszú lábai vannak mint egy táncosnőnek.

Azért egy kis ebéddel le lehetett venni a lábáról. Azt hiszem rá is fér egy kis hízlalás...

Bordaszámlálás:

Amikor megtalálta az ágyat, félve kuporodott össze benne, mint aki azt gondolja, most biztosan rosszat csináltam. Nem tudom, milyen helye lehetett az előző gazdinál...

Olyan kis aranyosan buta feje volt...

Szegénykét nagyon rossz volt simogatni, a kezem minduntalan elakadt a csigolyáin, a bordáin vagy a szúrós csípőcsontján.

Gondoltam egy merészet, vagy megharap, vagy nem, ha első nap mindjárt fürdetéssel kezdem, de nem volt semmi baj, ahogy a két első mancsát a kád szélére emeltem, már ugrott is be és élvezte hogy vakargatom, emelte a hátsó lábait, hogy a belső combját is le tudjam mosni rendesen. A kádból se kellett kiemelni, kiugrott magától, a törülgetésre azt hitte játék, de a hajszárító már ijesztő volt számára. Nem baj, nyár van, meleg van, csak nem fog megfázni, de azért több száraz törülközővel még átdörzsöltem. Még a füleit is hagyta kipucolni.

Aztán végigpróbáltam a játék készletet, de egyik sem érdekelte, csak megszagolta és odébb állt. Csak nézte, hogy gurul a labda, de nem futott volna utána. Csiklandoztam az orrát a csomó bojtjával, más kutya már régen ráharapott volna, ő csak elhúzta a fejét. Mintha soha nem vettek volna neki ilyen játékokat, mintha soha nem is játszottak volna vele, mintha csak fegyelmezték volna eddigi rövidke életében, ha rászóltam, behúzott farokkal azonnal szót fogadott. Már megint kifogtam egy olyan boxert, aki ellent mond minden ismeretemnek a boxerekről, vagyis nem játékos, nem bolondos? 

Na azért egy valami csak felkeltette az érdeklődését, a labda ami meg volt töltve keksszel. Persze ez is csak addig érdekelte, amíg gurítás közben potyogtak belőle a falatkák.

Első éjszaka szerencsésen bekakilt - a fürdőszobában. Azt találta legtávolabbi helynek az ágyától, de a kőről könnyű is volt feltakarítani. Nem bántottam, de azért kapott egy ejnye-ejnyét, többé nem is fordult elő vele ilyesmi,  Csak odajön az ágyamhoz, valamit halkan nyöszörög, vagy csak finoman megböki a takaró alól kilógó kezemet vagy lábamat és már ébren is vagyok. Az első nap megmutattam neki a kertben, hol intézheti a dolgát és miután intézett is valamit, jó alaposan meg is dicsértem, de azt már nem tudom, ennek köszönhető-e, hogy azóta is arra a 2-3 nm-re jár intézni a dolgát, amit első nap megtalált magának.

Délelőtt elsétáltunk az állatorvoshoz. Mielőtt megkérdezitek, nem, nem azokhoz, akinél Spagit elaltattuk, ahol Dominikát félre diagnosztizálták és ahol Suzyt háromszoros adag gyógyszerrel elkezelték. Szerencsére van másik állatorvosi rendelő is séta távolságban, most oda mentünk. Az orvosi könyve szerint negatív lett a szívféreg tesztje. Dominika óta minden kutyát szűrnek a menhelyen szívféregre, nem adják ki betegen, csak ha az örökbe fogadó tud róla és ennek ellenére vállalja a kezelését. Persze legtöbben nem vállalják, így rengeteg pénzük elmegy a kezelésekre, mert a bekerülő kutyák nagy része sajnos szívférges. Talán ezért is dobják ki őket az utcára, mert túl drága lenne kezeltetni?

Búza szíve, szőre, bőre, tüdeje minden rendben, a fogai különösen szépek, csak az orrán volt egy kis friss seb, valami verekedés eredménye lehet, mert a nyelve hegye is be van szakadva úgy 1 cm-nyit, mint egy kígyónak, olyan villás nyelve van. (Vagy: jól felvágták a nyelvét - így szól a mondás arra, aki felesel)

Egyszóval ő egy fiatal, kicsit sovány, de egészséges kamaszlány, hosszú kezekkel és lábakkal, mint az a kamaszoknál szokás. A hasmenése miatt kapott antibiotikum szurit, bélflóra pótló tablettát, diétáznia kell rizsnyák, reszelt sárgarépa meg alma, esetleg egy kis sovány csirkehús, meg továbbra is napi 2x3 széntabletta. 23,6 kg, nem valami súlyos egyéniség. A doktornő egyet értett velem, hogy majd házikoszttal próbáljam felhízlalni, de mindenképp tegyek bele reszelt sárgarépát meg reszelt almát is, a vitaminok, ásványi anyagok miatt. Nem tudtam, mit fog szólni a nyúlkajához, de kipróbáltam. Ilyen lett a nyúlkaja

Összekeverve így festett a diétás reggeli

Hogy mit szólt hozzá? Ez a pici répaszálacska maradt belőle a tál alján

Ezután naponta kétszer kapott ilyen menüt, bár még fiatal kutya, nem kellene kétszer etetni, de sovány is, nem árt híznia, meg nagyon mozgékony is. Ha egyszerre terhelem meg a pociját az egy napi emelt adaggal, akkor könnyen kaphat bélcsavarodást, amire a boxerek nagyon hajlamosak, mert persze evés után is rohangálniuk kell. Később az almát már reszelni se kellett, csak felkockázva beledobáltam a táljába, aztán meg a legjobb móka volt, ha elgurítottam egy egész almát, futott is egyet után, majd a mancsai közé fogva szépen elrágcsálta. Azóta is megeszik mindenféle gyümölcsöt, amit mi is eszünk.

Pár nappal az érkezése után elkezdett köhögni. Kétségbe voltam esve, hogy már megint egy beteg kutya, mentünk is az orvoshoz. Kaptunk gyógyszert, adjam be neki mézzel, úgy nézett ki, hozott haza egy kis kennelköhögést. A fülében meg gombák tenyésztek, azt is kezelgetni kellett, de szerencsére rendbe jött, azóta is gyönyörű rózsaszín fülecskéi vannak és remekül hagyja tisztán tartani is.

Két hét sem telt el és máris jobb volt ránézni, gömbölydedebbek lettek az idomai, bár még volt mit felszednie, de jó úton jártunk.

Tehát Búza ideiglenes befogadói szerződéssel került hozzám, továbbra is a NOÉ a tulajdonos, én csak gondozom, nevelgetem őt. Amúgy első perctől elég szófogadónak tűnt, ha a helyére küldtem, ott is maradt, amíg ettem, nem jött oda koldulni, nyálat csorgatni. Na jó, egy kicsit folyt néha a nyála az ágyában ülve, ha valami különösen illatosat ettem, de akkor se jött oda. Egyébként mindenütt a nyomomban volt (azóta is), szemmel tartott, nem engedett keseregni, bújt hozzám ha leültem, de soha nem volt tolakodó, mint aki érezte rajtam, hogy valami bánt, most nem örülnék, ha piszkálna. Persze én is megpróbáltam minél többet foglalkozni vele, már csak önzésből is, mert addig se Suzy járt az eszemben. Mégis számtalanszor Suzynak szólítottam szegényt, de nem foglakozott vele, jött ha hívtam.

Séta után hazafelé a szomszéd ház előtt elkezdett húzni. Lazítottam a pórázon, szaladt a kapunkig és ott megállt, jelezve hogy itt lakom!!! Azt hittem, az első sétánál csak véletlen volt, hogy megállt a kapu előtt, de másnap ugyanezt csinálta, előre szaladt, amennyire a póráz engedte, a kapuhoz érve megállt és visszafordult felém, mint aki azt mondja, tudom hogy itt lakom, hazaértünk.

Azt írták róla a honlapon az ismertetőben, hogy nagyon aktív, mozgékony kutya, ahogy az a korához és fajtájához illik. Ezért kicsit meg voltam ijedve, bírok-e majd vele? Volt nekem már kölyök boxerem, ismerem őket. De ezzel a kislánnyal semmi baj nincs. Sokkal nyugodtabb, mint vártam, persze sokkal mozgékonyabb, mint beteg kis elődje volt, ez helyes is, de sétánál is szót fogad, mindenre figyel, amit mondok neki, ahogy mondani szokták, szinte issza a szavaimat. Lehet hogy csak az én nyugalmam ragad át rá, lehet hogy a kezdeti beilleszkedési időszakban ilyen csak, majd meglátjuk.

Mindössze egy hónapot élt a menhelyen, gondolom már a gazdájánál lefogyott. Azt írták, családi körülmények megváltozása miatt adták le. Sajnos most hasmenése lett, ami várható is volt a kajaváltás miatt, reggel jókora adag rizzsel kapta a reggelijét, reméltem hamar rendeződik a dolog. Volt egy csomó lefagyasztott kész házikoszt meg még főzni való is a mélyhűtőben, szegény Suzynak nem kellett már az utóbbi időben semmi. Majd most ez is hasznosul...

Az első két etetésnél háromszor is körülszaladta Búza a teraszon az asztalt, nagy izgalmában, mielőtt leült volna a parancsomra. Másnap reggel már egyetlen kör nélkül leült és várta a vezényszót, amikor ehet. Úgy tűnik, könnyen fog tanulni, elég fiatal még hozzá.

A kispárna meg úgy látszik a génjeikbe van kódolva, mert ő is arra teszi a fejét, akár csak az eddigi boxereim

 Érdekes dolgot figyeltem meg. Búza mindenkit megmorgott, még a saját fiamat is, - amíg meg nem öleltem az illetőt. Amikor látta, hogy én kedvesen fogadom, akkor már neki se volt semmi baja vele.

 Az egyik séta alkalmával másik irányból jöttünk haza, nem onnan, ahonnan az érkezése napján közelítette meg a kaput, hanem a ház sarka felől. Beleszimatolt a levegőbe, kicsit bizonytalanul, majd elindult a kapu felé, beleszagolt a kapu sarkába, majd rám nézett, hogy nem toltál ki velem, innen is hazatalálok. Másodszor volt a rendelőben és már kanyarodott is be a kapun, ment fel a lépcsőn, megtorpanás nélkül. Hát hiába, fiatal kutya. A többi örökbe fogadottam 5 év körüli volt, ő a legfiatalabb. Ezért is kapta a Baba nevet tőlem, a többihez képest baba korú

Egy babához illően augusztus első napjaiban már hajlandó volt játszani is. Az úgy történ, hogy először fülpucolás volt, az átment fülmasszírozásba, amitől annyira elgyengült hogy lefeküdt, majd hanyatt fordult, hempergett, a mancsával kalimpált, a szájával az ujjaimat próbálta megfogni. Akkor nyomtam a szájába ezt a csomót, a bojtjával már máskor is próbáltam ingerelni, de elfordította a fejét. Most kialakult végre egy kis huzavona közöttünk, végül engedtem. El akart szaladni vele, de visszahívtam, akkor feküdt be az ágyába én meg bementem a telefonért, készült egy videó is.

 Baba egy édes eleven játékos kamaszlány, aki úgy tud hízelegni, az emberhez bújni, mint egy kiscica. Szót fogad, ehettünk ihattunk mellette, oda se jön, amikor a legjobban belemelegszik a játékba, egyetlen szóval le lehet állítani. Igaz, még tanulja a dolgokat, feszegeti a lehetőségek határait, de Cesar Milan szavaival élve, akkor lehet korrigálni, amikor mutatja a rossz viselkedést, és azonnal kell is korrigálni.

Csakhogy a képe és az adatai fent maradtak a honlapon, hiszen nálam csak ideiglenesen kapott helyett. Mivel fiatal kutya volt, sokan jelentkeztek érte, hogy elvinnék. Szerencsére az ideiglenes befogadó elsőbbséget élvez, ha meg akarja tartani véglegesen is a kutyát, így sürgősen el kellett döntenem, visszaadom-e. Akkor már nem is volt kétséges, hogy nem szeretném visszaadni, de egy kis időt kértem, hogy anyagilag is helyre rázódjak, mert Suzy betegsége kimerítette a kasszát, elfogyott az összes megtakarításom. Búza-Baba az én kutyám kell legyen...

Egy hónap alatt szépen begyógyultak Suzy sebei, már a szőr is elkezdett növekedni körülötte. Aztán áprilisban egyik éjjel felkeltett, hogy ki kell mennie, majd hajnalig még néhányszor felébresztett. Délelőtt már fél majd negyed óránként ment ki, de pár cseppnél több nem jött, csak kínlódott. Délután elmentünk az orvoshoz. Hümmögés, lehet hogy felfázott, kapott antibiotikum szurit, meg otthonra tablettát. Reménykedve hazamentünk, adagoltam a gyógyszert, de másnap újabb probléma merült fel. Nem győztem utántölteni a vizes tálját. Gondoltam az antibiotikum mossa ki a veséből a fertőzést, de pár nap múlva elképzelhetetlen méreteket öltött a vízivás. Újra mentünk az orvoshoz. Vérvétel, azonnali vércukor vizsgálat - de nem cukros. Akkor mi okozza a tüneteket? Mérjem, hogy mennyi vizet iszik. Napi 6 liter jött ki úgy, hogy nem mertem többet adni neki, erre a virágcserepek alól lefetyelte ki a vizet.

Vérvizsgálatok, tesztek követték egymást, pár hét múlva volt egy diagnózis: cushing-kór. A mellékvese túl sok hormont termel, aminek két oka lehet. Az egyszerűbb ok, daganat a mellékvesén. Ezt egy "egyszerű" műtéttel meg lehet szüntetni. A másik, bonyolultabb ok az agyalapi mirigy daganata. Ilyen műtétet emberen végrehajtani is bonyolult meg drága, kutyán nem hallottam, hogy valaha is megcsinálták volna. Kell egy ultrahang vizsgálat, ami eldönti, a mellékvese daganata okozza-e a bajt, vagy az agyalapi mirigyé.

A mellékvesén nem lehetett látni elváltozást, tehát a rosszabb változattal kell számolnunk, az agyalapi miriggyel. Van egy gyógyszer, ami nagyon drága, de segíthet. Kicsit el is csodálkoztam, hogy a gyógyszer melletti leírás háromszorosát kell adnom, dehát nem én vagyok az orvos. Két heti adag 30 ezer volt. Akkor újabb teszt kellett és ezek a tesztek tízezres nagyságrendűek, két hetenként.

Közben Suzy bőrén egyre több redő, kemény, egyben mozgó bőr és seb alakult ki. (Pont olyanok, mint Dominikán voltak)

Később kenetet vettek ezekről a sebekről, de semmivel se lettek okosabbak az orvosok. Csak azt hallottam, ilyet még nem láttak a praxisuk alatt.

Május végére már nagyon csúnya lett a háta, de még volt rajta szőr, csak csomókban hullott. A folyamatos vérvételek miatt mindkét mancsa leborotválva, beültetett kanülökkel. Szegénykém egyre rosszabbul nézett ki.

A gyógyszeradagot, ami már úgyis magas volt, megemelték, mert a tesztek nem hozták a várt eredményt.

Június 24-én még ilyen volt a háta, aztán szinte naponta romlott az állapota.

A doki lekapirgálta a vart a sebekről, mert alatta büdös, gennyes volt. Előbb egy ócska pólót húztam rá, majd egy lepelt varrtam neki, mert rajokban támadták a legyek, nem is tudtam kiengedni a kertbe, de a lakás is büdös volt tőle.

Ezt a képet csak erős idegzetűek nézzék meg. Július 13-án már ilyen volt a háta:

A megemelt gyógyszeradagnak az lett az eredménye, ami a gyógyszer egyik gyakori mellékhatása, teljesen elment az étvágya. Szó szerint semmit nem evett. Újra a Noésok segítségét kértem, akik ahhoz az orvoshoz irányítottak minket, akihez ők hordják a kutyáikat. Itt ért a meglepetés.

Ledöbbentek, mekkora adagban kellett adnom a gyógyszert a kutyának. Egyből tudták, hogy a kutya hátán ezek a sebek a cushing-kór jellemző tünete, kizárólag ez a betegség okoz ilyen tüneteket, igaz hogy elég ritkán jelentkezik, de illene ismerni. Kalcinosis vagyis mészlerakódás. Adtak rá egy fürdetőt, amivel minden nap meg kellett fürdetnem, úgy tűnt, hűsíti a sebeit és le is áztak a pörkökből, icipicit szebb is lett a bőre, de még mindig nem evett. Egyszóval alaposan elkezelték őt a másik orvosnál.

Július 13-tól 19-ig egy héten keresztül hurcoltuk infúzióra az új rendelőbe, volt hogy már jártányi ereje se volt, de miből is lett volna. Egy picike konzerv gyógytápot kellett felhígítanom és fecskendővel a szájába nyomni, de egy 20 dekás konzervet nem tudtam így megetetni vele egy nap alatt.

Miután egy hét alatt sem kezdett el enni, a vizet is csak amennyit fecskendővel a szájába nyomtam, annyit ivott, nem volt mit tenni, el kellett engedni. Utolsó nap még készítettem róla pár képet, aztán elbúcsúztunk, de most is végig ott voltam vele.

Ilyen édes pofija volt még az utolsó napján is, így fogok emlékezni rá.

Március 11-től július 19-ig volt velem, szinte az első perctől kezdve küzdelem volt vele az élet, mégis belopta magát a szívembe, vagy talán pont azért? Egy hatalmas űr maradt a szívemben és töméntelen mennyiségű keserűség. 

Ebben az évben január 17-én kellett megválni Dominikától, július 19-én Suzytól, teljesen összeroppantam. A Noés lányok azt kérdezték, hogyan segíthetnének nekem. Azt feleltem, hozzanak egy akármilyen kutyát ideiglenesbe, aki egy kicsit segít elterelni a gondolataimat.

Másnap, 2017. július 20-án hozták el nekem Búzát, akit később átkereszteltem Babának. Ő volt az akármilyen ideiglenes kutya, akiről majd legközelebb írok. Ő a jelenlegi kutyám, egy ajándék a sorstól, amit a sok beteg kutya ápolásáért kaptam.

Dominika elvesztése után megtapasztalhattam, milyen igaz az a mondás, hogy kutya nélkül lehet élni, de minek? Addig nézegettem a menhelyek honlapját, míg rá nem találtam Saladra. Ő nem volt sovány, viszont a popsiján két hatalmas seb éktelenkedett, ahonnan egy-egy zsírcsomót operáltak le. Nagyon rossz helyen voltak a sebek, pont ott, ahova ülni kellene neki.

Na előbb a pofiját mutatom meg

aztán a sebeit:

Már első látogatásunk alkalmával a nyakamba ugrott és úgy kulcsolta át a mancsaival a karomat, mint aki közölni akarja a világgal, ő már az enyém, tűnjetek innen, mindenki, mert nem adom. Hát én se adtam volna őt senkinek, de a sebei matt még nem adták ki, gyógyulnia kell még.

Következő hét végén megint meglátogattuk, megismert, nagyon örült. Viszont nem hogy gyógyult volna a sebe, hanem az egyik ki is szakadt.

Megint eltöltöttünk együtt egy kis időt, nagy sikerünk volt, hogy kanállal etettem neki a konzervet. Nagyon szépen evett - kanállal :-)

Újabb hét, harmadik látogatás, de a sebek nem gyógyultak, már a másik seb is kezdett kiszakadni.

Egy hét múlva, a negyedik látogatásunk alkalmával Salad azt súgta a fülembe, vigyél már haza innen!

A Noésok is úgy gondolták, otthon gondosabb ápolást kaphat, mint ott a kórházi részlegben, ahol nem csak őrá kell figyelni. Kaptam egy kék krémet és egy bioptron lámpát, ezekkel kellett kezelnem őt. Hamarosan be is gyógyultak, összehúzódtak a sebei.

Most a képeket elővéve figyeltem fel arra, amit csak a történtek után lehetett megértenem. Ezek a pöttyök, bőr vagy szőrhibának tűnő foltok a hátán már a betegségét jelezték, csak akkor még fogalmam sem volt ezekről a dolgokról.

2017. március 11-én boldogan vittem haza a leányzót és mindjárt át is kereszteltem Suzy-ra. Miféle salátanév az hogy Salad?

Boldogan birtokba vette az ágyat, a szőnyeget, a teraszt, mindent. Hónap végére a sebei is szépen alakultak.

Aztán hamarosan kezdődtek a problémák...

Nézzétek el nekem, ha a következő 2 év történéseit csak röviden írom le. Kegyetlen két év volt, szeretném inkább elfelejteni, de az íráshoz kicsit fel kell eleveníteni a dolgokat.

Sajnos nem sokat tudunk Dominikáról. Füzesabonyi állatmentők kérték a boxer fajtamentés segítségét. 2015 január 1-én került Dominika a Noéhoz, másnap meg is műtötték, mert gennyes méhgyulladása volt. A műtétből felépült ugyan, de nagyon sovány volt, alig 20 kiló a kívánatos 25-27 kiló helyett, a testén sebek, felfekvések, szőrkopások. Csak sejtés, hogy egy szaporítóé lehetett, akinek nem volt érdeke megműttetni a méhgyulladást, mert azt csak a méh kioperálásával lehet gyógyítani, márpedig azután nem hajt hasznot a kutya, minek is etetni...
Február 14-én, Valentin napon szerettünk egymásba a menhelyen, még aznap hozzánk is költözött, öreg boxer lányom mellé. Azóta sok egyéb problémára is fény derült, 

Talán legjobb ha a blöki.hu oldalon írt Dominika-naplót bemásolom ide.

"2015. April 08.  Dominika új otthona

Új otthonomban egy öreg barátnő, párna és naponta kétszer finom kaja várt, meg egy új érzés, hogy szeretnek és törődnek velem. Eleinte amikor azt mondták nekem, gyere ide, én fülem-farkam behúztam és elmenekültem. Pedig ez a gyere ide most másképpen hangzott, mint régen, valahogy olyan kedves, megnyugtató volt. Később erőt vettem magamon és engedtem a hívásnak, odamentem lapítva, minden rosszra felkészülve, de csoda történt: nem verést hanem simogatást kaptam, becéző szavakat. Azért sokáig még így is félve közeledtem, de itt a hívás kaját, simogatást vagy játékot jelent, verést még soha nem kaptam. Igaz, szidást azt igen, bár nem értettem, mi kifogás volt az ellen, hogy a konyha közepére raktam egy kupacot. Aztán Spagi, kis öreg barátnőm megtanította, hogy ezt kint kell elintézni, de még azzal se volt megelégedve mami, mert akkor meg a teraszon intéztem. Ma már tudom, a kert melyik része a kutyawc.
Első este felágaskodtam a kredenc szélére, amikor anya a vacsorát készítette, na ezért aztán rám kiabált, pedig olyan finom illatok jöttek onnan. Nem is voltam biztos benne, hogy ezért szólt rám, így újra felraktam a mancsaimat, ő meg újra rám szólt. Nincs kétség, ezt nem szereti, hát azóta nem is teszek ilyet, legfeljebb két lábon állva figyelem, mikor lesz készen a kajánk. Egyébként is igyekszem jól viselkedni, semmihez nem nyúlni, nehogy visszavigyenek a menhelyre.

Dominika nincs jól

Az egy dolog, hogy sovány vagyok, meg lehet számolni a csigolyáimat, a bordáimat, de hiába kapok naponta kétszer kaját, nem hízok. Az örökbefogadás után azonnal elmentünk Spagi dokijához, neki úgyis esedékes volt az oltása. Mindketten kaptunk féreghajtót, én valami pasztát is, amit a kajámba kevertek, ez állítólag rendbe teszi a bélbolyhaimat. Ami nem tetszett, hogy a fülemben is kotorásztak, azt mondták lakók vannak benne, még utána otthon is kezelni kellett. Két hét múlva megkaptuk a második féreghajtót, ki tudja mit szedtem össze kóborlásaim alatt. Sajnos a hasmenésem továbbra se szűnt meg, pedig már rizst rizzsel kaptam, na jó, persze husi is volt benne. Hízás semmi. Jókedvű, játékos voltam, de anya szerint szinte kellemetlen volt simogatni a szúrós csontjaimat.
Doki szerint kellene egy székletvizsgálat. A kétszeri féreghajtás után még mindig kétféle féreg petéi voltak benne. Közben anya meglátott mindkét hátsó lábamon egy-egy dudort, a doki szerint nyirokcsomók és sajnos a nyakamon is voltak. Leborotválták a lábamat és tűt szúrtak bele, három ember is kellett, hogy lefogjanak, míg vért vettek. Nagyon rossz lett a vérképem, de szerencsére nem nyirokcsomó limfóma, amitől a doki tartott. Gyulladást mutatott ki a labor és valami mikrofiliákat. Nem tudtuk, mi az, ma már sajnos tudjuk...
Szúnyogok által terjesztett trópusi betegség, ami sajnos kezd hazánkban is terjedni, bár eddig csak pár esetet diagnosztizáltak, főleg a Tisza környékén.
Én meg ugye Füzesabonyból jöttem, az elég közel van a Tiszához..."

Amikor elmondták, mennyibe fog kerülni a kezelés, milyen hosszú ideig tart és nem is biztos hogy túléli - elkeseredtem. Végül a Noésok segítettek, fizették a kezelések egy részét, nekem "csak" a gondozás maradt. Havonta egy napot a rendelőben töltött Dominika, ketrecnyugalomban, adták neki a mérget és az infúziót, ami segített kimosni a vérből az elpusztult féregpetéket, a mikrofiláriákat. Utána otthon nem volt szabad hancúrozni, játszani, ami egy boxernek kész büntetés, de félő volt, hogy kimozdulnak a helyükből a szívférgek és a véráramban vándorolva trombózist okozhatnak.

"2015. June 15.Kezelésekre járok

Miután a vérvizsgálat és az ultrahang egyértelműen kimutatta, hogy szívférges vagyok, anya nagyon elkeseredett, mert amikor utána olvasott, nagyon csúnya dolgok derültek ki.
Úgy kezdődik a dolog, hogy a szúnyog megcsíp egy olyan kutyát, aki fertőzött, a vérrel együtt felszívja az úgynevezett mikrofíliákat. Ezek magyarul a féreg lárvái, gyerekei. A szúnyog testében alakulnak át fertőző formává, vagyis a szúnyog a köztigazda. Egy következő csípéssel bejuttatja a lárvákat egy másik kutya (cica vagy ember) testébe, ahol azok megkezdik vándorlásukat és fejlődésüket a véráramban. Az ivarérettségük 6-9 hónapot vesz igénybe, (ennyi a lappangási idő is), akkor betelepszenek a tüdőbe, szívbe és elkezdik ontani a lárvákat, amit egy újabb szúnyog továbbvisz a csípésével.
Közben szegény kutya nagyon lefogy, fáradékony, gyenge lesz, elkezd köhögni, majd egyszer csak nem áll fel többet, infarktust kap a szívében felgyűlt férgektől.
A kezelés se kevésbé veszélytelen. Egész nap a rendelőben vagyok, orvosi felügyelet alatt kanülön keresztül adagolják azt a mérget, ami megöli, pontosabban szép lassan ritkítja a lárvákat. Nem szabad gyorsan megölni őket, hogy legyen ideje a véráramból kikerülni az elhalt dögöknek, mert ha valahol elakadnak, az is halálos lehet. Három hónapja járok ilyen kezelésekre, eddig jól bírtam.
Csakhogy nemsokára el fogják kezdeni a felnőtt férgek irtását, ami sokkal veszélyesebb. Naná, amikor 30-40 centis férgek akadhatnak el, pedig a mikroszkópikus méretű lárvák is épp elég veszélyesek voltak.
Tudni kell még erről a betegségről, hogy akár cicák, vadászgörények stb. és még az ember is fertőződhet vele.
Anya megkérdezte, én nem fertőzhetem meg a környezetemet? A doki bácsi megnyugtatta, hogy engem olyan szerrel kezelnek, amitől elkerülnek a szúnyogok, vagyis nem fognak megcsípni és belőlem tovább vinni a lárvákat. Ettől azért kicsit megnyugodtunk, nem fogom terjeszteni Pesten a Füzesabonyban felszedett kórt...

Az ultrahangos doki bácsi mondta, hogy egyre több ilyen kutyust lát a készülékével. Ahogy időjárásunk egyre melegebbre fordul, úgy terjednek az eredetileg trópusi betegségek is. Ma már a bolha és kullancs mellett a szúnyogok ellen is védekezni kell, vannak erre olyan szerek, amik egyben megteszik ezt nekünk. Ez ugyan nem a reklám helye, de úgy tudom Advantix ennek a cseppnek a neve.
Viszont előtte nem árt megnézni, nem fertőzött-e máris szegény kutyus. Ez egy vérvizsgálatból egy egyszerű teszttel megoldható. Ha esetleg fertőzött, minél hamarabb fedezik fel a fertőzést, mielőtt még tüneteket okozna, annál nagyobb az esélye, hogy életben marad a kutyus. Ne felejtsük el, 6-9 hónap alatt válnak ivaréretté a férgek, amikor már tüneteket okoznak, lehet hogy késő.
Nálam még nem látott az ultrahang a szívben férgeket, de a tüdő artériákban már igen. Még nincsenek komolyabb tüneteim, nem köhögök, a fogyásom is megállt, sőt híztam 6 kilót. Anya ezért reménykedik, hogy talán még nincs késő, talán még meg tudnak menteni engem az orvosok.
Hogy ne legyen nagyon elkeserítő, egy vicces hangulatú videót is csináltak erről. Nézzétek meg:
http://www.youtube.com/watch?v=yfzN258Cfcw

Remélem csak annyira ijesztettelek meg benneteket, hogy elgondolkozzatok és ezután szúnyog ellen is védekezni fogtok"

"2015. June 29  Most meg a szememmel van baj

Azt mondta a doki bácsi, úgy látszik én minden boxer betegséget végig akarok próbálni...
Nagyon váladékos volt a szemem, meg piros, mintha kötőhártya gyulladás lett volna, anya pár napig kamillával mosogatta (a maradékot megihattam, hú az milyen finom!) de csak nem javult a helyzet. Nincs más hátra, megyünk az orvoshoz.
(Megjegyzem, én úgy megyek a dokihoz, mint más kutya a legkedvesebb barátjához látogatóba, alig várom, hogy bemehessek a rendelő ajtaján.)
Kaptam szemcseppeket, de nem igazán hagytam anyának, hogy csepegtessen, nem is javult a helyzet. Pár nap múlva visszamentünk, közben a másik szemem is begyulladt, akkor kaptunk beutalót egy szem specialistához. Na az nagyon érdekes volt, de féltem is ám nagyon. Hárman fogtak le, hogy meg tudja vizsgálni a szememet a doktor bácsi, valami mikroszkópra emlékeztető dolgot tartott a kezében, azt mondja anya, ilyen az emberorvosnak is van, csak sokkal nagyobb, ez viszont össze volt kapcsolva egy digitális fényképezőgéppel, képeket is készített, anya meg látta a kijelzőn azt, amit a doktor bácsi. Azt mondta nagyon csúnya dolgokat látott.
Kiderült, hogy befelé van fordulva az alsó szemhéjam és az azon növő erős szempillák felsértették a szememet, egy fekély alakult ki rajta. Ha ez tovább mélyül, megvakulok. Meg kellene műteni, de a szívférgeim miatt nem lehet altatni. Így aztán egész napos programként anya állandóan a szemem körül tevékenykedett: naponta kétszer ki kellett mosni körömvirág teával és egy fecskendőből valami büdös folyadékkal, aztán három féle cseppből összesen 11-szer csepegtetett mindkét szemebe. Eleinte nagyon tiltakoztam, de aztán rájöttem hogy utána nagyon jó, már szinte időben odaültem anya elé, amikor csepegtetnie kell. Nevettek is a barátai, azt mondták, ha nem látják, nem hiszik el.
Négy nap múlva mentünk kontrollra, a doktor bácsi hümmögött, nem várt ilyen javulást. Begyógyult a fekély. Most a gyulladást kell kezelni, holnap megyünk kontrollra, remélem most is jó híreket kapunk.

2015. July 14 Anya most nagyon boldog!

Hétfőn voltunk szívultrahang vizsgálaton és már csak egyetlen férget látott bennem a doki. Azt nem tudta megmondani, él-e még, így délután vért vettek tőlem, de már nem voltak a véremben mikrofiláriák, vagyis féregpeték. Ezért úgy gondolják, már az az egy féreg sem él. Meggyógyultam!!!
Most még azt az egy féreghullát kell majd kivenni belőlem, mert annak nincs helye ott a szívem közelében. Ezt valószínűleg katéterrel fogják megoldani a combartérián keresztül. Rosszul hangzik, de azt mondják nem fáj.

A doki szerint nagyon szerethetnek engem az égiek. Január elején megműtöttek, túléltem a gennyes méhgyulladást, altattak a műtéthez, mert nem tudtak a férgeimről, ami miatt veszélyes volt altatni. Én túléltem. Februárban már gazdihoz is költözhettem, sok kutya évekig él a menhelyen, mire gazdira talál, vagy egyáltalán nem lesz gazdája. Pár héten belül kiderült a betegségem, pedig nem produkáltam a tipikus tüneteket. Az volt a szerencse, hogy anya észrevette a nyirokcsomókat a lábamon, az ezt követő vérvizsgálat mutatta ki a fertőzést. Négy havi kezelés után gyógyultnak mondható vagyok. A szemfekélyem 4 nap alatt begyógyult. Jó, még előttem áll egy szemműtét, "plasztikai műtét" vagyis szemhéj felvarrás, de ennél nagyobb bajom sose legyen.
Igyekeztem megosztani a jó hírt a barátaimmal, hogy velem örülhessetek. Remélem ezután már csak ilyen jó hírekkel fogok jönni!!"

2016. January 19. Megműtötték a szememet

Decemberben újabb ultrahang vizsgálaton voltunk, és már egyetlen szívférget sem láttak bennem. A vérvizsgálat is negatív lett. Januárban újabb vérvizsgálatot csináltak, ez is negatív volt, nyoma sincs bennem a féregnek. Jöhet a szemműtét, az altatás már nem akkora kockázat, mint szívférgesség esetén, csak a szokásos kockázattal jár, mint bármelyik altatás.
Így aztán január 18-án megvolt a szemműtétem is. Ma már nagyobbra ki tudtam nyitni a szememet, nem szúrták azok a fránya szempillák. Egészen szokatlan a dolog, hogy nem kell hunyorognom, nem szúr, nem fáj. Mint ahogy szokatlan ez a nagy fehér valami is a nyakam körül, amitől nem látok, nem tudok közlekedni, enni, inni, még aludni is alig. Szerencsére ma már levette rólam anya az etetés idejére, de most megint rajtam van. Na nem baj, kibírom pár napig, ha ez az ára annak, hogy ne fájjon a szemem.
A barátaim nagyon szorítottak nekem, volt aki még képet meg verset is küldött. Ezúton is köszönöm a sok szeretet energiát, amit küldtetek nekem, így biztosan sokkal gyorsabban fogok gyógyulni."

 2016. June 30  Már megint orvoshoz vittek!!!

Hallottatok ti már olyat, hogy egy kutyát azért visznek orvoshoz, mert túl jól viselkedik??? Mert hogy képzeljétek, velem ez történt...

Amikor beteg voltam, nem volt szabad felizgatom magam és sétálni se jártunk, mert szörnyen felhergelt a sok, kertekből rám kiabáló kutya. Ha elmentünk otthonról, az szinte kizárólag csak orvoshoz menést jelentett, amitől anya mindig ideges, feszült volt, ezt én is megéreztem rajta és én is ideges voltam. Húztam, rángattam,képtelenség volt velem az utcán közlekedni.

Otthon közben kialakult egy rendszer, ami szerint teltek a napjaink. Mindig tudtam, mikor mi következik és ha valami eltért ettől, gyengéd bámulással próbáltam figyelmeztetni anyát. Ilyenkor nevetett és azt mondta, igazad van. Megtanultam azt is, ha kimegyünk a teraszra enni, mindig előbb anyának kell kimennie, aztán megyek ki én is.
Idő közben egészségesnek nyilvánítottak, így anya újból megpróbált elvinni sétálni. Én meg megpróbáltam maximálisan megfelelni az elvárásainak, nehogy megint visszaforduljunk a kapuból. Nem ugráltam a póráz láttán, megvártam míg anya előre megy a bejárati ajtón és hív maga után, a kapunál ugyanígy. Anya csak ámuldozott, hogy átültettem a teraszra kimenetelnél tanultakat. Hát még amikor az utcán is szorosan a lába mellett haladtam, lazán lógó pórázzal, épp csak két ujjal kellett fognia.

Miután két héten keresztül ez minden nap megismétlődött a sétáknál, ezért elvitt az orvoshoz.
Igaz, a doki bácsi azt mondta, ez nem is olyan hülyeség, mert lehet tünet ez is.
Hosszan hallgatta, mi van odabent, de azt mondta, semmit nem hall, minden rendben van.
Végül anya arra a megállapításra jutott, ha nem betegség tünete a viselkedésem, akkor biztosan megéreztem, hogy ő már nem ideges, mint amikor még beteg voltam, és rám is átragadt az ő nyugodtsága.

Itt vége szakad Dominka naplójának. Hosszú hónapok kínlódása után egyszer csak a vérvétel azt mutatta, nincsenek féregpeték Dominika vérében, és az ultrahang sem talált férget a szervezetében. Megműthették a szemeit, Dominika meggyógyult!!! Legalább is úgy tűnt, "csak" egy kis vizelettartási probléma maradt...

 Ez viszont nem akart javulni. Először hormonpótlással próbálkoztak, azután embergyógyszert kapott, egyre nagyobb dózisban, de eredmény semmi.

Illetve volt eredmény, negatív. Az embergyógyszer egyik mellékhatása a bőrallergiás reakció volt, a belső combján eleinte csak kevés, aztán a teljes combot, lábszárat beborító apró piros pöttyök jelentek meg. Kaptunk rá valami krémet, de semmit nem használt.

A másik mellékhatás a szellemi hanyatlás. Ez Dominikánál úgy nyilvánult meg, hogy a legelemibb dolgokat nem tudta megoldani. Például bedugta a fejét a zuhany és a mosdószekrény közé, előre menni nem tudott, de az már nem jutott eszébe hogy kihátráljon, csak állt ott bambán.

Máskor meg bemászott a konyhai szék lábai közé, de a keresztfa miatt nem tudott elöl kijönni, de az se jutott eszébe, hogy kihátráljon, ezért a hátán a székkel járkált tovább a lakásban. Aztán ő is elkezdte a körbe-körbe járkálást, hogy már én szédültem, amikor néztem. A fenti képeken látható okos kis szemekbe a bambaság költözött.

Végül a lábán lévő sebekből mintát vettek, mert annyira csúnya volt, de fogalmuk se volt, mi lehet ez, ilyet még nem láttak. Aztán kiderítették, hogy húsevő baktérium, ez még emberre is veszélyes, a rendelőbe se vigyem be, mert megfertőzhet mindent, végül beengedték a rendelőbe, de egy nejlont leterítve a földre úgy altatták el. Én akkor is vele maradtam az utolsó szívdobbanásáig.

Azt tanácsolták, ne is vigyek kutyát a házhoz még vagy egy évig, amíg biztosan el nem hal ez a baktérium a kertben is. Próbáltam utána olvasni, de sehol nem írták, hogy ez ilyen veszélyes lenne. Végül írtam annak a labornak, aki megvizsgálta a kenetet, meg a fő állatorvosnak is elküldtem a leletet és kérdeztem, valóban ennyire veszélyes-e. Mindketten azt válaszolták, hogy ez a baktérium csak azon a kutyán volt veszélyes, de a levegővel érintkezve a kertben már régen elpusztult. Nyugodtan vihetek haza másik kutyát. Ami hamarosan úgy is lett, de előbb szeretnék mutatni valamit, pár képet.

Jól nézzétek meg, ilyen lett Domi lába, a hátán ilyen keményen felgyűrődött bőr, a redők között ugyanolyan lerakódások, mint a lábán. Kísértetiesen hasonlítanak a képek a következő kutyám, Suzy sebeihez. Kiderült, hogy egyetlen betegség okoz ilyen kalciumos lerakódásokat a bőrön, az ami Suzynak volt. Csak akkor még nem tudtam erről, amikor Domit húsevő baktériumosnak kiáltották ki, pedig chusing kóros lehetett...

Ilyenek voltak Dominika sebei:

És ilyenek Suzy sebei:

 Dominika háta, a felgyűrődött bőr alatt kemény tapintású réteggel, még szőrrel fedve.

Tehát Dominikát is el kellett altatni, 2017 január 17-én, és csak két évet voltunk együtt, azt is leginkább betegséggel töltöttük, de legalább ápolást, szeretetet kapott addig is.

Dominika elvesztését nagyon megszenvedtem én is, az együtt átélt szörnyűségek, azután az elengedés, és hogy azt javasolták, sokáig ne is legyen kutyám. Sose gondoltam volna, hogy ilyen nehéz nekem kutya nélkül élni. Nem is bírtam sokáig. Februárban megláttam a menhelyen a következő kutyámat. Na de erről majd legközelebb...

Nem valami sűrűn látogatok el ide, pedig rengeteg dolog történt. Csak hát olyan dolgok, amik lefoglalták az egész napomat, írni se időm, de még inkább kedvem nem volt. Sok és nagyon rossz dolog történt...

Spagit 2008-ban fogadtam örökbe, akkor kb. 5 évesnek mondták. 2015-ben már nagyon meglátszott rajta a kora, el is hagyta magát egy kicsit, a sétákból már egy sarok után visszafordult, legtöbbet az ágyában aludt. Akkor már 7 éve volt nálam, kb 12 éves volt, ami boxer életkorban nagyon ritka.

Úgy gondoltam, jót tenne neki egy fiatalabb kutyatárs, meg nekem is jó lesz, ha nem maradok egyedül, majd amikor Spagi elmegy. Találtam is a menhelyen egy kellően sovány, szeretetre vágyó boxerlányt, Dominikát.

Februárban haza is hoztuk.

Spagi boldogan fogadta, nagyon jól elvoltak együtt.

Domi is nagyon hamar beilleszkedett, őrizte a házat, és Spagi is vidámabb lett kicsit.

Áprilisban még együtt napfürdőztek, aztán egyszer csak Spagi leesett a lábáról, nem evett, már lógott rajta a bőr. Vittük az állatorvoshoz, ultrahangra küldték.  A máján egy alma nagyságú daganat...

Hazavittük és már mindenre fel voltam készülve. Leginkább csak feküdt, de ha felállt, akkor céltalanul kóválygott a lakásban meg a kertben körbe-körbe, aztán egyszer csak eldőlt, hogy csak úgy kongott. Pihent egy kicsit, aztán feltápászkodott és folytatta a céltalan körözést. Eközben már semmit nem evett, de még csak nem is ivott, fogalmam se volt, miből van még egyáltalán ereje lábra állni. Lehet hogy voltak fájdalmai, de soha egyetlen hangot nem adott ki, csendben tűrt. Dominika meg, mint aki érzi, hogy a barátnőjével valami nagy baj van, ott feküdt mellette...

Aztán eljött az az idő, amikor be kellett látnom, már nem segíthetek rajta, ő már csak szenved, jobb lesz, ha elengedem. Nehéz volt 7 szép együtt töltött év után kimondani a végső szót, de ígéretemhez híven most is mellette maradtam az utolsó szívdobbanásáig.

Dominika egy ideig kereste őt, nem akart befeküdni a megörökölt ágyába se, de aztán beletörődött, hogy csak én maradtam neki. Nekem meg jó volt, hogy ő itt volt velem, egy picivel könnyebb volt így túltenni magam a történteken.

Aztán az élet úgy hozta, hogy lett elég idegeskedni való, ami elvonta a figyelmemet a múltról, Spagiról, és csak azért izgultam, hogy legalább Dominika túlélje a dolgokat.

Ne de ez már a következő bejegyzés témája lesz...

Visszanézve a bejegyzéseket, be kell vallanom, mindig csak ígértem, de végül nem írtam Mayáról. Miért? Sajnos elég fájó emlék, nem szívesen elevenítem fel. Maya édes-bús tekintete, mégis büszke királynői tartása és végtelen ragaszkodása nagyon belopta magát a szívembe. Bárhogy szerettem volna több jó élményt adni neki, már nagyon idős korában került hozzám. Az úgy történt, hogy...

Nem sokkal azután, hogy Spagit örökbe fogadtam a Noétól, még két alkalommal voltam ideiglenes befogadó, vagyis ideiglenes gazdi addig, amíg véglegest nem találnak számára.

Egyik kutya Gyurma volt, a boxer fiúcska, 2008 októberben:

Miután Gyurma gazdira talált, a másik kis befogadott Bella leányzó volt, 2008 decemberben:

Ő is hamar gazdira talált, de 2009 januárban máris megkerestek a Noésok, van egy kutyus, akit szeretnének rám bízni, mert olyan helyre és gondos ápolásra szorul, amilyet nálam biztosan megkapna. Amikor elmondták a történetét, persze hogy nem tudtam nemet mondani.

2008 karácsony szenteste, egy veszekedés hevében (?) a gazdája felnyalábolta az ír szettert, nem egy kis darab éppen, és áthajította a korláton, le az emeletről. Az meg "pofátlanul" nem halt meg mindjárt, így a "gondos" gazdi kihúzta a testét a parkba egy bokor alá, hogy akkor legalább fagyjon meg. Vesztére állatbarátok meglátták és elvitték Mayát egy állatorvoshoz, sőt, feljelentést tettek a gazdi ellen. A vége az lett, hogy elkobozták a kutyát, aki kezelésre, felügyeletre szorult, így került hozzám.

A lábai ilyen vasakkal voltak rögzítve, a csípője minden lépésnél kattogott, pár hónap múlva meg is kellett műteni, mert lebénult egy becsípődéstől, ami szintén az esés következménye volt. Közben azért a búskomor kutyából egy vigyori kutya lett.

Nem csak Nyau cicával, de Spagival is nagyon jó barátnők voltak.

Aztán októberben egyszer csak nem tudott felállni, keservesen sírt. Rohantunk vele az orvoshoz, röntgen, becsípődés, meg kellene műteni, de egy ilyen öreg kutya már nem áll fel egy ilyen műtétből. Mégis volt a Noénál egy adományozó, aki vállalta a költségeket, ha én vállalom a gondozását. Hát persze hogy vállaltam.

Ez a kép a kórházban készült:

November elején, a műtét után hoztuk haza. Ez a kép már otthon készült, leborotvált kopasz háttal, hosszú varrat csíkkal. Kaptunk kölcsön egy olyan hámot, amivel mentőkutyákat engednek le, eleinte ezzel segítettem neki a felállásban.

Hiába takargattam a kis csupasz hátát, csak sikerült benáthásodnia. Úgy feküdt az infralámpa előtt, mintha egész életében ezt csinálta volna. Pedig ahogy mesélték, még egy párnája sem volt a régi gazdájánál, csak valami rongy volt ledobva neki.

Nagyon tiszta kis kutyus volt, soha semmit nem intézett a lakásban. A műtét után természetesen nem tudott felállni, ezért tettem alá felfekvés elleni matracot, gumilepedőt, cserélhető pelenkát, de ő inkább lekúszott az ágya mellé és a pvc borításon intézte a dolgát. Pár nap után láttam, hogy próbál felállni, akkor kezdtem segíteni neki a hámmal. Amint talpra állt, már igyekezett is az ajtó felé, nekem csak az egyensúlyát kellett támogatni, meg persze azért tartottam egy kicsit a súlyát is a hámmal. Attól kezdve már csak kint intézte a dolgát. A műtét után 3 héttel már teljesen önállón, segítség nélkül talpra tudott állni. Csodájára jártak az orvosok. Mindenki azt mondta, azért igyekezett ennyire, hogy még egy kis ideig élvezhesse azt a sok jót, amiben egész életében nem volt része, csak most.

2009 decemberben Mikulás-Maya

A hideg és a kopasz háta miatt ruhácskát kellett varrnom neki. Megtűrte, de nem igazán szerette, csak akkor adtam rá, ha nagyon hideg volt.

Részt vettünk a Noén az állatok karácsonya ünnepségen. Itt készült a kép a két celebről, Tóth Veráról és Mayáról. Ugyanis Maya akkorra már TV-sztár volt, többször is szerepelt a műsorokban, békésen tűrve maga körül mindenféle felhajtást. Ő volt az első, aki miatt letöltendő börtönt ítéltek, de sajnos korai volt az öröm. Másodfokon két évre felfüggesztették a letöltendőt, az indoklás pedig, hogy Magyarországon nem szokás állatkínzásért letöltendőt adni. Ezt már akkor sem értettem, fel is voltam háborodva, hogy Magyarországon jog és törvények vannak, avagy a szokásjog uralkodik. Merthogy a törvény megengedi a letöltendő börtön kiszabását. Amíg nem adnak komolyabb büntetést, addig nem is fog megszűnni az állatkínzás.

Maya szépen és gyorsan gyógyult. 2010 nyarán együtt a 3 lány:

Sajnos Maya TV szereplései újabban a gazdikeresésre irányultak. Erről szól a "Súgtam valamit Mayának" című bejegyzés. Mi volt az a hír, amit kaptam telefonon? Akadt valaki, aki támogatni fog minket, ha én fogadom örökbe Mayát. Ez a megoldás mindenkinek tökéletes volt, Mayának nem kell újra csalódnia, ki tudja hány hónapig él még, azalatt újabb családot megszokni. Az én lelkem is megnyugszik,  mert 3 ilyen öregedő, beteges kutyust már nem mernék felvállalni anyagilag. Nem a velük járó munkától félek, csak attól, hogy nem tudom megadni nekik, amit kellene. A Noénak is jó, mert biztos helyen tudhatja a egyik kis mentettjét.

Decemberben az unokáim Mayát is feldíszítették, királynői fejtartással fogadta a fejdíszét:

Még együtt szilveszterezett a három kutya, természetesen bent a lakásban, mert ilyenkor kint túl nagy a hangzavar.

Aztán később meggondolta magát, nem közösködik ilyen jöttmentekkel:

A 2011-es év már csak rossz dolgokat hozott. Tavasszal Maya ment el, ősszel Alexa.

Csak arra figyeltem fel, hogy Maya kedvetlen, nem eszik, félre húzódik. Elvittem az orvoshoz, gondoltam tavaszi vitamin hiány. Kapott is szurikat, megnyugodva mentem haza, most már minden jó lesz. Nem lett. Rossz volt nézni, ahogy vonszolta magát, kedvetlenül, bármivel kínáltam, alig evett valamit, nem csoda ha legyengült. Újra orvos, szteroid, injekcióban, otthon tabletták, újra injekció, semmi eredmény. Illetve még rosszabb lett, már fel se kelt. 18 éves, ideje elgondolkoznom, meddig élet és mikortól kínzás ez már neki.

A két kis öreglány már csak fekve tudott enni is:

Még egy utolsó próbálkozás, hagyjam ott éjszakára, valami erős szteroidot adnak neki, megfigyelés alatt, ha reagál rá, akkor jó, ha nem...

Nos, nem reagált, meg se moccant, csak feküdt. Rá kellett bólintanom, ne kínozzuk tovább. Nagyon keserves volt, mert még elevenen élt bennem Brútusz elvesztése, Maya volt a második kutyám, akire ki kellett mondanom a végső szót. Már annyi ereje se volt, hogy a fejét tartsa, a lábai szétcsúsztak, a tekintete üveges...

Elbúcsúztam tőle, de vele is ott maradtam élete utolsó szívdobbanásáig.

Csak az az egy dolog vigasztalt, hogy talán sikerült egy kis boldogságot csempésznem élete utolsó éveibe.

Jó régen nem jelentkeztem, jó sok dolog történt ezalatt. Nem részletezem, az már a múlt, túl vagyunk rajta. Csak nagyon röviden írom le ezt az időszakot.

Az egyik legfájóbb esemény volt, hogy kis öreg Alexámat el kellett engednem, 17. évét taposta, ha egyáltalán lábra tudott volna állni. A kora és a diszpláziája megtette a magáét. Spagikám is nagyon sokáig hiányolta őt, búsan baktatott a kertben, ha lehet még kevesebb hangot adott ki, bár ő azelőtt sem volt egy ugatós fajta.

Alexa már enni is csak így fekve tudott, ez a kép az utolsó szülinapján készült.

Utána kezdődött az érdi ház külső szigetelése, alig lett készen, jött egy vevő. Azelőtt évekig hiába hirdettük, most amikor feladtuk és rendbe hozattuk - magunknak, akkor jelentkeztek érte. Én is egyre többet kínlódtam a lábammal, pokoli fájdalmaim voltak az erős fájdalom csillapítók ellenére is. Közben selejtezni és csomagolni kellett. Egy élet munkáját, sőt jórészt ott volt még édesanyám élete munkája is. Úgy költöztem Érdre, hogy innen már csak a temetőbe vigyenek. Öreg fát nem jó átültetni. Én még túléltem az átültetést, de még egyet már nem bírnék ki. Költöztem már eleget életemben, elég volt. Nyugalmat szeretnék.

Ráadásul Pesten ennyi pénzért megfelelő lakást találni képtelenség. Viszont minden szempontból vissza kellett költöznünk, a munkahely, a barátok, ismerősök, elfoglaltságok, mind Pesthez kötöttek minket. Rengeteg házat, pontosabban csak házrészt néztem meg, egyik ócskább volt mint a másik. Kispest után Lőrincen nézelődtem, egyre távolabb a központtól, végül Imrén találtam egy olyan kis házrészt, ami belül rendben volt, a kertje leválasztva, még a bejárata is másik utcáról nyílt, nem zavarjuk egymást a másik fél ház tulajdonosaival.

A gyerekek is találtak maguknak egy lakást, de a hitel ügyintézés miatt nem tudtak beköltözni. Így októbertől februárig a bútoraik, dobozaik nálam voltak bezsúfolva, míg ők a másik mamánál laktak. Addig persze én se tudtam elhelyezkedni, kicsomagolni.

Épp csak hogy elvitték a dolgaikat, megjött az értesítés a kórháztól, hogy két év várólista után sorra kerülök a csípő protézis műtétre, kezdjem el az előzetes vizsgálatokat. Utálok orvoshoz járni, most meg ezzel telt minden napom. Aztán eljött a műtét, 2013. március 13-án. A sok 13 ellenére jól sikerült, úgy látszik ez a szerencseszámom. Három hétig voltam kórházban, azonnal elkezdték a rehabilitációt, gyógytorna, uszoda, mire hazajöttem már egy mankóval is tudtam közlekedni, bár még járókerettel vagy két mankóval kellett volna. Viszont én nem akartam elhagyni magam, tudtam hogy mivel egyedül élek, ennek nem lenne jó vége. Igaz a fiam elintézte a munkahelyén, hogy itthon dolgozzon és velem volt, mindenben segített, de ez csak átmeneti állapot.

Azért itt egy kis kitérőt kell tennem, mert alapjában ez egy kutyás blog, tehát erről kellene írnom. Spagikám nem volt egyedül, amíg kórházban voltam, a fiam itt volt vele és Nyau cicával. Az első héten még nem volt baj, de már a második héten kezdett búskomor lenni, így mesélte a fiam. Aztán eljött a hazajövetelem ideje. Én már alig vártam, hogy találkozzak vele.

Beléptem az ajtón, Spagi odarohant hozzám, két fújtatás, egy risza, majd megtorpant, sarkon fordult, felült az ágyára, háttal nekem, és tudomást se vett rólam többé. Így tudatta velem, hogy haragszik, amiért magára hagytam ilyen hosszú időre, hogy már azt hitte, nem is kell nekem, hogy eldobtam magamtól én is. Odasántikáltam hozzá, mintegy bocsánatkérésül, akkor rám nézett, hozzám bújt és végigszimatolt nagy fújtatással, riszálással, és amikor a csípőmhöz ért, ledermedt és hosszan szívta magába az ismeretlen illatot. Lehetséges volna, hogy ruhán keresztül megérezte a műtét helyét, az idegen vasakat a lábamban?

Fél év után már bot nélkül közlekedtem, elkezdhettem elrendezni a lakásban a dolgaimat. Papíron lassan egy éve laktam ott, de még nem éreztem otthonomnak a lakást, sőt féltem benne, ami alapjában nem jellemző rám. Még jó, hogy velem volt Spagi, meg koloncnak Nyau cica is, mert vele csak a baj volt.

Akkor most még egy kitérő Nyau cicára. A költözés napján reggel ahogy megjöttek a költöztetők, Nyau eltűnt és egész nap nem is láttam. Igaz már előző nap is csak enni került elő, de a költözés előtti utolsó napon nem is bántam, ha nem lábatlankodik. Este a második forduló után Spagit már betettük a személyautóba, még egyszer megpróbáltuk Nyaut is előkeríteni. Sántikálva jött elő. A bal hátsó lábához nem lehetett hozzáérni, mert üvöltött.

Az új házba érve már nagyon késő volt, de másnap reggel megkérdeztem a szomszédasszonyt, hol van itt állatorvos. Nagyon kedves volt, mindjárt el is vitt minket kocsival az ő állatorvosukhoz. Kiderült, hogy át van harapva Nyau combja, kívül-belül gennyes, valószínűleg egy kutya lehetett, mert macska nem éri át így a húst. Nyau üvöltött már akkor is, ha csak közelített hozzá az orvos, el kellett altatni, hogy kipucolják a sebeit. A nyers vörös hús maradt a helyén. 

Amikor hazavittem, a fürdőszobában jelöltem ki a helyét, hogy a lakás többi részében tudjunk dolgozni, pakolni. A gyógyulása után is még fél évig nem engedtem ki a lakásból, utána is csak macskahámmal pórázon, hogy szokja az idegen helyet. Eleinte nem is volt baj, pánikszerűen rohant vissza a lakásba, ha meglátott egy autót elmenni a ház előtt. Csak aztán vérszemet kapott. Érden nőtt fel, ahol 370 négyszögöl kertje volt, meg ugyanennyi a szomszéd telken is, ahol nem volt se kutya, se macska, de ennél messzebbre is eljárt. Itt meg csak egy kis kert van, dróthálóval elválasztva a szomszédtól, ahol négy macska is élt. Nyaukám egy idő után elkezdett átjárni oda, hogy elzavarja a betegsége alatt az ő területére betolakodó macskákat. Megszokta a nagy területet, ki tudná megmagyarázni neki, hogy itt csak ennyi a miénk.

Persze mindig ő húzta a rövidebbet, ennek ellenére mindig ő támadott. Egy alkalommal hiába hívtam vacsorázni, nem jött. Na majd előjössz, ha éhes leszel. Két nap után lett éhes, de akkorra már nem látszott ki a szeme, úgy fel volt dagadva a pofija. Megint mentünk az orvoshoz, megint húsig lepucolták a sebét.

 majd 1 hónap múlva:

Máskor megúszta azzal, hogy slaggal próbáltam szétválasztani az összegabalyodva hömpölygő két macskát:

Egyszer még a KÖJÁL-nál is meghurcoltak miatta. Azzal jött a szomszédasszony, hogy éjjel verekedtek a macskák, ő kiment, csupasz kézzel benyúlt a verekedők közé, hogy szétválassza őket, és az én macskám megharapta a kezét. Még jó, hogy a sötétben látta, a verekedés hevében két szürke közül ki harapta meg. Na mindegy, elvittem a megjelölt címre, hogy megvizsgálják, nem veszett-e, de amikor csak lapozták az oltási könyvét és mégse értek a végére, azt mondták, ennek a macskának semmi baja nem lehet, minden ellen be van oltva, meg nem is úgy néz ki, mint egy beteg macska.

Valóban nagyon szép kis macska volt, különleges, egy szín szürke, a szőrvégeken kis ezüstös csillogással. Talán ezért el is vitte magával, aki elütötte. Ugyanis egy ilyen verekedés után a szomszéd seprűvel kergette az utcára, kint egy visítás, de mire kimentem nem volt sehol a cica. Azóta se került elő. Remélem valahol boldogan éli világát.

Ennyit Nyauról. Távozásával lezárult egy 10 évig tartó fejezet az életemben, többé nem lesz cicám. Mindig is a kutyákhoz vonzódtam inkább.

Ezzel mára be is fejezem, ennyit bírt a szemem a gép mellett. Majd erről is írok legközelebb.

  Tegnap este anya a számítógépnél dolgozott. Ilyenkor nem szoktam zavarni, csak amikor telefonál, akkor egyik keze úgyis szabad, ha odamegyek ő átölel, meg simogat beszélgetés közben. Ha a számítógépnél ül, akkor mindkét keze foglalt. Ő is tudja, ha ilyenkor odabújok hozzá, akkor nyomós okom van rá.

Tegnap odamentem...

Rám nézett és azt mondta, mi a baj? Most vacsoráztál, ittál, kint voltál. Csak egy kis szeretetigényed van? Kicsit megdögönyözött, majd azt mondta, most dolga van, menjek aludni.

Hát ez nem jött össze, nem értett meg. Kicsit elsomfordáltam, és törni kezdtem a fejem, mit is csináljak. Hamar ki is találtam.

Hevesen bökdösni kezdtem, mint akinek mégiscsak ki kell mennie, mégpedig nagyon sürgősen, különben baj lesz a szobatisztasággal. Anya kicsit megijedt, hisz nemrég voltam kint, ilyenkor már nem szoktam újra kimenni, csak ha valami bajom van. Ott is hagyta a számítógépet, vette a kabátját, hogy kienged - de én nem az ajtóhoz vettem az irányt, hanem megálltam az ágyam mellett.

Anya csak nézett, én meg hol az ágyamra néztem, hol őrá. Hát nem látod? Én próbáltam megágyazni magamnak, nem tehetek róla, hogy egy ilyen hegycsúcs lett a paplanomból. Lécci-lécci igazítsd el!!!

Szóval ez volt az a sürgős dolog, amit jeleztél nekem - mondta anya nevetve, és elrendezte szépen a takarómat. Gyorsan le is feküdtem, hisz ilyenkor egy rendes kutyának már aludnia kell. 

Tovább nem is zavartam anyát a munkában, hacsak a horkolásommal nem.

Nagyon régen nem jelentkeztem, tudom, de szörnyű dolgok történtek Mayával, nem volt még lelki erőm leírni őket. Ígérem, pótolni fogom, most hogy már rendbe jött a kislány. Ezúttal egy olyan történetet szeretnék megosztani veletek, aminek hallatán sok ember elszégyelhetné magát.

Alexám, mint tudjátok, nem egy mai darab. Most májusban betöltötte a 15-öt és elkezdte élete 16. évét taposni. Tette ezt annak ellenére, hogy amikor hozzám került, úgy 4 hetes ha lehetett, mindenki azt mondta, úgyse fog megmaradni az anyja nélkül. Tette ezt annak ellenére, hogy úgy 4 évesen felmerült az altatás, amikor levegőt találtak a mellkasában és arra tippeltek, hogy a nyelőcsőbe szorult csont kiszúrta a légcsövét. A nyelőcső tükrözés kimutatta, hogy nincs semmi sérülés, megüthették, ettől lett beteg. Tette ezt annak ellenére, hogy 8 évesen az egyik orvos a telefonon felsorolt tünetekre ki se jött a hívásra, hanem azt javasolta, el kell altatni, öreg is (?), keverék (?) is. Szerencsére egy másik orvos megvizsgálta, meg is műtötte, hiszen "csak" gennyes méhgyulladása volt. Adott neki - eddig - 7 év életet.

Alexámat kaukázusi juhásznak adták, túl sokan voltak testvérek, és az anyakutya érdekében a gondos gazdi meg akart szabadulni a legkisebb, legéletképtelenebb kölyköktől. Anyatej híján Alexám nem is nőtt olyan nagyra, mint egy igazi kaukázusi. A csontjai is gyengék, van egy kis diszpláziája is, ettől a felső teste olyan mint egy hímoroszlán, a csípője meg karcsú. Nekem viszont így is nagyon kedves, hisz én voltam az anyja, én etettem cumisüvegből bébitápszerrel és törülgettem a popsiját langyos vizesruhával, és egy anyának akkor is kedves a gyereke, ha az nem tökéletes. Az már csak hab a tortán, hogy a kora miatt az izületei is bőven hagynak kívánni valót. Na de mit is várhatunk mást, hiszen emberi években számolva úgy 100 éves körül lehetne.

Talán épp az izületei miatt, vagy a 100 éves kori feledékenység miatt történt, ami történt. Már szombaton is, hiába kerestem Alexát, nem volt egyik kutyaházban sem, a teraszon sem, míg végül egy bokor alatt találtam meg, ahova máskor hűsölni járt, de most esett az eső.

Hétfőn jött egy jókora zuhé, és arra lettem figyelmes, hogy Spagi kopog a lakásba vezető üvegajtón. Akkor jutott eszembe, hogy biztosan szokás szerint nyitva van a veranda ajtó, hogy tudjanak ki-be járkálni a kutyák, és most azért szól Spagi, hogy odavág az eső, befolyik a víz és csukjam be az ajtót. Kimentem, hogy megdicsérjem, akkor láttam, hogy Spagi bőrig át van ázva. Szabályosan csöpög belőle a víz. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy Alexa viszont nincs sehol. Kaptam az ernyőt és szakadó esőben ki a kutyaházakhoz, reméltem, hogy ott van. Nem volt. Rohantam hátra, nem volt a hátsó fedett teraszon sem. Sőt nem volt a szombati bokor alatt sem.

Akkor vettem észre, hogy Spagi újra kijött és szaladt hátra a kertbe a szilvafa alatt kuporgó Alexához. Szegény kis öreglányból ugyanúgy csurgott a víz, mint Spagiból. Teljesen át volt ázva. Megpróbáltam becsalni, feltápászkodott, de láthatóan nagyon nehezen mozgott. Pár lépés után megállt pihenni, elég soká tartott, míg fedél alá értünk. Gondolom a nedves bundában még nehezebb volt mennie, az időtől megviselt izületei miatt.

Mindkét kutyát áttörülgettem, betakargattam, aztán elgondolkoztam. Akkor szoktak a kutyák így elbújni, amikor a végét érzik - miért ne a legrosszabbra gondoljak legelőször, hisz eléggé benne van már a korban. Az is lehet, hogy öregkori szenilitás miatt elfelejtette, hol lakik. Emberekkel is megesik. Vagy egyszerűen csak kint kapta el az eső, és azt hitte, a fa alatt menedéket talál.

Bármi volt is az ok, Spagi mellette volt. Ez a csodálatos kislány nem hagyta magára, gondolom próbálta becsalni, de Alexa nem hallgatott rá. Ekkor jött be Spagi segítséget kérni, és amikor kimentem, mutatta az utat, hol a kis öreglány.

 Aki azt hiszi, ezzel véget is ért Spagi gondoskodása, nagyon téved. Este kikéredzkedett a lakásból a verandára és Alexával kint aludt. Feláldozta a lakásban lévő kényelmes ágyát, bár a verandán is van műanyag kutyaágy párnával.

Hajnalban vakkantásokkal jelezte, hogy sürgős kimenni valójuk van. Rájuk raktam egy póráz két végét, és megkértem Spagit, hozza vissza Alexát, ne engedje megint valami bokor alá feküdni. Eleinte nem nagyon értették, hogyan lehet ezzel közlekedni, de aztán szép lassan hátra kocogtak és elintézték amit kellett. A konyhaablakból figyeltem őket, én még pizsamában voltam, nem akartam így kimenni. Visszafelé Alexa vezetett. Néhány lépés után megállt pihenni, és Spagi nem rángatta, hogy gyerünk tovább, hanem megállt ő is és megvárta, míg Alexa újra elindult, akkor ő is ment tovább. Szép lassan beértek, akkor levettem a pórázt és mindketten dicséretet kaptak.

Ma újra megismétlődött ez a jelenet. Hajnalban vakkantások, amikor kimentem, mindketten boldogan rohantak az ajtóhoz, én már oda se fértem, hogy kinyissam. Feltettem a pórázt és már futottak is hátra. Közben én is meglátogattam a kis helységet. Amikor kijöttem a verandára, Alexa a helyén feküdt, mellette ott ült a szőnyegen Spagi, mint aki vigyáz rá. Nem rángatta Alexát a saját ágya mellé, hogy ő feküdjön le kényelmesen, hanem hagyta, hogy Alexa feküdjön kényelmesen a saját ágyában, ő pedig úgy ült mellette, mint egy betegápoló nővér.

Be kell vallanom, és így utólag szégyellem is, de ennyi gyöngédséget és törődést nem néztem volna ki ebből a szeleburdi, habzsoló, riszáló, fújtató nyomottpofájú lányból. Hát hiába, bajban mutatkozik meg az igazi barát. Most mutatta meg igazi boxer énjét. Boldog vagyok, hogy ilyen csodálatos kutyáim vannak.

Ki tudja nekem megmondani, miért szeretik a kutyák kihúzni az udvarra a párnájukat? Mondjuk azt értem, hogy Alexa kihúzta Brútusz házából a szőnyeget a hóra (soha nem a sajátjából, azt már nem), és ráfeküdt. Spagi viszont csak kihúzza, majd bent ráfekszik a másik kutya párnájára.

Pénteken vendégségbe mentem, de ha már bent járok a városban, gondoltam megveszek pár apróságot, ami persze azzal jár, hogy boltról boltról kell járkálni. Vagyis kényelmes cipő kell, ami általában nem azonos az elegánssal. Én is megpróbáltam kiválasztani a legkényelmesebbet, na persze hogy jól mellé fogtam. Erre már az utcánk felénél járva rájöttem, ezért gyorsan visszafordultam, hogy felvegyem a trampli de kényelmes cipőt, míg ezt a szatyorba süllyesztve magammal vigyem.

Fél sarok oda, fél sarok vissza, és a kapun belépve látom, hogy Spagi párnája máris az udvar közepén hever. Csak szó nélkül felemeltem, mire Spagi az orrát a két mellső lába közé dugva eloldalgott. A biztonság kedvéért azért utána küldtem egy-két micsináltálmármegintet, meg nemszégyelledmagadot, majd bezártam a párnát a kazánházba. Feküdj a csupasz műanyag ágyadba, ha nem kell bele a párnád.

Mondanom se kell, hogy ezt a tanácsomat nem fogadta meg. Amikor hazajöttem, Spagikám Alexa ágyában terpeszkedett, Alexa párnáján, míg szegény kis öreglány a csupasz szőnyegre kényszerült.

Tegnap aztán, mielőtt elmentem itthonról, magam elé állítottam Spagit, hogy komolyan beszéljek a fejével. Megfogtam a párnája csücskét, majd közöltem az érdeklődve néző pofival, hogyha ezt még egyszer meglátom kint az udvaron, komoly bajok lesznek.

- Nem fogod kihúzgálni, mire hazajövök? - kérdeztem végül.

Spagi megcsóválta a fejét jobbra-balra, mint aki nemet int, még toppantott is hozzá. Még megérem, hogy egyszer meg is szólal, olyan okos a kis aranyom. Na majd este meglátom, hogy betartod-e az ígéretedet.

Betartotta!

Elég későn értem haza és fel voltam rá készülve, hogy mindent hurcolhatok be megint az udvarról. Semmihez nem nyúltak, minden rendben volt. Tudom, hogy Spagi a főkolompos az ilyesmiben, mert Alexa kiöregedett már a rosszalkodásból, Maya meg amióta nálam van, az egy illatozó pogácsás zacskó kivételével még soha semmihez nem nyúlt. Így aztán első sorban Spagi kapta a nagy dícséretet. Egyik kezemmel az ágyában heverő párnáját simogattam, a másik kezemmel Spagit, miközben mindenféle ismert dícsérő szót elmondtam neki, remélve hogy összeköti így a dícséretet a párnájával. Erre ő boxer stílusban rázni kezdte a popsiját. A nem boxereseknek mondom, hogy ezt azért csinálják, mert azt a pici farokcsonkot nem lehet elég látványosan csóválni, az egész popsit kell jobbra-balra tekergetni, hogy kellően ki legyen fejezve az örömük.

A nagy örömködésbe persze beszállt a másik kettő is, ilyenkor aztán nagyon kevésnek bizonyul két kéz a három kutyához. Még szerencse, hogy ők soha nem marakodnak egymással emiatt. Így aztán a nagy körülöttem tekergés közben felváltva tudom mindegyiket simogatni, dögönyözni. Bár nem árt ilyenkor igénybe venni falat, ajtófélfát vagy valamit - támasztéknak, hogy biztosabban megálljak a lábamon.

Látjátok, mennyivel jobb így, mint amikor mosolyszünettel vagyok kénytelen bezárkózni a lakásba?

Maya igazi nő. Mit nő, egy igazi hölgy.

Az állatorvos újabb Nizoralos fürdést írt elő, így délután felkészültem, hogy újra betuszkolom Mayát a zuhanyzóba. Nem volt rá szükség. Első intésemre, előttem lépett be. Már nem dőlt nekem, megállt a saját lábain és szinte forgott a meleg víz alatt. Feltartotta a pofiját, hogy folyjon rajta végig a víz, mint a sztároknak a zuhany alatt. Élvezte, ahogy vakargatom, dörzsölgetem a habbal a szőrét, eszébe se jutott, hogy meneküljön. Az öblítés láthatóan még jobban tetszett neki, majd türelmesen várt, hogy lecsurogjon róla a víz, miután elzártam a csapot.

Amikor kinyitottam a zuhany ajtaját, attól féltem, majd pánikszerűen kimenekül rajta. De nem, mint aki olvas a gondolataimban, lassú, óvatos mozdulatokkal lépett ki, nehogy elcsússzon. Ő nem is csúszott meg, csak én, amikor utána mentem. Csak egy dologban nem vette a gondolataimat, a csupasz kövön állt meg, nem az odakészített pokrócon. Talán nem akarta, hogy vizes legyen, pedig én pont azért tettem oda, hogy az is vegyen fel egy csomó vizet, ha leül rá.

Amikor végre sikerült a plédre állítanom, alapos dörzsölgetésbe kezdtem. Amit fel tudott venni egy nagy fürdőlepedő meg két kisebb törülköző, az nem volt elég, tehát elkezdtem hajszárítóval szárítani. Egy darabig még állt, de aztán nagyon elfáradt szegénykém, hát lefeküdt. Emelte a lábát, hogy a hasához is hozzáférjek, felemelte a fejét, hogy elöl a mellkasát is szárítani tudjam. Ha nem a földön fekszik, hanem magasabban, mondjuk egy asztalon, akkor azt is mondhatnám, olyan volt, mint egy hölgy a fodrász üzletben. Megjegyzem, a derekamnak is sokkal kényelmesebb lett volna, ha mindezt nem lehajolva, a földön kell végeznem, úgyhogy legközelebb valóban beviszek valamiféle asztalt a fürdőszobába.

Egyedül a füle környékét nem hagyta hajszárítóval szárítani, bármennyire próbáltam a kezemmel takarni a fül belső részét. Így a lelógó nagy leffencseket újabb törülközővel próbáltam szárazra törölni. Közben fésülgettem is, hogy szépen, ne kócosan rögzüljön a frizurája száradás közben. Lényegesen kevesebb szőr jött ki belőle most, mint az előző fürdetésnél.

Amikor kinyitottam a fürdőszoba ajtót, méltóságteljesen a helyére vonult és lefeküdt. Még betakargattam egy száraz pléddel és ennyi megpróbáltatás után szépen el is aludt.

Ébredéskor viszont ment egyenesen a cicatányérhoz. Érthető, a fürdéstől nagyon meg lehet éhezni. Ugye?

Két hete, az előző fürdésnél még be kellett emelnem a két első mancsát a zuhanyfülkébe, majd betolni hozzá a popsiját is. Egész idő alatt nekem dőlve reszketett akkor, most meg kimondottan élvezte a dolgot. Még megérem, hogy akkor is beszökik majd a zuhanyfülkébe, ha én egyedül szeretnék fürödni. :-)

Tény, hogy ma későn értem haza, bár nem későbben, mint ahogy vacsorát szoktak kapni a kölkök.

Szőnyeg az udvaron, lábtörlő az udvaron, virágok kiborítva a ládából. Nylon zacskóból a gipsz kiszórva a szőnyegen, nem is tudom, honnan került az elő. Mert ugye ami zacskóban van, az csak kaja lehet. Beljebb a verandán egy vödörtetőbe botlom, felemelem. Kutyák csendesen hátrálnak. Dehát ez a szárazkajás vödör teteje. Ami a szekrény alatt szokott lenni. Máskor. Most ez a vödör a veranda közepén, az oldalán hever. Na és persze üres. De még morzsa sincs benne. Mint ahogy a verandán sincs most egy kutya se. Pedig csak felemeltem a vödröt. Igaz, morgok az orrom alatt. Valami olyasmit, hogy mit képzelnek ezek? Ha nem vagytok megelégedve a kiszolgálással, mehettek vissza oda, ahol kiálltak a csontjaitok. Kész, elintéztétek, ma már nincs több kaja. Úgyis elég dagadtak vagytok, testületileg mindhárman, velem együtt. Nem árt, ha egy nap koplaltok. Mit is beszélek, fél vödör kaja után koplalásról?

Úgy látszik, verés nem lesz, morogni meg hadd morogjon, hát szépen visszasomfordálnak mindhárman. Csak néznek, szótlanul, mi ez? Nincs simogatás?! Ez komoly?! Ez rosszabb a verésnél. Némán állnak és három csodálkozó tekintet követ, amint átvergődöm közöttük a szatyraimmal, bemegyek a lakásba, bezárom az ajtót és behúzom a függönyt is. Mami dühös. Kutyák ma a verandán alszanak.

Nincs nyüszögés, nincs ajtón kopogás, mint máskor, síri csend van odakint. Bűntudatos csend. De idebent is csend van. Lelkiismeret furdalásos csend. Bár nyugtatom magam, vették az üzenetet, nem véletlenül tűnt el mindenki a vödör felemelésekor. Mégis rosszul érzem magam, amiért ma nem kapnak jóestét puszit.

Vajon meg tudom állni, hogy lámpaoltás előtt ne menjek ki hozzájuk?

Napok óta nem tudok rájönni, mi ez az újabb szokás Mayánál. Vacsora után le-fel galoppozik a lakásban, ha kinyitom az ajtót, hátha ki kell mennie, akkor sértődötten hátrál onnan. Leveti magát előttem a földre, a lábfejemre fekszik, kalimpál az ég felé a négy lábával, harapdálja a kezemet, mintha játszana, vakartatja a hasát, aztán felugrik, elmegy inni a fürdőszobába és kezdi előlről az egész procedúrát.

Tegnap rájöttem...

Vacsora utáni nasinak megeszi a fürdőszobában a cicakaját - vízivásnak álcázva. Lefetyel, majd gyorsan kiszed a cicatálból annyit, amennyit egyszerre sikerül, és már szalad is ki. Abból jöttem rá, hogy egyik ilyen vízivási szünete után kipotyogott a szájából a szobában a szőnyegre egy szem cicakaja. Hát ez szívás. Láttátok a videót, ahol küszködött saját magával cicakajaevés ügyben. Tehát tudja, hogy ez tilos. Ezért kitalált köréje egy műsorszámot, amit estéről estére előad, elterelve a figyelmemet a valódi célról. Én meg hogy örültem, hogy végre játszani akar velem.

Méghogy a kutyák nem gondolkoznak! Sose volt kutyája annak, aki ezt kitalálta, vagy ha volt is, annyira rossz megfigyelő az illető, hogy az ilyen ne menjen etológusnak. Állati ösztön (és persze emberi is), hogy eszik-iszik, szaporodik. Az ilyesfajta cselek nem tartozhatnak az öröklött tudás kategóriába, ezek egyértelműen gondolkodás eredményei. A "hogyan lehetne megszerezni" című kérdésre született válaszok egyike. Ilyenkor mindig eszembe jut egy másik fajta válasz, ez a kis videó:

http://gallery.site.hu/u/Valimami/vegyes/Cunning_dog.wmv.html

Persze a cselek tárháza kimeríthetetlen. Spagi már tudja, hogy nem lehet megenni a cica táljából a kaját, de ami leesik a földre, azt felszedheti. Nagyon egyszerűen megoldja a dolgot, kicsit oldalba taszítja a tálkát, amitől az a padka szélére kerül, egy kicsit billeg, majd az egész tartalma kiborul a földre. Oppssz! Onnan meg ugye bármikor szabad felszedni, ami a tálka mellé esett.

Mai napig nem tudok jobb példát a kutyák gondolkodására, mint amit leírtam már a "Fogd csibész" című részben. Kár, hogy akkoriban nem volt kamerám, így csak elképzelni tudjátok a gondterhelt ráncos boxer-pofit, amint azon töri a fejét, ki is valójában a csibész?

Írtam már Brútuszról is, akinek még arra is volt gondja, hogy előbb kimenjen az udvarra, és csak úgy sántikáljon vissza fél perc múlva három lábon, hogy elég hihető legyen a sérülés. Különben még azt hinné a gazdimami, hogy féltékeny a másik, beteg kutyára, akivel most többet foglalkoznak, mint vele.

Összefoglalva a fentieket, Ti akik olvassátok ezeket a sorokat, nagy valószínűséggel állatbarátok vagytok. Akinek meg van is kutyája, biztosan egyet ért velem, hogy a kutyák igenis gondolkoznak. Meg persze éreznek is, ezért fontos, hogy megfelelően, szeretettel bánjunk velük. 

Mayának az utóbbi időben veszettül elkezdett hullani a szőre. Jó, tudom ilyenkor ősszel ez természetes, na de nem ennyire. Már nem mertem fésülni, mert attól féltem, kopasz kutya lesz belőle. Hiába volt a nyers tojás, szőrtápláló vitamin tabletta, Caniprem, a szőre matt és csapzott maradt, és továbbra is marékszámra fésültem ki belőle.

Nem maradt más hátra, elmentünk az állatorvoshoz. Nem részletezem az egyéb kezeléseket, de többek között egy Nizoral samponos fürdetést is felírtak nekünk.

Kora délutánra egy kicsit melegedett az idő, akkor előkészítettem mindent a fürdéshez, és elkezdtem becsalogatni Mayát a zuhanyzóba. Valamiért nagyon nem akart bejönni, végül be kellett emelni a két első mancsát és a hátsóját betolni. Maya elég nagy darab, még jó, hogy 90-es a zuhanyfülke, így én is befértem mellé. Mereven állva tűrte a fürdetést, teljes testsúlyával a lábomnak dőlve, mert ott azért mégiscsak biztonságosabb. Így aztán időnként több sampon ment a lábomra, mint Mayára. Láthatóan élvezte a vakargatást, de még a melegvizes öblítést is, attól egészen ellazult a merev testtartása.

A zuhanyból kifelé jönni sokkal egyszerűbb volt, mint befelé. A szekrények, a mosógép, a zuhany kívülről is, a csempe, na meg persze én is, pillanatok alatt minden tele lett szőrös vízzel, ahogy megrázta magát. Ezután még jól megdörzsölgettem törülközővel, majd elkezdtem hajszárítóval szárítani. Szerencse, hogy süket a lelkem, így cseppet se zavarta a hajszárító zúgása. Aztán betakargattam pléddel, és újra bementem a zuhanyfülkébe, hogy tisztába tegyem és én is megfürödjek, amikor megszólalt a mobilom.

Vizes talppal, mezítláb, csurom vizesen kicsattogtam felvenni. A barátnőm volt az. Már épp akartam mondani, hogy picit később visszahívlak, amikor közölte, engedj be, nem szól a csengőd. Végignéztem magamon, ott álltam egy szál fehérneműben, egy nyakamig vizes és kutyaszőrős pólóban, a hajamról patakokban folyt a víz és nekem kedves vendégem jött, az egyetlen barátnőm, akit folyton heccelek, mióta vidékre költöztem, hogy ő miért nem látogat meg engem, legfeljebb egy évben egyszer, amikor ő pont olyan messze lakik tőlem, mint én őtőle. Nahát most meglátogatott, váratlanul, meglepetésként. Na mondhatom, jól meg is lepődtem. De ő hogy meg fog lepődni, ha meglát engem. Ilyen mocskosan talán még sose látott.

Húztam egy nadrágot és kicsöpögtem kaput nyitni. Szerencsére jót nevetett, hogy ilyen jól sikerült a meglepetése, mert senkinek nem szólt, hogy jön. Délutánra, jóval későbbre vártam ugyan vendéget, egy másik kedves nyugdíjas társamat, Évit, de ő se tudta, hogy Erzsike is jön.

Miután jól kinevettük magunkat, Erzsike közölte, ha már így nézek ki, én is meg a lakás is, akkor fürdessem meg Spagit is. Spagi szeret pancsolni, ő a kerti medencébe is belemegy, míg Maya nagy ívben elkerüli azt. Úgyhogy ismét bepattantam a szép tisztára mosott zuhanyfülkébe és Spagit is megfürdettem. Őt nem Nizorallal, hanem gyógynövényes kutyasamponnal. Rá is fért a fürdetés, pedig minden nap, amikor bejön, áttörülgetem vizes szivaccsal, mégis jó koszos víz folyt le róla. Erzsike törülgette őt szárazra, a kis rövid szőrével nincs annyi baj, mint Maya hosszú hajával. Én ismét zuhanyt takarítottam, majd megpróbáltam magamat is tisztába tenni. Sikerült is lezuhanyozni, kezdetben még langyos vízben, de nagyobb részt már csak jéghideg víz jutott a villanyboylerből. Alaposan fel is frissültem tőle, csak nátha ne legyen a vége.

Viszont lett két illatozó selyemszőrű kutyám, akiknek a fürdés okozta trauma után a nap végére jó dolguk lett. Ugyanis estig hárman  (közben Évi is megjött) felváltva simogattuk őket, mert mit is csinálhattunk volna mást, hiszen csak a szánk volt foglalt a beszélgetéssel.

Ezúttal egy aranyos, vidám történetet mesélek el nektek, mert most jó kedvem van. Pippanyról és a reikiről jutott eszembe.

Alexám második komoly betegsége műtéttel zárult, ami azzal járt, hogy itthon is sokkal többet forgolódtam körülötte, mint máskor, és mint a másik kutyám körül. A nyakán gallér, amitől se enni, se inni, se feküdni nem tudott, a hasán vágás és amúgy is olyan kis elesett volt. Kérlelő szemekkel nézett rám, hogy segítsek, hát persze hogy simogattam, amikor csak tudtam.

Brútuszom is ott ólálkodott körülöttünk, egy-egy puszival éreztette Alexával, hogy aggódik érte.

Igen ám, csakhogy a saját háttérbe szorult poziciójáért is aggódott. Egy darabig körözött mellettünk, majd kiment az udvarra. Nem telt bele fél perc, visszasántikált - három lábon. Odabicegett hozzám és a negyedik, eddig levegőben tartott fájós lábát a tenyerembe tette. Én meg gyanútlanul be is vettem a cselt, hiszen mindig ezt csinálta, ha valami megszúrta vagy ha megrándult a lába. Most is elkezdtem nézegetni az ujjait, talpát, óvatosan a lábszárát, hogy mi lehet a baj. Semmit nem találtam rajta, és csak akkor néztem fel rá, a röhögő pofájára. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek fáj valamije. Akkor esett le a tantusz, hogy az egész csak azért volt, hogy vele is foglalkozzak.

Egy darabig még a kezemben tartottam a lábát, a másik kezemmel simogattam, amikor egyszercsak elkapta a mancsát és elkezdett szökdécselni, jelezve, mint máskor is tette, hogy köszöni szépen, meggyógyult.

Még hogy a kutyák nem gondolkoznak, csak ösztönlények! Szerintetek milyen ösztön vezette rá, hogy betegséget színlelve csikarjon ki több figyelmet tőlem? Az meg külön figyelemre méltó, hogy előbb kiment és úgy sántikált be három lábon, mert ha bent marad és csak felemeli a negyedik mancsát, hogy fáj, akkor nagyon kilógott volna a lóláb. Illetve a kutyamancs. Érdekelne erről egy etológus véleménye, mert nem hiszem, hogy csak az én Brútuszom volt ilyen okos.

Talán lesz, aki most meg fog szólni engem, de akkor is elmondom a véleményemet: a kutyánál érzőbb lelket nehéz találni.

Egy ideje, pontosabban május 28-a óta foglalkoztat egy gondolat, igen erősen. Persze azelőtt is gondoltam rá, de távolinak tűnt az az idő, amikor már valóban foglalkozni kell a dologgal. Maya gazdikereséséről van szó.

Tudtam, hogy el fog jönni az az idő, amikor el kell válnunk, hiszen csak ideiglenes befogadója vagyok. Csakhogy sokkal könnyebb kijelenteni, hogy nekem nem az a dolgom, hogy minden kutyát örökbe fogadjak, aki ideiglenesen hozzám kerül, hanem sokkal hasznosabb, ha évente 2-3-4-5 kutyát átsegítek azon az időn, amíg elfelejti előző élete rossz élményeit, és egy új álomgazdihoz kerül a Noé segítségével. Ráadásul, a meglévő két öreg és beteg kutyám mellé felelőtlenség lenne egy harmadikat is örökbe fogadni, hiszen a nyugdíjamból nem tudnék három problémás kutyának megfelelő ellátást, kosztot, vitaminokat, gyógyszereket, bolha-kullancs elleni szereket, orvosi ellátást biztosítani.

Igen, az eszem ezeket mind tudja is. A szívemben viszont ott motoszkál egy érzés. Ki tudja, min ment keresztül ez a kutya az évek alatt? A szettereknek amúgy is szomorú tekintete van, de az övé más volt. Egy csomó fájdalom, lemondás, keserűség - mind ott volt a tekintetében a félelem mellett. Egyszer Spagira rákiabáltam bent a szobában és megfenyegettem az ujjammal. Maya remegve, guggolva összegömbölyödött, nem győztem simogatni, nyugtatni. Vajon milyen emléket idéztem fel benne akaratlanul? Nagyon sokat sírt álmában, sokszor éjjel is fel kellett kelnem egy kis simogatással megnyugtatni, felébreszteni a rossz álomból. Hosszú hónapok teltek el, mire valami változott.

Igaz, első perctől kezdve figyelte a mozgásomat, de valószínűleg csak azt leste, én mikor verem meg. Aztán látta, hogy sem őt, sem a másik két kutyát nem bántom, akkor elkezdett a sarkamban bicegni a három lábával. Ha leültem, már tette is a kezembe a fájós lábát, vagy tolta a kezem alá a hátsó felét, hogy a kiálló csípőjét meg a combját masszírozzam. Szúrta a kezemet a csontja, a gerince, attól féltem, fájdalmat okozok neki még a simogatással is.

A konyhában is kellett egy fekhelyet készíteni számára, mert amikor kint voltam, természetesen neki is ott kellett lenni. Ha a számítógép mellé ültem, akkor ő is odafeküdt, fejét a papucsomra vagy a gurulós székem lábára hajtotta, sokszor mozdulni se tudtam, nehogy megzavarjam. Amikor TV-t néztem, a kanapé elé feküdt, olyankor négykézláb másztam le az ágyról, hogy neki ne kelljen a fájós lábával felkelnie.

Egyre inkább éreztem a ragaszkodását. Amikor rám nézett, a szemében egy kérdés volt: mi lesz velem? És én is ezt kérdeztem, mi lesz veled? Egyre közelebb kerülsz hozzám, érzem, hogy egyre jobban bízol bennem, és én is egyre jobban szeretlek. A szemében megcsillant egy kis fény, négy hónap hallgatás után megjött a hangja is. A két saroknyira lévő közértből jöttem haza, amikor egyszercsak valami nagyon magas hangú, ismeretlen ugatásra lettem figyelmes. Aztán megláttam Mayát, amint a mellső lábait felváltva emelgeti, miközben hátrál, csóválja a farkát és minden lábemelésnél vakkant egyet. Eltanulta Alexától és tovább fejlesztette az énekes-táncos üdvözlést. Még Alexa is csak állt és nézte Mayát csodálkozva. Azóta nemcsak akkor üdvözöl, amikor jövök haza, de akkor is kiabál utánam, ha a levélszekrényhez megyek, vagy szemetet viszek ki és nem jöhet velem.

Minden jel szerint Maya úgy döntött, ő már otthon van. A sétából hazafelé már kanyarodott is a kapunk felé, teljesen természetes volt, hogy mindenhonnan hazahozták -eddig. Na de mi lesz, ha új gazdihoz kell költöznie? Pár napig türelmesen várja, hogy megint hazahozzák? És aztán? Megint csalódnia kell az emberekben? Bízik bennem és én is cserben hagyom? Összefacsarodik a szivem a gondolatra. Én is öreg vagyok, rettegek egy újabb költözéstől, félek a változástól, hogy kezdjek megszokni mindent előről. Teljesen bele tudom képzelni magam Maya akkori életébe, amikor el kell költöznie tőlem, megszokni egy új helyet, újabb emberekben bízni. És szégyelem magam, amiért cserben hagyom őt. Nem tudok dönteni. Hol a szivem kerekedik fölül, hol az eszem. Ráadásul az ismerőseim is bombáznak az ötleteikkel, miért nem tartom meg, a fórumon is kapom a javaslatokat.

Aztán kapok egy telefont, ami hihetetlen...

Odamegyek Mayához, és a fülébe sugom: mit gondolsz, mi történt?

És mi történik?! Maya felpattan, körbefut engem, közben úgy dobálja a hátsóját, mint egy megbokrosodott ló, a nyelve lóg, tátott szájjal vigyorog, jobbra-balra lifegnek a fülei. Az egész kutya maga a boldogság.

Honnan tudta, hogy mit mondtak nekem a telefonba? Vagy nem tudta, csak az én jókedvemet érezte meg? A kis érzékeny lelkével... 

A boxeros fórumon épp most olvastam, hogy az egyik talált kutyusnak légmellet állapítottak meg az orvosok. Erről jutott eszembe, hogy megírom nektek azt a történetet, amikor Alexám volt ilyen beteg.

Alexámról tudni kell, hogy egy sajtkukac volt fiatalon. Táncolt, topogott, a farka még akkor is járt, ha feküdt a földön, nem kellett hozzá más, csak elmenni mellette. Na ha még szólt is hozzá az ember, akkor külön művészet volt eltalálni a fejecskéjét egy simogatásra a nagy ugrabugra közben. Épp ezért volt nagyon feltűnő, hogy egy szombat reggel, amikor indultam vásárolni, csak feküdt, felemelte a fejét, rám nézett, kettőt lendített a farkán és visszatette a fejét a mancsára. Gondoltam álmos és elmentem a piacra. Amikor viszont hazajöttem és még mindig ugyanott feküdt, semmi énekes-táncos üdvözlés, ahogy azt megszoktam tőle ilyenkor, ez már nagyon gyanús volt, telefonáltam az orvosért, Alexát pedig bevittem a lakásba.

A doki nemsokára meg is jött, megvizsgálta, de semmi olyat nem talált, ami okot adott volna a viselkedésére. Valami erősítő vagy vitamin injekciót adott neki, és azt kérte, próbáljunk meg vizeletet gyűjteni tőle. Így aztán egész hétvégén pohárral a kezemben rohangáltam utána, amikor kikéredzkedett, de semmit nem intézett, se kicsit, se nagyot. Ráadásul nem is evett, bármilyen finom illatos házi falatkával kínáltam, de ami a nagyobb baj volt, hogy nem is ivott.

Hétfőn megint jött az állatorvos, újabb szuri, hümmögés, de Alexám csak feküdt és apró levegővételekkel pihegett. Másnapra se változott a helyzet, ezért a doki írt egy pár sort egy évfolyamtársának az Állatorvosin, hogy ott minden lehetőség megvan a különböző vizsgálatokra, derítsék ki, mi a baj.

Be is vittük azonnal a kórházba, ahol egy nagyon kedves doki néni fogadott minket. Alexa egykedvűen tűrte, hogy felfektessék egy hideg fémasztalra, de azért a biztonság kedvéért ott voltam és simogattam. Elsőnek egy katétert dugtak bele és hamarosan megtelt az edény, amit alátettek, Alexa meg láthatóan megkönnyebbült, de azért továbbra is csak pihegett. Különösebb érdeklődés nélkül nézte, ahogy vért vesznek tőle, majd poci borotválás következett az ultrahanghoz. Mindent tűrt, egyetlen hang nélkül. Az ultrahang sem mutatott semmi olyan elváltozást, ami ilyen tüneteket okozhatott. Azt javasolták, hagyjam ott további vizsgálatokra.

Egy ápoló kísért el minket a kórházi részleghez, de oda már nem mehettem be, hiába nézett vissza rám Alexa kérlelő tekintettel, amikor a férfi elvette tőlem a pórázt és behúzta őt az épületbe. Később egy szíj csattanás, majd rögtön utána Alexa felvisítása hallatszott ki. Amikor visszakaptam a pórázt, megkérdeztem, hogy megverte-e. Természetesen tagadta. Viszont amikor másnap bementem látogatni, egy kézzel írott nagy papír volt Alexa ketrecére téve: Vigyázat, harap! felirattal. Alexa még soha senkit nem harapott meg, de az előző napi szíjcsattanás után igazat adtam neki, amennyiben most megtette. Az orvos meg tőlem kérdezte, hogy miért van ott az a papír, hiszen ez egy nagyon kedves kutya. Elmeséltem a szíjcsattanásos sztorit, azonnal igazat adott ő is Alexának, ha nem hagyta magát.

Telefonon tartottuk a kapcsolatot az orvossal, bármilyen újabb vizsgálatot akartak végezni, előtte mindig közölték az anyagi vonzatát, vállalom-e. A röntgen kimutatta, hogy levegő van a mellkasában, azért piheg, mert feszíti ez a levegő, nincs elég mozgástere a tüdőnek.

- Hogy kerül oda levegő? - kérdeztem.

- Mondjuk úgy, hogy egy csont kiszúrta a nyelőcsövet és mellette a légcsövet is. Ha ez a helyzet, az végzetes, mert ha esetleg elkezd enni, a lyukon át az étel a belső szervek közé folyik ki, a levegőt is hiába szívják le, újra megtelik a légcsövén lévő lyukon át. Ebben az esetben el kell altatni őt.

Nem tetszett ez az elaltatásos gondolat, annál inkább tetszett a nyelőcső tükrözés ötlete, bár ezzel szegénykém újabb tortúrának nézett elébe. Viszont a tükrözés megállapította, hogy nincs lyuk, nem kell elaltatni. Így újabb két foltot borotváltak Alexa oldalára és leszívták a levegőt. Már kopasz volt a hasa, a két oldala, az egyik mancsa a vérvételtől és az infúzió miatt mindkét mancsa. Csak a szép pofija meg a lompos farka volt érintetlen.

Sajnos továbbra sem evett és nem ivott, csak az infúzión élt. Minden nap munka után ott voltam nála. Az első két nap ki se akart jönni a ketrecéből, egyszerűen hátat fordított nekem. Látványosan haragudott rám, amiért ott hagytam őt. Hiába hoztam a kedvenc falatkáit, kenőmájast, tejfölt, semmi nem kellett neki. Harmadnap kivették a ketrecből és vele lehettem, amíg lecsöpögött az infúzió. Közben persze simogattam, beszéltem hozzá. Úgy látszik, valami leesett neki, ha minden nap ugyanabban az időben jövök hozzá, simogatom, nasikat hozok, talán mégse akarom végleg elhagyni őt. Végül már nem kellett segítség, saját maga jött elém, amikor meglátott. Rendszeresen akkor kapta az infúziót, amikor látogatni mentem. Sőt, volt hogy egy fél pohár tejfölt is elnyalogatott közben. Ezen kívül semmit nem evett.

Már tíz napja volt bent, amikor kaptam a telefont, hogy megszökött. A vér is meghűlt bennem, de szerencsére hamar meglett. Takarítás közben kiszökött és rohant a kapu felé. Gondolom haza akart már jönni és ezt így hozta tudomásunkra. Szerencsére az udvaron épp egy beteg lovat sétáltattak, ettől úgy megijedt, hogy visszafutott, egyenesen a ketrecébe. Hazahoztam volna, de nem evett. Csak az infúzió tartotta benne a lelket. Arra gondoltam, csak a kórházi légkör miatt nem eszik, itthon majd megjön az étvágya. Szerencsére igazam lett, bár eleinte csak kézből, 1-1 falatot fogadott el, de szépen lassan visszajött az étvágya az otthoni környezetben. A másik feltűnő változás volt, hogy le nem szakadt rólam, annyira anyás lett, mint azelőtt soha. Mint aki megértette, azért vittem el, hogy segítsenek rajta, hogy meggyógyítsák. A mai napig olyan szemekkel néz rám, mint aki élete végéig hálás nekem, amiért nem hagytam el a bajban.

Még búcsúzóul megkérdeztem, mi okozta ezt a bajt, ha lehet, elkerülném ezután. Azt felelték, erős ütés érhette. Nos abban biztos voltam, hogy tőlünk még gyenge ütés sem érte. Masszív magas kerítésünk volt, azon nem tudott kimenni éjjel. Este még semmi baja sem volt, reggelre pihegett. Viszont volt egy ikerszomszédunk, hallottam egyszer, amint valakivel beszélgettek, hogy valamit kellene csinálni ezekkel a kutyákkal, mert ugatják a gyereket, amint kerékpározik előttünk az utcán - csak azt felejtették el hozzá tenni, hogy közben egy botot húz végig a kerítésünk lécein, le-föl, egész délután. Legszivesebben én is ugatnék olyankor. Nem tudom, ti láttok-e itt valami összefüggést a kijelentés meg Alexa betegsége között, én nem mondok semmit.

Végezetül egy apró adalék az emberek érzésvilágáról. A legtöbb kolléganőm velem izgult, a főnöknőm korábban elzavart, menjek beteglátogatni. Volt azonban egy kolléganőm, amikor megtudta, mennyi pénzt hagytam ott 10 napra a kórházban, azt mondta: ezért a pénzért már három másik kutyát kaphattál volna...

Másik?! De nekem ő kellett!

Ma éjjel is jól aludt Mayácska, de már nem úgy mint akit fejbe vertek, hallottam hogy járkál, egyik párnájáról a másikra fekszik át, meg megy a fürdőszobába a macskatálból vizet lefetyelni.

Hajnalban viszont Spagi ébresztett fel. Nagy fújtatásokkal suttogott a fülembe, és mivel nem szokott ilyen erőszakos lenni, csak arra tudtam gondolni, valami nagyon sürgős intézni valója van. Alexa még nem vakkantgatott, Maya békésen feküdt az oldalán, csak Spaginak lehet valami gondja. Ahogy azonban felkeltem, boxikám visszament az ágyába,  forgott kettőt és lefeküdt.

- Akkor most én miért keltem fel? - dühöngtem magamban. Közben észrevettem, hogy a konyhaajtó előtt ül a macskám,  hátracsapott fejjel mereven bűvöli a kilincset. Ki akar menni egy kis hajnali tereferére, a szomszéd macskákkal meg az ébredező madarakkal.

- Csak  nem!? Spagikám, te beszélsz idegen nyelveket is? Már tudsz macskául is? Most éppen az ő  szószólója voltál? Ő kért meg rá, vagy te ajánlottad fel a segítséged?

Nyau azonban vissza se nézett Spagira, legalább egy köszönöm erejéig, már rohant is ki, ahogy megnyitottam az ajtót. Amikor visszaértem a szobába, az én kis tolmácsom már mély alvást színlelt, nehogy őt is kiküldjem. Maya az egészből nem érzékelt semmit, aludt tovább. Kilestem a verandára Alexához, ő is békésen szuszogott.

- Na persze, ahogy visszafekszem, szokás szerint majd te is elkezded a vakkantgatást, megint kelhetek fel. - de szerencsére nem így történt, még hagytak egy kicsit aludni.

Azért a reggeli kávém mellett elgondolkodtam: vajon tényleg Nyau miatt ébresztett fel Spagi? És ha igen, honnan tudta, hogy ezt kell tennie? Valóban ért cicául, vagy telepatikus úton értekeztek egymással? Vagy egyszerűen csak annyira intelligens kutya, hogy megértette, a cica ki akar menni, és ő mint jóbarát, segített neki ebben.

Minden lehetséges...

Ha nem tudnátok, nálunk van a ház körüli munkákban egy háztartási segéderő, aki nem tudja elviselni, hogy bármit is kidobjunk, elpazaroljunk, ami még használható. Felülbírálja valamennyi ilyen természetű döntésünket, átnézi a szemetest, a komposztot, ott terem, ha valami leesik a földre, nehogy kidobjuk.

Jól sejtitek, Spagiról van szó. Fő specialitása a mosogatás. Ezt olyan tökélyre fejlesztette, hogy az etetőtálakat például csak a rárakódott vastag nyálréteg miatt kell elmosni, kajamaradék soha nincs rászáradva.

Mindhárom kutyát külön helységben kell etetni, mert Spagi villámgyorsan befalja a saját részét, míg a két öreg komótosan elnyammog rajta. Villámhölgy ezek után odanyomul az egyik öreghölgy mellé és közli vele, hogy azt te már nem akarhatod megenni. Szegény kisöreg meg rábólint és félreáll, pedig még a vacsorája felét sem ette meg. Spagi befalja és máris rohan a másik öreg tányérjához, bár az utóbbi időben inkább gurult, mint rohant.

Kénytelen voltam fogyókúrára fogni Spagit, külön elzárva etetni és csak akkor összeengedni őket újra, amikor mindenki megette a kajáját. Maya az, aki csak többszöri nekirugaszkodásra eszik meg egy tál szárazat, a szünetekben jó magasra kell eldugni, mert Spagi akár az egész tál kaját is maradéknak nyilvánítja és eltakarítja. Szegény Nyaut is a mosógép tetején kell etetni, mert az ő kajája is állandó veszélyben van a földön. Bármilyen kicsi macska szárazkaja töredék potyog le a mosógép tetejéről, Spagi ott terem és feltakarítja. A konyhában a lehullott kenyérmorzsákat is felporszívózza.

Amikor vacsi után kinyílnak az ajtózárak, Spagi először Alexa üres fémtálját fényesíti ki. Ahogy itt elvégezte a dolgát, benéz Mayához a szobába. Addigra már biztonságba helyeztem Maya tálját, de hogy ne érje csalódás dolgos kis boxikámat, elejtek Maya mellett 1-2 szem szárazkaját, amire zsörtölődve azonnal rá is veti magát. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy a rendetlenség miatt zsörtölődik, vagy azért, hogy csak ennyi maradt. Utána még kirohan a konyhába, mert ott is van egy etetőtál, amiből reggelenként Maya konzervet eszik. Azt ugyan már reggel tisztába tette, de azért ellenőrzi, hátha egyszer mégis elfelejtette. Azután jön a fürdőszoba és ott a macskakaja ellenőrzés, de ha már itt van, az éjszakára készített vízmennyiséget is számba veszi. Ezután begyűjti tőlem a simogatást - amit gondolja hogy a jó munkáért kapott, azután befekszik az ágyába. Viszont akkorra már annyira belejött a nyalogatásba, hogy a műanyag fekhely belsejét is tisztára nyalja, bár ott semmiféle kajára nem számíthat. Ily módon szépen álomba nyalja magát.

A reggeli procedúra Alexával kezdődik. Vakkantgat a verandán, hogy ki kell mennie. Spagi olyankor még legszebb álmait élvezi és játssza a nagyothallót, csakhogy ne kelljen még felkelni. Ha sürgetni akarom, csak egy picit megrugdosom az etetőtálat, erre kiugrik az ágyából. A tál persze üres, neki már-még nem kell naponta kétszer ennie, mint a kölyöknek vagy az öreg kutyának.

- Rosszul hallottam volna?! Nem etetéshez hívtak? - berohan Alexa tálját is ellenőrízni, csak ezután megy ki elintézni a reggeli ügyeket. Amikor végre nyugi lesz, Maya is előjön, gyorsan elintézi kint a dolgát és jön vissza, merthát ő teljesen szobakutya, mit is csinálna kint az udvaron. Ha látja a kezemben a konzerves dobozt, akkor már üget is a konyhai táljához, ha viszont még nincs nálam a doboz, akkor lökdösi a kezemet, hogy miért üres még, ilyenkor reggelizni kell.

Fél doboz konzervnél nem is teszek ki többet Mayának, mert úgysem eszik egyszerre ennél többet. Egy kis kóstolót még ebből is hagy a tál alján, Spagi legnagyobb örömére. Ugyanis amikor Spagi végez az udvaron és beengedem, nyílegyenesen rohan a konyhába - mosogatni. Hát hiába, ilyen szorgalmas kis segítőm van nekem.

Persze nem csak ő maga takarít, engem is szigorú rendre szoktat. Amióta ő itt van, nincs ám olyan, hogy bekötöm a szemeteszsák száját, kiteszem az ajtó elé és majd ha megyek a kapuhoz, akkor kiviszem a kukába. Nem, azonnal ki kell vinni, különben Spagi átvizsgálja, nem akarok-e kidobni valami értékeset is. Egyszer lejárt szavatosságú élelmiszert készítettem össze egy szatyorba, amit a kuka tetejére szoktam tenni. Egy öreg guberáló bácsi szokta átrostálni a környék kukáit némi félig romlott kajáért, ezért inkább a tetejére teszem neki, amiből válogathat. Csakhogy most a verandán, a kisszekrény tetején hagytam a szatyrot, mindössze néhány órára. Ez a kép fogadott:

A konzervek szerencsére egyben maradtak, nade volt a csomagban több zacskó aszalt gyümölcs, ami eltűnt, előtte azonban jól beragacsozták velük a szőnyeget. A gyümölcstortalapnak is csak a kemény fóliája maradt meg a szekrény alatt. Épp a száraz sárgaborsó szemek elfogyasztásánál tartott a kis aranyom, amikor megzavartam. A kertben még napok múlva is sárgaborsóval voltak tele a kupacok, a verandán pedig egyenként szedegettem ki a szőnyeg aszaltgyümölcs foltjaiba ragadt szemeket, de még két hét múlva is került elő 1-1 szem sárgaborsó a sarkokból.

A másik ellenőrzésre méltó hely a komposzt. Van ott finom krumplihéj, saláta, paradicsom meg gyümölcsök, csupa kutyacsemege. Csak azt nem értem, a megpucolt, felszeletelt alma miért nem kell, ha kínálom, a komposztba kitett almahéj és csutka meg miért finomabb? Egy alkalommal egy fél görögdinnyehéjjal osont el Spagikám a komposzttól, de úgy sikerült megfognia, hogy a fejére volt borulva mint egy bukósisak. Hogy ilyenkor nincs kéznél a fényképezőgép. Csak egy másik dinnyés képet sikerült megörökítenem.

Arra is rá vagyok szoktatva, hogy mielőtt elmegyek otthonról, vizsla tekintettel minden ehetőt vagy ehetőnek vélt dolgot felfedezzek és eltegyek az elérhető magasságokból, különben így járok. Gondatlanul a számítógép alatti szemétkosárba a papírszemetek közé dobtam a mogyoró zacskóját...

Még így sem lehet elég szemfüles az ember, mert vajon mi számít ehetőnek egy kutya számára? Ki gondolná, hogy milyen óriási csáberővel bír egy celofánba csomagolt, szalaggal átkötött és karácsonyi ággal díszített szép piros - gyertya? Merthogy karácsony után egy ilyen, ajándékba kapott gyertyát fogyasztott el Spagikám, szerencsére csomagolóanyag és dekoráció nélkül.

Spagi eddigi legdurvább húzása akkor volt, amikor egy téli reggelen korán kellett indulnom itthonról. Elkészítettem két szendvicset sonkával sajttal, becsomagoltam folpackba, meg egy almát, az egészet egy nylonzacskóba tettem és úgy a táskámba, és az egészet a fotelban hagytam. Ez volt a napi kajám. Indulás előtt még söpörtem egy kis utat a hóban a kapuig, néhány perc volt az egész. Amikor visszajöttem, azt látom, hogy a táskám a földön, a tartalma kiborítva, a szendvicseknek csak a zacskója maradt meg, épp az almánál tartott Spagikám. Arany kis bogaram úgy döntött, hogy saját magát is feláldozva vigyáz a vonalaimra. Avagy: már a táskámban is rendet tart, semmi oda nem illőt nem tűr meg benne.

Talán sokszor rohanunk, türelmetlenek vagyunk vagy egyszerűen csak rendetlenek. Amikor a kutyánk, - általunk rosszaságnak nevezett ténykedéssel - felhívja a figyelmünket valamire, még mi vagyunk megsértődve. Pedig lehet, hogy nem ártana néha kutyafejjel gondolkodnunk.

Természetesen én is dühöngök ilyen "rosszaságok" láttán, aztán jobban belegondolok. Spagi talán egész eddigi életében azt ette, amit sikerült valamilyen úton megszereznie, lopva, guberálva, félrelökve a másikat. Erős ösztön az önfenntartás. Mélyen rögzült benne minden sikeres akciója emléke és talán évekbe fog telni, mire leszokik erről, mire az rögzül benne, hogy itt minden nap van vacsora. Ha ezt elérem majd, csak akkor mondhatom el, hogy sikerült feledtetnem vele az addigi nehéz életét. Én minden esetre próbálkozom.

A régmúlt felidézése mellett háttérbe szorult a jelen, pedig manapság is rengeteg érdekes dolog történik mifelénk. Sokan elnézően fognak mosolyogni azon, amit leírok, vén hülye már azt se tudja, mit írkál össze, de lesznek akik hevesen bólogatnak majd, igen, velem is történt már ilyen. Arról fogok írni ugyanis, hogy szerintem a kutyáim egymás között, és időnként velem is, telepatikus úton társalognak.

Aki nem tudná, jelenleg három kutyával és egy cicával élek együtt, szóval rám aztán nem lehet mondani, hogy se kutyája, se macskája. Alexa kutyám májusban tölti be a 14-et, kaukázusi juhásznak mondták, amikor hozzám került öklömnyi korában. A boxerlány Spagi kora már nem ilyen egyértelmű, az oltási könyve szerint 2004-ben született, hónap nap persze nem volt beírva, hiszen még az év is kétséges. Tavaly áprilisban került hozzám a Noé Állatotthon Minimenhely boxer fajtamentő csoportjától, így mondjuk azt, hogy április 16-án tölti be az ötöt, bár a dokinénink szerint idősebb. A harmadik kutyám Maya ideiglenesen van nálam, már harmadik hónapja, szintén a Noésoktól, ő állítólag 15 éves. A cicám egy idős Spagival, pontosabban a becsült kora szerint február 2-án már be is töltötte az ötöt. Egyszóval valamennyien benne vannak már a korban, ki jobban, ki kevésbé. Olyan nekem való társaság ez, már nem az a viharos szeleburdi, hanem inkább megfontolt, komoly. Kivéve persze Spagit, hiszen egy boxer soha nem fog megkomolyodni, azt ne is várja az ember.

A mai írás témáját, ötletét a ma délután történtek adták. Kora hajnalban fejfájással ébredtem, ami csak nem akart elmúlni, így felkeltem, hátha a függőleges testhelyzet segít. Vásárlás, főzőcskézés, az egész napi teendők után délutánra elálmosodtam, hiányzott az a reggeli 1-2 óra, amivel korábban keltem. A nyugdíjas lét egyik előnye, ilyenkor le lehet feküdni egy kicsit aludni. Én is ezt tettem. Nem tudom mennyit és milyen mélyen aludtam, csak arra eszméltem, hogy nagy a járkálás a szobában, a sóhajtozás, cuppogás, szuszogás. Aztán egy idő után csend lett. Nagyon nagy csend, és ez furcsa volt. Csak nincs valami baj? Oldalra fordítottam a fejem és kilestem a szempilláim között, majd a látványtól egészen elkerekedett a szemem. Ott ült szorosan egymás mellett Spagi és Maya, mintha egy tornasorba lettek volna besorolva, és mindketten engem fixíroztak, mereven és állhatatosan.

- Szóval ti ébresztettetek fel? A nagy járkálás és sóhajtozás közepette megbeszéltétek, hogy ideje lenne anyunak felkelni, és velünk foglalkozni mostmár, hiszen idő van, ilyenkor szoktunk kimenni, meg lassan vacsora idő is van. - Ám ők nem a durva bökdösést választották, annál diszrétebbek, hanem leültek csendben és elkezdtek szuggerálni: ébredj, ébredj.

Ahogy elkezdtem lekászálódni az ágyról, Maya háromlábas forgással eltáncolt a fürdőszoba ajtóhoz, jelezve ezzel, hogy ő előbb inna egy kis vizet. Spagi a kijárat felé vette az irányt, de amikor látta, hogy előbb Mayát itatom, hozta a csirkéjét, hogy amíg Maya lefetyel, addig vele igazán játszhatnék egy kicsit. Amikor végre sikerült mindenkit az ajtóhoz terelni és csirkétleníteni, a verandán újabb akadály gördült elénk, szó szerint gördült, a kis duci Alexa képében, aki előbb mindenkit puszival üdvözölt, csak azután sikerült kijutni az udvarra.

Mint írtam, Maya harmadik hónapja van nálam. Ezalatt még egy vakkantást se hallottam tőle, mégis megértteti magát. Ha simogatásra vágyik, akkor odajön és bedugja a fejét a hónom alá, vagy lökdösi a kezemet a fejével. Ha fáj a lába, azt a kezembe teszi, de van, hogy a csípője fáj, akkor odatolja a kezem alá a fenekét. Ha viszont leül velem szembe, és csak néz, mereven, ez három dolgot jelenthet: éhes, szomjas, ki kell mennie. Hogy ezek közül melyik, azt nekem kell kitalálni. Ilyenkor csak nézzük egymást, és egyszercsak megjelenik a fejemben a fürdőszoba ajtó képe. Ha felállok, el is indul a fürdőszoba felé, és ilyenkor menthetetlenül az jut eszembe, hogy telepatikus úton ő közvetítette a fejembe azt a képet. (Most lehet kinevetni.)

Spagi a másik csendes, lakásban még nem ugatott, kint a kertben már igen. Idekerülése után sokáig azt hittem, nincs is hangja, mígnem egyszer nagy hősiesen elzavarta a kukáskocsit a vakkantásaival, majd boldogan odajött hozzám a dícséretért, ugye milyen ügyes voltam? Lakásban ő is a bűvölés módszerét választja, ül és néz. Te meg találd ki, hogy mit akar. Viszont érdekes módon mindig megjelenik a fejemben egy gondolat, egy kép, és ha követem a gondolatot, a képet, Spagi boldog ugrálással nyugtázza, hogy rájöttem, mit akar.

Reggelenként Spagié a terep. Nem tudom miért, de Maya nem jön be a hálószobába. Hallom, hogy kint járkál, kocog a lábán a vas a bútorokhoz, de be nem jön. Megjelenik viszont Spagi. Megáll az ágy mellett, sóhajtozik, fújtat nagyokat, topog egy darabig, majd jó hangosat koppanva ledobja magát az ágy mellett a földre. Én nem mozdulok, egy darabig ő sem. Maya tovább mocorog kint, gondolom mondja Spaginak, keltsd már fel, nekem nagyon ki kell mennem. Spagi ismét odajön az ágyhoz, sóhajtozik egy darabig és fújtat, majd óvatosan megbökdös. Amikor kiülök az ágy szélére, örömtáncot jár, aztán begyűjti a simogatást. Végre sikerül papucsot húznom és elindulok az ajtó felé, hogy kiengedjem őket, akkor Spagi legtöbbször visszafekszik az ágyába, mint aki azt mondja, nem miattam kellett felkelned, Maya ez a pisis.

Ugyanezt a "szólok helyetted" módszert alkalmazta régen Brútusz kutyám is. Éjszaka kellős közepén bekopogott az üvegajtón, és amikor kimentem, ő visszafeküdt a párnájára, mint aki jól végezte dolgát, hiszen Alexának kellett kimennie, nem neki.

Mióta Brútusz meghalt, Alexának magának kellett kitalálnia a jelzésmódot. Azt találta ki, hogy egészen rövideket vakkant. Kis szünet, újabb vakkantás. Ezzel csak az a baj, hogy néha hall valamit, vagy hallani vél, mert elég rosszul hall már a drágám, és akkor is vakkant, aztán visszafekszik és alszik tovább. Ezért az első vakkantásokra nem szoktam kiugrani az ágyból, főleg nem télen minuszokban. Ilyenkor Spagi szokott segíteni. Gondolom Alexától megkapja a jelzést, hogy ki kellene mennem, de anyu nem reagál, csinálj már valamit. Erre Spagi odajön hozzám és felébreszt: nem hallod, hogy Alexának ki kell mennie? Amikor felkelek, természetesen Spagi megint visszafekszik az ágyába, ő elvégezte a feladatát, azt már ne kívánjuk tőle, hogy ki is kíséri Alexát a hidegbe.

Nem akarom túl hosszúra nyújtani, talán ebből a néhány kiragadott példából is kitűnik, miért gondolom, hogy telepatikus úton beszélnek egymással és talán velem is, a kutyáim. Örülnék, ha megírnátok nekem, ha esetleg nektek is volt hasonló tapasztalatotok. Talán akkor nem érezném magam egészen hülyének...

Azt hiszem, a történet folytatásához alaposan össze kell szednem magam, elég nehéz napok voltak azok, nem jó visszaemlékezni rájuk. Remélem sikerül azok számára is átérezhetően leírni a történteket, akik eddig még nem kényszerültek elajándékozni szeretett kutyájukat.

Alapvető volt, hogy semmiféle telepre nem adom be. Csakis ismerősnek, vagy ismerős ismerősének adom, ahol feltételezhetően jó helye lesz. Aki ápolt már rákos beteget, tudja, nem egyszerű dolog. Egy szoba konyhás komfort nélküli lakásban pláne nem, úgy hogy el legyen különítve a kisgyerek is, meg a kutya is. Sürgettek a körülmények, így egy ismerős ismerőse vitte el, akinek már volt egy boxere, milyen jó lesz játszópajtásnak. Átadtuk a teljes felszerelését, edényeit, párnáját, hogy otthon érezze magát, meg a törzskönyvét is. Pénzt természetesen nem kértünk, csak azt, hogy szeressék.

Nem telt el sok idő, amikor levelet kaptunk a Teve utcai kapitányságról: a kutyájuk nálunk átvehető. Nem értettük a dolgot, de annál inkább rohantunk a kapitányságra. Ott azt mondták, valaki behozta hozzájuk a kutyát, azzal a történettel, hogy sétált a Városligetben és odament hozzá egy nő, a kezébe nyomta a pórázt meg a törzskönyvet, hogy csináljon vele amit akar, mert nem jön ki az ő kutyájával. A törzskönyvön még az én nevem szerepelt, így találtak meg.

Elképzeltem magam ebben a szituációban: sétálok a ligetben, egyszercsak elém áll valaki, az egyik kezembe belenyomja egy kutya pórázának a végét, a másik kezembe egy papírt, mondja a szöveget, én meg bambán állok ott, nem adom vissza, nem szaladok utána, nem mondok semmit, nem csinálok semmit. Meggyőződésem, hogy az vitte be a kapitányságra a kutyát, aki tőlem elvitte, és nem azért nem kellett neki, mert nem jött ki az ő kutyájával, hanem mert rájött, hogy nem tudja tenyésztésbe fogni. (Csak "Nagyon jó"-t kapott a kiállításon, mert előreharapása volt.)Annyi becsület viszont nem volt benne, hogy nekem hozza vissza.

Lementünk a kapitányság udvarára, ahol a nyomozókutyák kenneljei sorakoztak, ott volt bezárva Dick is az egyikbe. Már messziről meglátott és szűkölt, amikor meg kiengedték, nem jött oda hozzám, hanem tőlem másfél méterre megállt és mint egy kerge, egy helyben ugrált fel, amilyen magasra csak tudott. Sovány volt, a szőre piszkos, fénytelen, a szeme csipás, az egész kutya külseje egy elhanyagolt, ápolatlan állat benyomását keltette. Szégyeltem magam, amiért ilyesminek tettem ki őt és úgy láttam, ő is haragszik rám, mert nem jött közelebb.

Hazaérve első dolgunk volt, hogy megetettük, megitattuk, majd egy alapos fürdés következett, és láss csodát, amikor tiszta és illatos lett, odabújt hozzám, mint aki azt mondja, mostmár megint tiszta vagyok, szerethetsz.

A helyzet otthon nem változott, a gazdikeresés problémája továbbra is fennállt. Csakhogy ha az első esetben nehéz volt megválni tőle, akkor ezek után ezerszer olyan nehéz lesz. Hiába volt minden, édesanyám azt mondta, ha nem tetszik, költözzek vissza  a lakásomba a még mindig ott lakó volt férjem mellé, aludjak vele a földre terített paplanon, mert bútor nem volt már benne, se cserépkályha, se tűzhely, éljek meg 900 forintból a gyerekkel meg a kutyával, majd akkor megértem, miért döntött így. Be kellett látnom, hogy mindennek nem tehetem ki a gyereket, akkor már tényleg inkább a kutya, bármennyire is fáj.

Újabb párnát készítettünk Dicknek, új edényeket kellett megszoknia, játékokat szereztünk neki, hogy addig is jól érezze magát, amíg nálunk van. Csak remélni tudtam, hogy másodszorra már nem járunk úgy, mint az első örökbe adásnál. Ezúttal egy idős házaspár szomszédunk jelentkezett, nem nekik, hanem a gyereküknek kellett a kutya, házaspár egy 7 éves kisfiúval. Szimpatikusnak tűntek, ami abból is látszott, hogy Dick hamar elfogadta őket. Igaz, elbeszélgettem az okos kis fejével, mielőtt elengedtem az új gazdihoz. Elmondtam, hogy nem tehetek mást, nagyon szeretem őt és soha nem fogom elfelejteni, de rákényszerülök erre a lépésre, mert hamarosan nekünk se lesz mit enni, ha ez a helyzet még sokáig tart. Elköszöntem tőle és azon törtem a fejem, mikor teszek jót neki. Ha rendszeresen látogatom és mindannyiszor felkavarom, felélesztem benne a reményt, hátha most hazahozom, vagy ha soha többé felé se megyek, de az nekem lesz borzasztó. Ez utóbbit választottam, annál is inkább, mert úgy tűnt, Dick elfogadta ezt a helyzetet.

Első éjjel háromszor vitték vissza a párnáját a neki kijelölt helyre, mindannyiszor visszahúzta a férj ágya mellé. Feladták, jó, akkor ezután ott lesz a helyed. A kisfiútól még sokáig kaptam a saját készítésű rajzait a kutyáról, aztán elköltöztem. Főállás és gyereknevelés mellett másodállást vállaltam, hogy bútort is tudjunk venni, így végleg megszűnt a kapcsolat. Semmit nem tudtam róla többé, azt se tudom, meddig élt, volt-e beteg, csak a keserű érzés maradt nekem, hogy cserben hagytam őt.

Akkor fogadtam meg, ha még egyszer kutyám lesz, soha semmilyen körülmények között nem fogom elhagyni, élete utolsó pillanatáig vele leszek. Mint ahogy Brútuszt is az utolsó szívdobbanásáig simogattam, és Alexa is már 14 éve van velem.

Anyósomnak eltartási szerződése volt egy kedves idős hölggyel. Amikor erre is ráunt, és fel akarta bontani a szerződést, a néni rokonai kétségbe estek, a férjemet és engem beszéltek rá, hogy vállaljuk át az eltartást, minket már ismernek is, meg is bíznak bennünk.

Összeköltöztünk hát a 85 éves, teljesen feledékeny, súlyos agyérelmeszesedéses nénivel. Nem részletezem, milyen problémák voltak, elég annyi, hogy kész idegbaj volt együtt lakni vele. Például hiába zártam be Dicket a mi szobánkba, amikor hazajöttem, mindig a néninél volt. Azt mondta, nagyon sírt, azért engedte ki, meg így legalább ő sem volt egyedül. Persze ez nem teljesen volt így, mert a nagyothallása miatt akkor sem hallotta volna meg Dick sírását, ha ő egy sírós kutya lett volna, de nem szóltam, mert láttam hogy szereti a kutyát. Abban biztos voltam, hogy Dick szándékosan nem bántaná, de attól féltem, hogy egy véletlen mozdulat, a játék hevében egy ugrás, és fellöki a gyenge lábon álló idős hölgyet, aki beüti a fejét, és mire hazajövünk...jaj, jobb nem is gondolni rá.

Szerencsére édesanyám boldogan vállalta, hogy magához veszi Dicket, akkor kertes házban laktak, így legalább nagymamám se lesz egyedül otthon, amíg ő dolgozik. Tudtam, hogy jó helye lesz náluk, én is sűrűn találkozhatok vele, de hogy ennyire fogják babusgatni, azt még én se gondoltam. Külön kis peremes asztalkát készítettek az etetőtálnak, hogy ne nyúljon meg a nyakbőre a lehajlástól. Ilyen törülköző, olyan szájtörlő ruha, szemtörlő, fülpuculó, minden szépen tisztán sorbarakva, lábmosás, popsimosás, állandó kutyapárnahuzat mosás, nem részletezem tovább. Az orvos, aki nagymamámhoz járt, azt kérdezte, hogy van az, hogy akármikor jön ide, itt nincs kutyaszag, pedig bent van a kutya a lakásban. Nyugodt voltam, Dick jó helyen van, szeretik és nincs is egész nap egyedül, mint nálam volt.

Egyszer vendégek voltak, édesanyám kolléganői. Dick vacsorázott, majd csak állt a tányérja felett, nem mozdult. A vendégek megkérdezték, valami baja van, vagy még kér enni? Miért áll ott? Jaj, nem, csak beszélgettünk és nem vettem észre, hogy befejezte az evést. Úgy van szoktatva, hogy evés után meg kell törülni a pofiját, vizes ruha, száraz ruha, aztán mehet.

Séta után az ajtó előtt várta, míg bementünk a kisvödörért, szivacsért, törülközőért. Nedvessel áttöröltük, emelte a lábát, hogy a belső combját is le tudjuk törölni, fiú kutya lévén időnként visszafröccsen a fáról ez-az. Utolsónak a tappancsokról a sár, csak így mehetett be a lakásba.

Közben gyorsan peregtek az események, én babát vártam, a néni kórházba került és meghalt, nekem pedig elméletileg feküdnöm kellett volna, mert veszélyeztetett voltam. Hat hónapos terhesen egy este a férjem (részegen) hátracsavart kézzel kilökött az ajtón, amiért nem hagytam, hogy sárosan ruhástól befeküdjön az ágyba, csak épp nem nyitotta ki előtte az ajtót. Begörcsöltem, megindult a szülés, amit sikerült gyógyszerekkel megállítani, de feküdnöm kellett. Nyugalmam viszont csak akkor volt, ha édesanyámhoz mentem.

Emlékszem, mennyit sírtam már akkoriban is. Beültem egy sarokba, a könyökömmel a térdemre támaszkodtam, az arcomat a tenyerembe temettem és zokogtam. Na ezt a hangot nem bírta elviselni Dick. Fúrta be a fejét a két karom közé és velem sírt, próbálkozott oldalról is, majd fellökött nagy igyekezetében, mígnem végre abbahagytam a sírást és átöleltem ezt a csupaszív arany barátot.

Szerencsére baj nélkül megszületett a fiam, baj csak a férjemmel volt. Hiába állította a kezdetekkor az AB bizottságon az a tudor vénkisasszony, hogy mostmár be fog nőni a férjem feje lágya, szüljem csak meg azt a gyereket, hát persze, hogy nem így történt. Nemcsak a saját fizetését szórta el a barátokkal, de képes volt a kapuban megvárni a postást és átvenni tőle a gyes-t is, nekem csak egy cédulát tett az asztalra, hogy szüksége volt a pénzre, majd megadja. Mai napig is várom...

Egy darabig tűrtem, aztán döntöttem: nekem a fiammal kell mostmár törődni, a férjem pedig csak bajnak van, beadtam hát a válópert és a gyerekkel együtt kiköltöztem édesanyámhoz, a kutyám után.

Amikor megszületett a fiam, Dick valósággal lelki beteg lett. Eddig ő volt a középpontban, most meg mindenki az új jövevény körül sürög-forog. Szó szerint beült a sarokba, háttal nekünk, és úgy duzzogott. Attól féltem, egy óvatlan pillanatban megtámadja a gyereket. Ekkor egy ismerősünk azt tanácsolta, engedjük meg neki, hogy megszagolja a picinek a pólyából kilógó lábacskáját.

Egyik ilyen duzzogós alkalmat kihasználva hívtam Dicket, gyere ide. Tessék-lássék engedelmeskedett, mint aki azt mondja, na mi van, én is eszedbe jutottam? Amikor azonban meglátta, hogy a picihez hívom, egyből felélénkült, izgatottan szaladt oda, mint aki abban reménykedik, hogy most majd ő is játszhat a mi új játékunkkal. Egyik kezemmel megsimogattam a kutya fejét, a másikkal a pólyából kilógó lábacskát, közben halkan, megnyugtatóan beszéltem, hogy ő az új családtag, aki nagyon fontos nekem és nem szabad bántani, ő a kicsi gazdi. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen értette a szituációt, mert hosszan és élvezettel szívta magába az apró lábszagot, elraktározta a kedves és fontos emlékek szaga mellé, és ettől kezdve nem volt háttal duzzogás.

Volt viszont díszkíséret, ha sétálni mentünk, vagy vásárolni a kisboltba. Nyugodtan bemehettem kenyérért vagy tejért, befékeztem a gyerekkocsit a bolt előtt, Dick mellé ült és senkit nem engedett a közelébe.

Sétáink kedvelt uticélja a kiserdő volt, árnyas fák alatt a sétányon toltuk a gyerekkocsit, édesanyám, nagymamám és én. Dick pedig előre rohant, beszagolt a bokrok alá, körbefutotta és megjelőlte a fáit a birtoka határán, majd visszarohant hozzánk, egyenként megszagolt mindegyikünket, mintha létszámellenőrzést tartana, és ha mindenki megvolt, rohant vissza játszani. Néha azonban megvicceltük őt, és egyikünk elbújt egy nagyobb fa mögé. Ilyenkor aztán volt nagy riadalom. Izgatott fújtatással kereste a porban az illatnyomokat, majd amikor megtalálta, egyenesen rohant a rejtekül szolgáló fához és boldog szökdécseléssel nyugtázta, hogy senki nem veszett el.

Télen akkoriban még hó is esett, ilyenkor kis karfás szánkóba ültettük a fiamat, Dick pedig kapott egy hámot és befogtuk a szánkó elé. Ő húzott, én irányítottam. A gyerek boldogan sikongatott, Dick pedig büszkén trappolt a szánkó előtt.

Soha semmi baj nem volt a gyerek és a kutya között, pedig a fiam úgy gondolta, az ő kis kezével a legjobban megragadható hely a kutya testén az a füle, és állandóan bele is csimpaszkodott. A nagy mafla meg megadóan, egyetlen hang nélkül tűrte a dolgot. 

Dick soha nem bántotta a fiamat, még akkor sem, amikor az megharapta őt. Nem, ez nem elírás. A fiam harapta meg a kutyát. Épp a négykézlábas időszakát élte, és akinek volt-van gyereke, az tudhatja, milyen villámgyorsan tudnak közlekedni ilyen módon. Ráadásul úgy ismerkednek a környezettel, hogy mindent a szájukba vesznek, ami viszont ehhez túl nagy, azt egyszerűen megharapják.

Így volt ez a fiammal is. Pillanatok alatt odakocogott négykézláb a kutyához, és mire én a konyha másik sarkából odaértem, már rá is hajolt a fekvő kutya hátsó combjára és beleharapott. Szegény Dick felvisított, én rákiabáltam a gyerekre és elrángattam onnan, mire Dick hátrafordult felém, és békéltetően csak ennyit mondott: áböböböbö hagyd, hát csak egy gyerek.

Ilyenkor mindig eszembe jut az a történet, amit nagymamám mesélt édesanyámról. Nagymamám szüleinek olyan vad kutyája volt, hogy amikor kölykei voltak, csak sütőlapáton merték odatolni elé az ételt. A történet szerint akkoriban édesanyám olyan négy éves lehetett, és sehol sem találta őt nagymamám, amikor hazajött a munkából. Egyszercsak meglátta, hogy ott ül a vad kutya előtt a földön a kutyakölykök között, és az anyakutya nyakában a láncot jobbra-balra mozgatva énekelget. Persze azonnal rákiabált, hogy gyere onnan, mire az anyakutya rátette a mancsát a kislány vállára, mint aki azt mondja, hagyd, nem bántom én, hiszen csak gyerek.

Gyere, súgok neked valamit...

A simogatás az jó, csak a fülemet neee...

A leírtak alapján bárki azt gondolhatja, úgy fejeződik be ez a történet, mint a mesében: boldogan éltek, míg meg nem haltak. Természetesen nem így volt. A háttérben folyt a válóper, nagyon csúnya dolgokkal, a lakásból mindent elvitt a férjem, még a gyerekbútort is, édesanyám úgy fizette a részleteket, hogy a bútor már meg se volt. Azzal, hogy elköltöztem onnan, megóvtam a gyereket az apja viselkedésének a látványától, de elértem, hogy nem tudtam visszamenni dolgozni, mert az állandó lakcímem szerinti oviban azt mondták, vigyem a gyereket oda, ahol ideiglenesen lakom, az ideiglenesben viszont az állandó lakcím szerintibe küldtek. A 900 Ft GYES semmire nem volt elég, főleg, hogy a nekem ítélt lakás rezsijét is fizetnem kellett, bár a férjem használta jogcím nélküliként. Amikor kikapcsolták az áramot, mert nem tudtam fizetni, még fel is jelentett, hogy nem biztosítom neki a normális lakhatást. Tartásdíj nem volt, azt mondták, majd visszamenőleg behajtják rajta. Nagymamámnak nem volt nyugdíja, édesanyám postán kapott kis fizetéséből éltünk négyen, meg a kutya.

Ha mindez még nem lenne elég, jött a következő csapás, nagymamám rákos lett. Az orvosok, a kórház, a gyógyszerek, kezelések... Édesanyám azt mondta, bármennyire is szereti Dicket és a szive szakad meg érte, gazdát kell keresni neki, mert ő tovább nem tudja vállalni a költségeket.

Erről a gazdikeresésről és szívmegszakadásról majd legközelebb...

Nem, ne örüljetek, nem most költöztünk el, ez még mindig Dick kutyám története. Két kemény évet, kemény telet lehúztunk a faházban. Közben Dick felcseperedett, de azt nem mondhatnám, hogy meg is komolyodott. Elvégre boxer volt a lelkem.

Lehetőségünk nyílt beköltözni a városba. Na nem valami szuper lakosztályba, csak egy mosókonyhába. Egy olyan házba, ahol magasföldszint és félemelet elnevezéssel oldották meg, hogy ne kelljen liftet beszerelni, így hivatalosan csak három emeletes volt a ház, de valójában öt. Na ennek a tetején volt egy emeletráépítés, abban a mosókonyha és a szárító. Ez utóbbiban már laktak, most a mosókonyhát utalták ki nekünk, a bent lévő lakáskérvényünk megoldásaként. Gombás falak, üstkatlan, padlólefolyó, vas falikút, wc a folyosón. Házi kivitelezésben rendbe hoztuk, üvegezett fa válaszfalakkal kialakítottunk egy szoba-konyha-fürdőszobát, bár a fürdőszobába sajnos csak egy kádat tudtunk betenni, wc-nek való lefolyó nem volt.

Ennek is örültünk, még akkor is, ha naponta minimum kétszer, de többnyire háromszor jártam meg a hat emeletet kutyasétáltatás ürügyén, plusz munkába járás, vásárlás címén. Szerencsére két megállónyira dolgoztam, így ebédszünetben hazarohantam kutyát sétáltatni. Nem igazán volt jó Dicknek ez a bezártság, még akkor is, ha próbáltam sétákkal, hét végén kirándulásokkal pótolni a szabadságát, de önző módon nem tudtam volna elengedni magam mellől. Akkor még fel se merült, hogy gazdát keressek neki. Sajnos később úgy alakultak a körülmények, hogy rákényszerültem.

Egyik nap nem tudtam délben hazamenni, mert egy sürgős munkát kellett befejeznem. Közben azon izgultam, mi lehet otthon Dick-kel. Este rohantam haza, de ahogy kinyitottam az ajtót, a lábam mellett kiszökött a kis aranyom és rohant le a lépcsőn. Kétségbeesve rohantam utána és meg voltam róla győződve, hogy most el fog kóborolni, el fog veszni.

Szerencsére nem így történt. Az első emeletnél jártam lefelé menet, amikor lógó nyelvvel, vigyorgó pofával, megkönnyebbülve ügetett felfelé Dick. Boldogan átöleltem, mert rájöttem, hogy mégiscsak engem szeret jobban, nem a szabadságát. Közben utólérte őt az egyik szomszédunk, tőle tudom, hogy Dick kirobbant a kapuból az utcára, az első fához rohant, elintézte a folyó ügyeit és már rohant is vissza. Soha semmit nem intézett a lakásban, és mivel ahhoz volt szokva, hogy délben is lemegyünk, el tudom képzelni, mit szenvedett és tökéletesen megértem, miért szökött ki a lábam mellett. Minden esetre jó hosszú esti sétával kárpótoltam őt. Ezek után többször is előfordult, hogy önállóan ment le ügyintézni. Mondták a lakók, hogy soha senkivel nem állt le barátkozni, csak lerohant meg vissza.

Dicknek nagyon sok játéka volt, ennek ellenére akkor volt a legboldogabb, ha ellophatott egy-egy ruhadarabot tőlem. Ezek közül is a nylon harisnya volt a favorit. Nem, nem kábítózott, nem a piszkos harisnya kellett neki, hanem a kötélről a tiszta. Bár piszkoshoz nem is nagyon juthatott hozzá, mert azonnal kimostam, ahogy levetettem. Óvatosan leszedte a kötélről a harisnyát, elvitte a párnájára, vagy épp az ágyra, szépen köréje feküdt, és boldog volt. Nem tépte szét, olyan óvatosan bánt vele, hogy egy újabb mosás után még simán fel lehetett venni. Az újabb mosásra azért volt szükség, mert enyhén csúszott a sok nyalogatástól.

Persze azért volt, hogy rendetlenkedett, rámolt. Ilyenkor ha megkérdeztem: Mit csináltál?! behúzott füllel-farokkal eloldalgott. Később rájöttem, hogy amikor hazajövök, meg kell kérdeznem: Mit csináltál? Ha ilyenkor lapított, jól tettem, ha körüléztem, mi a mai csintalanság. Ha viszont kissé félrehajtott fejjel méltatlankodva a sértő feltételezés miatt azt válaszolta: Abböbböbböbö, akkor nyugodtan megdícsérhettem, mert aznap jó kutya volt.

A házbeliek többen kérdezték, hol tartom ezt a kutyát, mert csak akkor látják, amikor sétálni viszem, egész nap hangja nincs. Dick nem volt ugatós kutya, ennek ellenére szépen el tudtunk beszélgetni, mint a fenti példa is mutatja. Nekünk elég volt az arcjátéka, a grimaszolása, a fújtatása, esetleg egy abböbbö, és értettük egymást. Ő is értette minden szavamat, és főleg érezte minden érzésemet. Továbbra is bohóckodott nekem, ha úgy érezte, arra van szükség, de volt, hogy csak hozzám bújt, hogy érezzem, ő legalább szeret.

Egy nap arra mentem haza este, hogy nem jön elém. Délben még semmi baja sem volt. Végül keservesen lekászálódott az ágyról, a két első mancsán kúszva jött oda hozzám, a két hátsó lábát tehetetlenül húzta maga után, közben halkan szűkölt, panaszkodott. Úristen, meghűlt bennem a vér. Hiszen minden ellen beoltatom, amit az állatorvos javasol, akkor ez mi?

Felnyaláboltam, lebotorkáltam vele a hat emeletet és megpróbáltam taxit szerezni. Akkoriban ez még nem volt olyan egyszerű, mint most harmincegynehány év múlva. Végül sikerült egy olyan taxist találni, aki hajlandó volt kutyát is szállítani. Elmentünk az állatkórházba. A váróban mindenki átment a túloldalra, amikor meglátták a kutyám bénaságát. Az állatorvos is csak hümmögött, mert semmi egyéb tünetet nem produkált Dick, csak a lábát. Hagyjam ott, majd megfigyelik.

Másnap munkából egyenesen a kórházba mentem, rettegve attól, milyen híreket kapok.

- Nem akarja kivinni sétálni? - kérdezte az orvos.

- Miért? Tud menni? - kérdeztem csodálkozva. Az orvos csak sejtelmesen mosolygott.

Kihozták Dicket és én megdöbbenve láttam, hogy négy lábon jön. Amikor meglátott, elkezdett cikázni a hátsó fele jobbra-balra a heves farokcsonk csóválástól, majd örömmel egymás nyakába ugrottunk. Bár leginkább ő az enyémbe. Folyt a könnyem és nem győztem ölelni őt. Sétáltunk egyet a kórház parkjában, majd amikor meglátott egy padot, már repült is át a támlája felett. Ez volt ugyanis a kedvenc tornamutatványa. Még a kutyaiskolában kezdte az akadályugrást, de a való életben nem voltak olyan akadályok, hát kitalálta, hogy padot ugrik.

Séta után megkerestük az orvost. Tudni szerettem volna, mi volt ez, de a doki is tanácstalan volt, azt mondta, fogalma sincs. Haza is vihetem, ha akarom. Naná, hogy akartam. Szerencsére soha többé nem volt ilyen esetünk, de engem ez az egy is nagyon megijesztett.

Két év után ebből a mosókonyhából is tovább költöztünk, egy idős néni eltartását vállalva magunkra. Közben megszületett a fiam is, de ez már egy következő bejegyzés témája.

A házasságok manapság nem az égben köttetnek, viszont a pokolban érnek véget. Az odáig vezető út pedig rengeteg sírással van szegélyezve. Nem volt ez másképp nálunk sem. Jöttek a barátok a férjemhez, vitték a kocsmába, és amikor éjjel láttam hazafelé jönni, mi már menekültünk is az ellenkező irányban a kukoricáson át Dick-kel. Vele soha nem féltem sehol, azt éreztem, hogy akár az élete árán is megvédene. Szerencsére erre soha nem került sor.

Ilyen menekülések alkalmával meghúztam magam valahol és tehetetlenségemben, keserűségemben csak sírni tudtam. Ekkor kezdődött Dick vigasztaló műsora. Először csak megállt velem szemben, játékra hívó pózban, tudjátok, két mellső láb előre nyújtva, a fej közéjük, a popsi az égnek, a kis farokcsonk néha teker egy párat, majd feszült figyelem, vették-e a lapot. Ha nem reagáltam rá, közelebb jött.

- Ajjaj, itt nagyobb a baj, nézzük csak, mi van? - Egészen közelről bámult az arcomba, oldalra hajtott fejjel, ráncos homlokkal, fújtatva, majd a másik irányba hajtotta a fejét, a pofi ugyanolyan bamba maradt és figyelt tovább. Én meg azt vettem észre, hogy már nem sírok, csak nyelem a könnyeimet, és azt figyelem, ahogy Dick elmegy keresni nekem valami ajándékot: egy ágat, egy papír ficnit, egy tobozt, vagy egy követ, amit épp talál, és hozza nekem, leteszi elém és vigyorogva várja, mit szólok hozzá.

Ilyenkor döbben rá az ember a nagy igazságra: érdemtelenre pazarolom a könnyeimet. Jobban járok, ha: Többre becsülöm a kutyámat, mint egynémely embert…

Igaz, hogy elég sokmindent megtanultunk már, de azért tavasszal beiratkoztunk egy kutyaiskolába. Két tantárgy még volt, amit csak ott lehetett megtanulni.

1. Hidegvérrel elviselni másik 20 kutya üvöltését és acsarkodását

2. Igazi pufajkás emberrel csibészelni.

A csibészeléshez némi előtanulmányt jelentett otthon a rongyhúzás, na de mégiscsak más egy igazi embert lerántani a földre, mint egy törülközőt. Élvezte is rendesen, minden alkalommal egy kitépett rongydarabbal tért vissza hozzám. Ilyen komolyan vette a feladatát.

Viszont annyira tetszett neki ez a játék, hogy be kellett venni az otthoni játékok közé is. Ő rendezte így a dolgokat. Egy alkalommal fogta és elkapta a csupasz karomat, morgott hozzá, vonaglott az egész teste, félelmetes volt, de én éreztem, hogy épp csak annyira fogja a karomat, hogy ki ne csússzon a szájából, óvatosan, nehogy felsértse a bőrömet. Nem volt más dolgom, mint lazára engedni a karomat, a többit ő rendezte hozzá. Olyan jó móka volt ez, hogy sokszor megtréfáltuk az ismerősöket is. Szörnyülködtek, sápítoztak, utána meg ledöbbentek, hogy mindössze nyálas a karom, (na azt azért rendesen kaptam kenőanyagnak), de vérző sérülés sose volt, legfeljebb a fogai nyoma volt bemélyedve a bőrömbe.

Nagyon hideg telek jártak mifelénk abban az időben, nagy hóval, nagy széllel. A faház meg hideg volt, ha nem fűtöttünk éjjel-nappal az olajkályhában, bizony megfagytunk volna. Mint a kannában a víz, amit a konyhában felejtettünk, ahol nem volt fűtés. Sajnos a kis ház engedély nélkül épült, nem volt rendes kéménye, ami a gerinc fölé nyúlt volna, csak egy cső volt kidugva a tetőn. Egy ilyen téli éjszakán befújt ezen a csövön a viharos szél, visszanyomta a szobába az olajkályha csövét, így az összes füst a szobában maradt.

Dick a hasunkon ugrált, nyalogatott minket, próbált lelket verni belénk, de mi vagy túl mélyen aludtunk, vagy már a füsttől kábultunk el, de nagyon nehezen reagáltunk az erőlködésére. Mire kinyitottuk a szemünket, már szinte semmit nem lehetett látni a szobában. Nagy nehezen megtaláltuk az ablakot és ahogy ritkult a füst, az ajtót is, így megmenekültünk, hála Dicknek. Ha ő nincs, újságcikk lett volna belőlünk:

”Egy hét múlva találták meg a füstmérgezésben elhunyt házaspárt.”

A mai bulvársajtós világban meg ez a szalagcím jelenhetett volna meg a történtekről:

 „Én mentettem meg a gazdáim életét – nyilatkozta a család kutyája”

Sem ilyen, sem olyan hír nem látott napvilágot, ezért most, ilyen módon hozom ország-világ tudomására, hogy két ember életét mentette meg Dick, szépen, csendben, felhajtás nélkül, életmentő érdemérem nélkül, csupán csak szeretetből. Köszönjük neked!

Tavasszal kiscicák születtek a szomszédban. Egyik nap azonban a mamacica bulizni ment, a picik meg az udvaron sírtak, nagyon keservesen. Dick tányérjában adtam nekik egy kis langyos tejet, amit részben magukra kentek, de azért remélem a pociba is jutott belőle. Dick három lábon állt a tányérja felett, amíg a kiscicák ettek, nehogy összetaposson egyet is, majd lenyalogatta róluk a fölösleget és az orrával betaszítgatta őket a párnájára, és köréjük feküdt melegíteni őket. Én csak ámultam és bámultam. Egy mamakutyának is becsületére vált volna ekkora gondoskodás.

Így ment ez két napig, Dick volt a pótpapa, vagy pótmama, már nem is tudom, hogy nevezzem, amikor hazacsámpázott a mamacica és most ő kezdett keserves kornyikálásba. Jó, hogy végre eszébe jutottak a kicsinyei. Mindenki azt mondta, kár kitenni a piciket, úgysem fogadja vissza őket a mama, ha megérzi rajtuk az idegen szagot, ember és kutyaszagot egyaránt. Azért én megpróbáltam, és szerencsém volt, egyenként szépen elszállította őket anyuci.

Telt-múlt az idő, el is felejtkeztünk a cicákról, amikor egyszer megjelentek az udvaron. A mama elhozta őket bemutatni az udvarnak és népének. Elöl vonult a mama, peckesen égnek emelt farokkal vezényelte maga mögött a sort. A csetlő-botló lurkók is valami kis tekergő villámhárítót viseltek a hátsó részükön, ugrándozva, rosszalkodva jöttek, de azért próbáltak valami sorra emlékeztető alakzatot tartani. Igencsak mulatságosak voltak.

Dick nézte őket egy darabig, kutatott az emlékezetében. Ezek volnának az én kis védenceim!? Hát persze! Azzal boldogan odaszaladt hozzájuk, hogy üdvözölje őket. A kis vakarcsok azonban felpúposított háttal, folyamatos pfúúúú-pfúúúú hangok kíséretében apró, de annál hegyesebb körmű mancsocskáikkal kapkodtak Dick orra felé. Szegénykém  hátra hőkölt, egy darabig csodálkozva nézett, majd megfordult és elballagott. Azt azért megjegyezte, úgy látszik macskáéknál így néz ki a köszönet.

Jön még kutyára dér – tartja a mondás, és milyen igaza van. Ennek a történetnek sincs még vége.

A kiscicák szépen felcseperedtek, már önállóan vadásztak is, leginkább bogarakra, mert a madarak elérhetetlen távolban repkedtek. Egyre messzebb merészkedtek, egyre nagyobb területeket jártak be. Így került az egyik cica Dick tányérjának a közelébe. Azt hitte, a bemutatkozási akciójuk után Dick majd eltűri, hogy megegyék a kajáját. Na azt már nem! Szép komótosan odaballagott, megfogta hátul a cica nyakán a bőrt, néhányszor megcsóválta a fejét, majd amikor úgy gondolta, megvan a megfelelő kezdősebesség, elengedte a nyakát. Az meg a szépen kiszámított röppálya ívében felkenődött a veranda sarkába, koppant egyet ott is, meg lent a betonon is. Felkelt, megrázta magát és elsétált. Annyit azért megjegyzett, hogy a kutyakaja nem cicakaja. Lehet, hogy a többieknek is átadta keservesen szerzett élettapasztalatát, mert soha többé egyetlen cica sem jött Dick tányérjából enni.

Életemben nagyon sokféle helyen laktam már, például két évig Óbudán egy faházban. Két oldalt kukoricás, harmadikon egy út, az út túlsó oldalán valami raktárfélével, a negyedik oldalon egy fiatal pár lakott egy pici babával, de többnyire csak az asszony volt otthon a gyerekkel.

A faházon szimpla ajtó, szimpla ablak, kerítés sehol. Még szerencse, hogy a párnak volt két kutyája, Kicsi és Cézár, egy puli és egy németjuhász keverék, ők viszont pontosan tudták, hol a telekhatár. Ha egy kerékpáros le akarta rövidíteni az utat és átvágni a telken, bizony leszedték a kerékpárról.

Mondanom se kell, nagyon hamar barátok lettünk. A gazdától rúgás, tőlem fülvakarás, hálából aztán beosztották egymás között, ha otthon voltam, egyikük mindig az ajtóm előtt őrködött. Nem volt víz a telken, ahol a faház állt, viszont úgy egy buszmegállónyira volt egy nyomós kút. A két kezemben 1-1 kanna, a két oldalamon 1-1 kutya, ilyen kísérettel jártam vízért. Esténként pontosan tudták, mikor jövök haza, kijöttek elém a buszhoz, ami igencsak jó szokásuk volt, a környék elhagyatottsága miatt. Egyszer jól meg is ijesztettek egy út szélén térdeplő mutogatóst.

A férjemmel indultunk vásárolni egyik nap, de előtte valamiért be kellett menni az egyik kollégájához. A felesége házfelügyelő volt a házban, a házfelügyelői lakás csak egy szoba konyhás, de gondolom a fiatalok ennek is nagyon örültek. Engem beküldtek a szobába azzal, hogy ők is mindjárt jönnek, csak még volt valami dolguk a konyhában. Közben az asszony mesélte a férjének, hogy megint névtelen levelet kaptak a házból, hogy tüntessék el a kutyájukat, ellenkező esetben megmérgezik, mert félnek tőle. Csak egy baj van, magyarázták a férjemnek, hogy senkinek nem tudják odaadni, mert ha idegen jön, a kutya be a szekrény alá, és ki se jön, amíg a vendég ott van.

Gyorsan körülnéztem, hogy vajon hány kutyájuk van, mert egy kis kölyök itt ül az ölemben, a fejét bedugta a hónom alá, de ez nem lehet az a félelmetes állat, akitől ennyire félnek, mert ez csak egy 3 hónap körüli boxer gyerek. A kis bamba pofija egyáltalán nem félelmetes, inkább mulatságos. Na és különben is, ő nincs a szekrény alatt, pedig elég idegen vagyok, először járok itt.

Amikor bejöttek a háziak, igencsak elcsodálkoztak a látványtól. Csak ez az egy kutyájuk volt, de hát az emberi butaságnak nincs határa. Összenéztünk a férjemmel, megértette a tekintetemet, és közölte, hogy megvesszük mi a kiskutyát. Azt ugyan még nem tudtuk, honnan veszünk rá elég pénzt, de az elhatározás már megvolt, a többi csak részletkérdés. Én pedig újra az a kislány lettem, akinek teljesült a születésnapi kívánsága, és boldogan öleltem magamhoz a kis Csemerházy Dick Dippo-t. Igaz, hogy nem németjuhász, a gyerekkori szerelmem, hanem boxer, akiről szinte semmit nem tudtam, de hát nem mindegy? Kutya, akit szeretni lehet, és ez volt a lényeg.

Hazaérve azonnal birtokba vette a konyhában az ócska kanapét, jót aludt rajta, hiszen mozgalmas napja volt, az utazás, új környezet, új emberek, na meg egy gyereknek sokat kell még aludnia. Ébredés után azonban elkezdte a ragadós életmódot. Ez abból állt, hogy ha leültem, azonnal a lábamra feküdt, ha felálltam, jött velem. Ha főztem, mosogattam vagy vasaltam, akkor befúrta a fejét a bokáim közé, hogy legalább akkora terpeszbe kényszerítsen, ami közé kényelmesen be tudott telepedni és amíg ott álltam, ő sem mozdult. Lefekvéskor természetesen az ágyam mellett aludt, a kényelmes kanapét csak akkor használta, ha elmentem otthonról.

Nem csak fizikailag kereste a közelségemet, hanem figyelt a szavaimra is. Pillanatok alatt megtanult minden alapvető parancsot. Sokszor gondoltam úgy, de nemcsak én, hanem a család és az ismerőseink is, hogy érti az emberi szavakat. Nagyon szerette a sípolós gumiállatkákat, volt is belőle bőven. Amikor megkapta, többször mondogattuk, hogy ez a nyuszika, ez csacsi vagy malacka, éppen mit kapott akkor. Később, ha kértük, hogy hozza oda a nyuszit, a malacot, vagy bármelyik másikat, odament a dobozához, kotort benne egy darabig, majd büszkén és tévedhetetlenül mindig azt hozta, amit mondtunk neki.

Nem csak az alapvető parancsokat tanulta meg hamar, de azt is, hogy csak a tányérjából ehet, a földről semmit nem vehet fel, sőt, volt egy titkos kéztartásunk is, kézből csak akkor vette el az ételt vagy nasit, ha így kapta, különben elfordította a fejét. Ezzel később is nagy sikert aratott az emberek körében, meg a köszönéssel is. Olyan jópofa dolog volt, ha bementünk valahova és én már köszöntem, majd valami mondatba belefűztem a „köszön” szót, például: Nem tanítottalak meg köszönni? – erre vakkantott egyet. Nem volt ugatós kutya, úgy kellett kicsikarni belőle egy-egy vakkantást. Fújtatás, lihegés, popsi riszálás viszont volt bőven.

Egyik reggel a szomszédasszony megkért, ha megyek vásárolni, hozzak tejet, mert ami itthon volt neki, az összement és nem tud reggelit adni a pici gyereknek. Vásárlás után csak kihajigáltam mindent a szatyorból a kanapé melletti kis dohányzó asztalra, és szaladtam át a tejjel. Amíg készült a gyerek reggelije, beszélgettünk, egyszer csak eszembe jutott: úristen, a hús, ott maradt szabadon az asztalon, a kutya mellett. Rohantam haza de az én okos kiskutyám ott feküdt az asztal alatt, az orrocskája felemelve az asztal széléig, ahova picit kilógott a hús csomagoló papírja. Széles vigyora azt mondta nekem: látod milyen ügyes vagyok? Vigyáztam rá, nehogy elvigye a cica. Boldogan öleltem magamhoz, simogattam, dögönyöztem, dicsértem. Így tanulta meg, hogyha semmit nem vesz le az asztalról, azzal nekem ekkora örömöt szerez. Nem is volt vele később sem semmi baj.

Apropó cica. Erről is eszembe jut egy történet, de azt majd legközelebb mesélem el.

Röviden válaszolhatnám azt, hogy úgy, hogy már fiatalon is az volt. Ez viszont nagyon rövid blogbejegyzés lenne, még akkor is, ha igaz. Kezdem hát Ádámnál és Évánál. Na jó, inkább csak ott kezdem, ahonnan az eszemet tudom.

Három éves koromban költöztünk Kispestre kertes házba, mert úgymond szívnagyobbodásom volt, nem lépcsőzhettem, nem futkoshattam, még csak nem is csiklandozhattak meg, mert ha elkezdtem nevetni, az csuklásba fulladt, amit nem tudtak elállítani. Azelőtt nagymamám vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak, de Kispestről óvodába hordtak, egészen 4 éves koromig, amikor nagymamám is kiköltözött Kispestre, pont azért, hogy rám tudjon vigyázni, ne kelljen óvodába járni.

Mindezt csak azért írtam le, mert három és négy éves korom közötti időre tehető az első kutyabarátom. Az óvoda melletti házban lakott és nagyon szerette a vajas-mézes kenyeret, amit uzsonnára kaptunk az oviban. Mai napig nem tudom, hogy valóban nem szerettem a vajas-mézest, vagy csak azért mondtam, hogy a kutyának vihessem. Minden nap ott várt a keritésnél, és olyan óvatosan vette el tőlem a kenyeret, hogy még csak a szája se ért a kezemhez. Azt hiszem akkor szerethettem meg a kutyák közül a németjuhászt.

Még nem voltam iskolás, amikor az állatkertben egy pelikánnal kerültem igen közeli kapcsolatba. Mint minden állatnak, neki is akartam adni egy negyed kekszet, de ki gondolta volna, hogy ő nem elégszik meg annyival. Nyújtottam a pici ujjaimmal a kekszet, ő meg bekapta könyékig a karomat. Úgy látszik, ismerte a közmondást a kisujjról meg az egész karról. Úgy megijedtem, hogy sírni is elfelejtettem, bár mások azt mondták, milyen bátor ez a kislány. Azt minden esetre megjegyeztem, hogy a pelikánt ezentúl messziről kell etetni.

Legközelebbi kutyás kalandom hét éves koromra tehető. Akkor kezdődött a szüleim válása, elköltöztünk édesanyámmal nagymamámhoz. Amikor jött a születésnapom, a papám megkérdezte - életében először és utoljára - hogy milyen ajándékot hozzon nekem. Na ha már megkérdezték, ezt nem hagyhattam ki, elárultam régi titkos vágyamat: hozzon nekem egy kiskutyát. És láss csodát, a születésnapomon megjelent egy fekete hátú szőrgombóccal, egy németjuhász kiskutyával. Puha volt, finom volt még megfogni is, magamhoz öleltem és azt hittem, nincs is nálam boldogabb gyerek a világon. Így volt ez egészen néhány percig. Akkor megjelent édesanyám meg a házinéni, akinél laktunk, és közölték, hogy nem tarthatom meg. Csak álltam ott, elszállt a perc varázsa, oda a boldogság, és abban a percben biztosan én voltam a világ legboldogtalanabb gyereke. Pár percig még dajkálhattam a kutyust, aztán vissza kellett adni. Akkor, gyerekfejjel csak az bántott, hogy én nem kaptam meg a kiskutyát. Mai eszemmel nem is merek belegondolni, a kiskutya sorsa mi lett azután...

Ha egy gyerek nagyon akar valamit, azt el is éri. Összebarátkoztam hát a szomszéd házbeli kislánnyal, aki ugyan fiatalabb volt nálam 2-3 évvel, de volt egy utólérhetetlen előnye: volt egy kutyájuk. Ráadásul németjuhász. Bátor volt a neve, mert kölyök korában megkergette egy macska. Fekete hát, rajzos pofi, szerintem ő volt a világ legszebb és legokosabb kutyája. Soha senki nem tanította semmire, nem vitte sétálni, csak a kertben lakott, kapott enni és ennyi. Megtanítottam pórázon közlekedni, ami nem volt nehéz, mert nagyon figyelt rám. Végre valaki, aki törődik vele. Én voltam kicsi, vagy ő volt nagy, de a feje úgy a vállam magasságában volt, elég furán nézhettünk ki, amikor sétáltattam. Soha nem rántott el, úgy jött mellettem, mintha ő vigyázna rám. Lehet, hogy úgy is volt?

Megtanítottam ülni, feküdni, majd kimentünk a rendőrség elé és ott gyakorlatoztattam, hátha meglátják a rendőrök, milyen okos kutya, és behívják nyomozó kutyának. (Akkoriban olvastam a Kántorról szóló könyvet.)

Bátor volt az egyetlen kutya egész életemben, aki megkapta a kezemet. Volt egy súrolókeféje, az volt a kutyakefe, ha meglátott, már hozta is, mert nagyon szerette, ha kefélgettem a bundáját. Így volt ez aznap is. Csakhogy aznap amikor a háta egy pontjához értem, hátrakapott a fogával a kezemhez, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal már nyalta is a kezemet szűkölve, bocsánatot kérve. Akkor tudtam meg, hogy a gazdája aznap elverte a söprűnyéllel, és épp egy fájó pontjához értem a kefével.

Sajnos a gazda máskor is elverte. Egy ilyen alkalommal sírva jött át hozzám a kislány, hogy a Bátor megbolondult, bevette magát a sufniba és mindenkire csattogtatja a fogát. Amikor átmentem, rám szóltak, hogy ne menjek be, mert meg van bolondulva a kutya. Nem is kellett bemennem a sufniba, mert Bátor szűkölve kúszott elém és elpanaszolta nekem, mit csináltak vele.

Ennek ellenére szép hosszú kort ért meg. 16 vagy 18 éves lehetett, amikor én már férjnél voltam és jöttem haza látogatóba. Nem látott, a hallása se volt tökéletes, a lépéseket hallotta, ugatott, csak amikor szóltam hozzá és megismerte a hangomat, vagy az orra ismert fel, akkor csapott át az ugatása szűkölésbe. Szerencsére nem voltam otthon, amikor elment a szivárványhídon túlra. Remélem ő is várni fog rám odaát.

Egész gyerekkoromra úgy emlékszem vissza, hogy nem voltak barátaim. Nem én voltam kiállhatatlan, a körülmények voltak rosszak. Csak jóval később, szinte felnőtt koromban értettem meg, hogy édesanyám szégyelte, amilyen lakásban laktunk. Azért nem engedett el senkihez, mert akkor vissza kell hívni azt az osztálytársamat, és akkor meglátják, hogy egy leválasztott lakás konyhája és spejza a mi otthonunk. Ezért aztán tanév végén mindig kaptam két naposcsibét, azokat terelgettem az udvaron egész nyáron. Babáztam velük, kendőt kötöttem a fejükre, dajkáltam őket, azok meg rohantak utánam, bárhova mentem.

Olyan is volt, hogy lecsúzlizott gerlét szedtem össze, dobozban pátyolgattam a lakásban, csak amikor jobban lett, mindenütt potyogtatta a végterméket. Édesanyám ki akarta tenni a szűrét, de én varrtam neki bugyit és papírszalvétával pelenkáztam, csak még velem maradhasson. Teljes gyógyulása után még sokáig visszajárt.

Amíg nagymamám élt, ő vágta le a csirkéket. Halála után édesanyám rám akarta bízni ezt a "nemes" feladatot. (Csak később tudtam meg, hogy azért, mert ő még életében nem vágta el egy csirke nyakát se.) Nos el is jutottam addig, hogy megfogtam a lábát meg a fejét, még a tollat is elkezdtem tépkedni a nyakán, ahogy nagymamától láttam, de amikor vágni kellett volna, akkor rájöttem, hogy én inkább vega leszek, de ez nem megy. Lett egy kopasz nyakú csirkénk. A szomszéd fejezte be a levágását, de soha többé nem vettünk élő csirkét.

Már felnőtt voltam, férjnél voltam, de a kutya utáni vágyam még mindig nem teljesült. A férjem egyszer kedvembe akart járni, váratlanul elvitt egy menhelyre, hogy válasszak. Egy csokoládébarna négyszemű kutyussal választottuk ki egymást, mily meglepő, Csoki volt a neve. Otthon persze nem volt kutyakaja, váratlan volt ez az akció. Kenyeret aprítottam tejbe, azt tettem le Csokinak. Odament, beleszagolt, majd elfordult, azt hittem, nem kell neki. Csoki viszont odajött hozzám, megnyalta a kezemet, majd visszament a vacsorájához és megette utolsó cseppig. Csak előbb megköszönte. Semmi baj nem volt vele, szobatiszta volt, nem nyúlt semmihez. Mégis csak néhány napig volt kutyám. Egy nap arra jöttem haza, hogy nincs a szobánkban. Anyósom közölte, hogy utánam akart menni, hát kiengedte... Aha... Három napig jártam a környező utcákat, de nem lett meg. Csak azt reméltem, valaki befogadta, amilyen szép kis kutya volt.

A következő kutyámat annak köszönhettem, hogy nem tudtam megállni, ha kóborló kutyát láttam, hogy ne szóljak hozzá, ne simogassam meg. A KSH-ban dolgoztam akkor és délben kimentem ebédet venni. Akkor találkoztam egy fél év körüli németjuhásszal. Persze szóltam hozzá, megsimogattam, ahogy kell, el is kísért a kapuig, de amikor szóltam, hogy nem jöhet be, szót fogadott. Ám 5 órakor, munkaidő végén ott várt a kapuban és boldog farokcsóválással jött elém. Odajött a szemközti házfelügyelő, hogy az én kutyám? Mert egész délután itt ült a kapunál, most meg ismerősként üdvözölt. Amikor elmeséltem a történteket, felajánlotta az ő kutyája pórázát és szájkosarát kölcsön, vigyem haza, ha már így kiválasztott engem ez a kutya.

Sajnos ő sem lakott velem túl sokáig. Egy németjuhászt bezárni egész napra egy 2x3 méteres szobába lehetetlen. Unatkozott, megrágta a bútorok lábát, az ágyra feküdt fel. Azt tanácsolták, terítsem le az ágyat újságpapírral, a kutyák nem szeretik a papír zizegését és akkor majd ő sem megy fel az ágyra. Megfogadtam a tanácsot, teleraktam újságpapírral az ágyat és este egy boldog kutyát találtam - az ágyon. Hálás pofával nézett rám, amiért egész napra való feladatot hagytam neki, ugyanis az ágy előtt a föld telistele volt apró ficnikre szaggatott újságpapírral.

Kivittem a kutyát Kispestre édesanyámékhoz kertes házba, addig is jobb helye volt ott, amíg gazdit találtunk neki. A piacon az egyik hentes vette magához. Talált náluk a kertben egy rozzant kutyaházat, attól kezdve nem volt hajlandó átlépni a lakás küszöbét. Rendbe kellett tenni neki a házat, abban lakott. Attól kezdve zárniuk kellett a kaput is, mert eleinte minden este akadt valaki, akit ki kellett engedniük, amikor hazaértek. Egy postást, egy villanyszámlást, vagy csak a szomszédot. A kutya ugyanis mindenkit beengedett, de ki senkit. Édesanyám viszont ezentúl mindig a legszebb árut kapta a hentesnél. Meg persze a kutya se éhezett.

A következő kutyám volt Csemerházy Dick, a boxer. Róla már írtam is, és még fogok is, egész fejezetet. Az együtt töltött 6 évről sok szép emlékem van.

Utána hosszú ideig nem volt kutyám, de kutyás barátnőket kerestem, mily meglepő, mindkettő németjuhászos volt. Lágymányoson minden este egy egész csapat kutyással jártunk ki a töltésre kutyát sétáltatni.

Akkoriban volt a fiam úgy 6 éves és ő is imádta a kutyákat. Egyik este valamiért fel kellett menni a lakásba az egyik kutyás lánynak, s mivel tudta, mekkora örömöt szerez ezzel a fiamnak, a kezébe nyomta a kutyája pórázát azzal, hogy vigyázz rá, el ne engedd. Csakhogy arra sétált egy macska. Ugy nem kell mondanom, hogy a sétából futás lett, amint bemozdult rá a németjuhász. Fiacskám viszont, betartva amit kértek tőle, nem engedte el a pórázt, ebből következően a hasán csúszott-repült a kutya után a parkban. Szerencsére ilyen teherrel lelassult a kutya, a macska egérutat nyert, így vége lett az üldözésnek.

Ugyanezzel a kutyával volt egy másik édes esetünk. Náluk szilvesztereztünk és hajnal felé már a társaság legnagyobb része ott bóbiskolt, ahol elérte őket az álmosság. A kutyának viszont eljött a séta ideje, és valamiért pont engem nézett ki, aki le fogja őt vinni. Odahozta nekem a pórázát. Amikor szóltam a gazdájának, hogy leviszem a kutyát sétálni, nevetésben tört ki az egész csapat, hogy na azt megnézzük. Nem értettem miért, hiszen jól ismertük egymást, soha semmi bajom nem volt a kutyával. Elmagyarázták, hogy a mama is csak úgy viheti le a kutyát, hogy a lányának ágyba kell bújnia, hogy beteg, mert senki mással nem megy le. Ekkor már az ajtón kívül voltunk és a kutya úgy indult el a lépcsőházban lefelé, hogy vissza se nézett, pedig a póráz másik végén én voltam. Egy kicsit meg is sértődött rá a gazdája. A töltés mellett elengedtem, de első halk szóra már ott is volt mellettem, ha hívtam, míg a gazdája sokszor hiába üvöltözött vele. Talán nem kellett volna üvöltöznie, fiatal kutya lévén nem volt süket.

Máskor meg nagy riadalmat okoztam, akaratomon kívül. Egyik esti sétánkon a társasághoz csapódott egy srác egy németjuhásszal. Nekem telefonálnom kellett, bementem egy fülkébe és mire becsukódott a fülke ajtaja, ott volt mellettem a srác kutyája. Úgy ült a lábfejemre vigyorogva, mintha az én kutyám lett volna. Jót nevettem rajta és persze nem zavartam el, nem is gondoltam, hogy a gazdája nem vette észre az akciót. Beszélgetés közben simogattam a fejét, vakargattam a fülét, olyan kutyát még nem láttam, akinek ez ne tetszene. Közben a csapat továbbment és csak néhány sarok múlva vették észre, hogy nincs meg a kutya. Eszeveszett keresésbe kezdtek a szélrózsa minden irányába. Befejezve a beszélgetést mi meg az ő keresésükre indultunk, szorosan a lábom mellett a németjuhásszal, mint aki érzi, hogy baj van. Akkor még nem értettem, miért fogadtak minket akkora örömrivalgással. Azt hitték, én találtam meg az elkóborolt kutyát. Amikor elmeséltem, hogy végig velem volt, akkor meg a gazdán volt a csodálkozás sora, mert eddig nem volt barátkozó típus a kutyája.

Lehet, hogy kutya voltam előző életemben, vagy csak azt érzik bennem, hogy nagyon szeretem őket, de egyszerűen ragadnak rám és soha nem bántanak. Egyszer egy karácsonyi vásáron vágtunk át a barátaimmal színházba menet, én mentem elöl és arra lettem figyelmes, hogy nevetgélnek a hátam mögött a barátaim. Megfordultam, hogy min nevetnek, akkor láttam, hogy egy kutya jön szorosan a lábom mellett, mintha az én kutyám lenne. Persze hogy engem nevettek, mondván nem is én lennék, ha a környék egyetlen kutyája nem csapódna hozzám.

Máskor egy barátom egy szűk utcában y forduló közben véletlenül meglökött egy kaput, ami résnyire kinyílt, és kijött rajta egy nagy kutya, mondanom se kell, hogy németjuhász. Vissza kellene csukni, meg a kutyát is visszaküldeni, nehogy elkóboroljon, de ő nem mer kiszállni. Ezen ne múljon, mondtam és kiszálltam. A kutya rögtön odajött, én bocsánatot kértem tőle a kapuért és visszatessékeltem, majd becsuktam mögötte. A barátom meg odavolt, hogy én hogy merek idegen kutyához így odamenni. Dehát nem is én mentem oda hozzá.

(Jelenleg is majd minden házban van németjuhász az utcánkban. Általánosan elterjedt közöttük a hír, hogy én vagyok a beengedő ember, mert számtalanszor volt, hogy hazafelé menet találkoztam véletlenül kizárt kutyával. Odajönnek hozzám, megbökdösnek, aztán odaszaladnak a kapujukhoz, azt is megbökdösik, majd vissza hozzám. Ki az, aki nem értené meg ebből, hogy nekem oda be kell csengetnem. Egyik ilyen háznál mikrofon is van a csengő mellett. Azt hittem megzabálom azt a németjucit, aki odaállt a mikrofonhoz és vakkantgatott bele, amíg én nyomtam a kaputelefon szerű gombot. Így aztán köszönő viszonyban vagyok a fél utcával és egy csomó kutya nevét tudom.)

Lágymányos után újra Kispestre költöztünk, mégiscsak ott nőttem fel, visszavágytam. Amikor Dicket el kellett ajándékozni, azt mondtam, legközelebb akkor lesz kutyám, ha kertes házba költözök, vagy ha nem, akkor legalább nyugdíjas legyek, otthon a kutyával. A kertes ház sikerült előbb, de nem volt rendes keritése, így addig kutyát se hoztam a házhoz. Bedobtak viszont egy fél év körüli kis cirmos cicát, akinek nagyon érdekesen a két oldalán kört formázott a cirmos minta. Nyávogni soha nem hallottam, csak dorombolni, így Dorombi lett a neve. Mint egy kutya, ugrálva jött elém a kapuhoz, amikor jöttem haza. Az udvaron a lépéseim között szlalomozva mindenhova elkísért, a garázsban volt a lakása. Úgy két hónapig volt velünk, amikor egy reggel nem jött elém. A garázsban feküdt, a saját mocskában és az egész cica csapzott volt, látszott hogy beteg. Megtisztogattam és elvittem az orvoshoz. Valószínűleg méreg. - mondta. Egy hétig minden nap vittem, de hiába kapta az injekciókat, nem javult. A cica, akinek addig hangja se volt, úgy üvöltött a garázsban, hogy a szemközti szomszéd is hallotta. Szenvedett. Én is, mert nem tudtam segíteni. Egy heti kísérletezés után kimondtam a kegyetlen szót, altassák el. Ez úgy 16 évvel ezelőtt volt, de még mindig hallom a hangját.

Akkor már bent a lakásban ott volt Brútusz, a németjuhász anya és ismeretlen apa kicsi kölyke. Róla még sokat fogok mesélni, az együtt töltött 14 évről.

Egy évvel később hoztam Alexát, ő még most is velem van, úgy tűnik jó egészségben, hamarosan betölti ő is a 14-et. Remélem még sokáig velem lesz, legalább ilyen egészségben.

Most februárban lesz 5 éves Nyau a cicám, aki fél évesen került hozzám aznap, amikor valamennyiünknek felmondtak a cégnél. Téged is kidobtak, engem is, gyere velem haza, legalább neked végződjön jól ez a nap. Így lett cicám, bár én igazából mindig is kutyás voltam inkább.

Brútusz halála után vettem magamhoz Spagit, akiről az Új kutya című bejegyzésben írtam. Még róla is sokat fogtok hallani illetve olvasni az ezutáni blogbejegyzésekben.

Spagi révén kapcsolatba kerültem olyan állatbarátokkal, akik sokat tesznek is értük, mentik őket, ahol lehet. A magam szerény módján a segítségükre leszek azzal, hogy ideiglenesen befogadok gazdikereső kutyákat. Jelenleg a harmadik ilyen kutyus van nálam. Még róluk is sokat fogok írni nektek.

Most viszont elmegyek megnézni a lottószámokat, mert lehet, hogy már meg is nyertem az amerikai Kutyavároshoz hasonló telephez szükséges pénzt. (Csak fel ne ébredjek ebből a szép álomból.)

Hosszú hallgatás után ismét írok nektek. A hallgatásnak több oka is volt. Részben lefoglalt a kutyusom siratása, aztán meg kellett győznöm magam, hogy csak egy másik kutya tud segíteni egy kicsit ezen a helyzeten. Sokkal több fölösleges szeretet halmozódott fel bennem, mint amennyit megmaradt kis Alexámra zúdíthatnék. Márpedig mennyi szeretetre vágyó kivert kutya tengődik a világban. Gondolhatjátok, hogy nem telt sok időbe meggyőznöm magam.

Találtam is egy képet a neten, pillanatok alatt beleszerettem, de alaposan meg kellett gondolnom, mit teszek. Ugyanis egy csontsovány, beteg, a gazdának nevezett lénytől elkobzott kutyusról volt szó. Ha vállalom, azt is vállalnom kell, hogy elég sokat kell majd költeni rá. Viszont ennek a kutyának valóban szüksége volt szeretetre, törődésre, egy jó gazdira, és úgy éreztem, ezeknek a feltételeknek épp megfelelek. Már csak egy probléma volt: már volt gazdijelöltje.

Ajánlottak helyette egy másik gazdira váró kutyát, de az én szivem már foglalt volt. Biztos vagyok benne, hogy megérezte ezt az ajánlott másik kutyus, amikor elmentem megismerni őt, mert igencsak távolságtartó volt velem. Ráadásul tele volt a teste daganatokkal, ami nagyon rossz ajánló volt most számomra, hiszen kedves kutyusom is daganat miatt hagyott el. Fájó emlékeket idézett fel bennem, és nem akartam hamarosan újabb kutyát elveszteni ezzel a betegséggel. Még túl friss volt a seb.

Ott volt viszont az én kis kedvencem, és hogy még jobban megkedveltesse magát, körülöttem sertepertélt, elkunyerálta a reggelim háromnegyed részét, hálából adott néhány nyálas puszit, majd folyamatos mancsozással szinte állandó simogatásra, vakargatásra késztetett. Kész is voltam, teljesen beleszerettem. Közben megsúgták, hogy még semmi nincs veszve, mert amikor a gazdijelölt megtudta, hogy a kutya diszpláziás, akkor megrettent, kezdett visszatáncolni, hogy mégse kell neki beteg kutya.

Később mintha beletörődött volna, hogy leszázalékolt kutyája lesz, mégis úgy döntött, hogy magához veszi. Csak amikor elvitték hozzájuk a kutyát, akkor derült ki, hogy naponta lépcsőznie kellene, mert nincs lift a házban, ezt pedig nem bírná a beteg csípője. Így az én kis kedvencem visszakerült a menhelyre, és immár semmi akadálya nem volt, hogy végleg egymásra találjunk. Pontosabban egy akadály még lehetett, nem tudtam hogy fogja fogadni kis öreg Alexám, hogy fognak kijönni egymással és a cicámmal.

Nos, Alexa puszival fogadta, azóta sincs semmi baj közöttük.

Nyau cica viszont mindent megtett, hogy elriassza a jövevényt. Sajnos csak képet tudok mellékelni, hangot nem, azt nektek kell hozzáképzelni, micsoda morgást és fújást rendezett. Na azóta megbarátkoztak, de ez jópár hétbe beletelt, és nem a kutyán múlt, mert ő kezdettől barátságos volt.

Brútuszom halála után Alexa rám tette azt a láthatatlan rövidpórázt, ami Brútuszhoz kötötte, azután fél méternél messzebbre nem távolodott el tőlem. Úgy tűnt, az új kutya megérkezése Alexának is felüdülést jelentett, mégiscsak kutyatársaság volt, sok olyat meg tudott beszélni vele, amit velem nem.

Felém viszont csak annyi változott, hogy ezután két kutya járt maximum fél méternyire a nyomomban, kétfelől voltam rövidpórázra kötve. Még szerencse, hogy megvan mindkét kezem, mert így egyszerre tudtam simogatni a két kutyát, így nem volt féltékenykedésre ok.

Már csak a kutya nevével volt gondom. Soványságára való tekintettel a Spárga nevet kapta a menhelyen, mert olyan vékony volt, mint egy spárga. Azonban egy magára valamit is adó boxer hölgy nem járhat ilyen gúnynévvel, most képzeljétek el, amint az utcán kiabálok neki, hogy spárga, spárga. Viszont nem akartam egészen elvenni a menhelyen kapott nevét, ezért amikor a chipét regisztráltuk, a Spárgavölgyi Sára nevet kapta, amiben a völgyi szóösszetétel azt jelzi, milyen mélyről sikerült őt visszarángatni. A hívóneve Spagi lett.

Így most ismét két kutyám van, egy nyugdíjas és egy leszázalékolt. Persze mindennek semmi köze a szeretetükhöz, a kedvességükhöz és a szerethetőségükhöz. Mindkettő aranyos, kedves és imádom őket.

Akarjátok, hogy írjak még róluk?

Kedves boxerem Dick tökéletesen ismerte az órát. Minden jel erre mutatott, mert például minden reggel pontosan tudta, mikor van a reggeli séta ideje, na és persze azt szigorúan be is kellett tartani.

Munkás hétköznapokon nem is volt ezzel semmi baj, de hétvégeken az a bolond gazdi azt képzelte, legalább most lehet egy kicsit tovább szunyókálni. Ugyan felébredtem a szokott időben, de mindannyiszor, amikor rádöbbentem, hogy ma nem kell dolgozni menni, boldogan csuktam vissza a szememet. Dick persze ott fújtatott, szuszogott és topogott az ágyam mellett, eleinte csak ilyen diszkrét zajokkal adva a tudomásomra, hogy elfelejtkeztem valamiről. Első alkalommal csak kíváncsiságból nem mozdultam, vajon mit csinál még, hogy felébresszen, később meg azért maradtam csendben, mert olyan jó móka volt végigcsinálni az ébresztő procedúrát, mindjárt jobb kedvvel indult a napom.

Amikor abbamaradt a körömkocogás-topogás, tudtam, hogy leült az ágyam mellé. Nagyon óvatosan kikukucskáltam két szempilla közötti kis résen. Egy boxerpofával találtam szemben magam, a szája körüli bőrlebeny szépen elterülve a lepedőn, a szeme fehérjét mutogatva nézegetett körbe-körbe, ráncolta a homlokát és közben az elmaradhatatlan szuszogás. Aki élt már együtt egy boxerre, ismeri ezt a nézést. Bizony nekem is igen csak kellett vigyázni a nevető izmaimra, hogy el ne áruljam magam.

Ha sikerült megőríznem a komolyságomat és további alvást színlelnem, - mert ugye ez nem mindig sikerült -, akkor jött a következő felvonás. Először csak az egyik mancsát tette fel a pofája mellé, ettől egy kicsit az egész fej megdőlt, a lebernyeg és a szemforgatás asszimetrikus lett. Ilyenkor legtöbbször már egy nagy sóhajtással kellett elnyomni a nevetési kényszeremet, amit ő biztatásnak vélt, jó úton haladunk, már ébredezik a gazdi, gyorsan feltette hát a másik mancsát is az ágy szélére. Szemforgatás, homlokráncolás, szuszogás, a pofája mellett két manccsal, ekkor már pukkadoztam a nevetéstől, de még tartottam magam. Ő viszont ekkorra már elvesztette a türelmét, egyetlen szökelléssel átugrott rajtam, lábát a falnak, hátát nekem feszítve nemes egyszerűséggel letolt az ágyról.

Mondanom se kell, hogy a sikeres akció után, amikor engem elindított a sétához készülődés, vagyis az öltözködés útján, már nem is volt olyan sürgős neki az a séta, hanem boldogan nyújtózkodott a bemelegített ágyikómban. Azért a póráz megcsörrenésére egyből ugrott, mert nincs is annál jobb, mint naponta végigjárni az ismerős helyeket, ellenőrízni a megszokott illatokat és újakat felfedezni.

Az ébresztő-procedúráról meg az a véleményem, tökéletesen tudta, hogy ébren vagyok, de a játékot akkor is végigcsinálta, már csak azért is, mert a gazdi a végén olyan jókat nevetett. A kis bohócnak pedig ez fontos volt.

Életem legszomorúbb kutyás története után a legvidámabb kutyás történet felidézésével próbálom jobb kedvre deríteni magamat és titeket is.

Miután annyi éven át vágytam kutyára, reménytelenül, közben be kellett érnem a Szabó Ervin Könyvtár összes kutyaneveléssel és kutyapszichológiával foglalkozó könyvével, elméletben nagyon felkészült voltam Dick nevelésére. A gyakorlat azonban más, meg mégiscsak jobb kutyás környezetben, társaságban foglalkozni vele, mint valahol egy parkban egyedül. Elmentünk hát egy kutyaiskolába.

Nagyon kellemes elfoglaltság volt ez mindkettőnknek, jó társaságban, friss levegőn. Mindközül a legjobban várt feladat a csibészelés volt. Amikor a kutyák meglátták a pufajkás embert, minden izmuk megfeszült, teli torokból üvöltötték túl egymást, így biztatva az éppen támadó kutyatársukat. Dick is pillanatok alatt földre rántotta emberünket és pofájában egy győzelmi rongydarabbal ügetett vissza hozzám nagy büszkén. A rongyhúzás otthon is egyik kedvelt játéka volt.

Egy alkalommal a férjemhez jöttek vendégek. Ahogy ez lenni szokott, hamar a kutyára terelődött a beszélgetés, a férjem pedig azonnal hencegni akart, milyen iskolázott a boxerünk. Az hogy ül, fekszik, hozd ide - számára nem volt elég meggyőző bemutató. Mint a Kutyám Jerry Lee c. filmben, egyből az "ölj" parancs jutott eszébe. Annyi esze még volt, hogy nem a vendégekre uszította Dicket, hanem felemelte a kezét és rám mutatott, hogy fogd csibész! És az iskolázott, csibészelni imádó kutya nem mozdult. A férjem, azon szégyenkezve, hogy lebőgött az "okos" kutyájával a barátok előtt, csak mutogatott és csak mondogatta, hogy fogd csibész. Dick közben leült, bár nyilván nem ez volt a parancs, a homlokát egyre jobban ráncolta, pont úgy, mint amikor valaki erősen gondolkodik valamin. Közben mint egy tenisz mérkőzésen a nézőközönség, jobbra-balra nézegetett, a férjemre és rám. Méghogy az a csibész, aki enni ad?! Aki sétáltat?! Aki játszik velem?! Akivel iskolába járok?! Az a csibész, aki mondja! - döntött végül, és egy határozott mozdulattal ültéből felugorva elkapta a férjem kinyújtott karját, amivel még mindig rám mutogatott, hogy fogd csibész.

Mondanom se kell, hogy fetrengtem a röhögéstől, de az első döbbenet után a vendégek is. Ezek után mondhatja nekem bárki, hogy a kutyák nem gondolkoznak, csak ösztönösen cselekszenek. Én azt mondom, az illető nem gondolkodik, csak szajkózza a vallások dogmáit, a régmúlt idők tanait, amikor még lapos volt a Föld, miszerint csak lelketlen, oktalan állatok. Nekem elég meggyőző volt az a habozás, homlok ráncolás, tekintgetés, mielőtt végrehajtotta az elhangzó parancsot - a saját értelmezése szerint.

Amikor ezt a blogot kezdtem, csak bohóckodtam, nem vettem komolyan. Minek az? Miért kellene tudnia a világnak, mi történik velem? Vegyek egy füzetet és írjam le abba, ha annyira íráskényszerem van.

Most azonban történt valami. Sajnos. Elment a szeretett kiskutyám, Brútusz, örökre és visszavonhatatlanul. Tudattam ezt a szomorú tényt az állatos fórumokon a barátaimmal. Rengeteg visszajelzést, e-mailt kaptam, válaszolni se tudok mindenkinek. Van még szeretet az emberekben, szerencsére. Nekik írom ezt a blogbejegyzést.

Amióta az eszemet tudom, kutyára vágytam, mint talán a legtöbb gyerek. Óvodásként a szomszéd ház németjuhászának vittem az uzsonnámat. Iskolásként szintén a szomszédban kerestem kutyabarátot, egy németjuhászt, akit a gazdája állandóan vert, ilyenkor mindenkire vicsorgott, de hozzám szűkölve kúszott oda panaszkodni. Életem során mindenféle kutyával barátkoztam, de a közel 60 év alatt még soha nem harapott meg egyik sem. Talán érzik, hogy mennyire szeretem őket.

Az első kutyám is úgy került hozzám, - már férjnél voltam akkor, - hogy a hátam mögött a konyhában arról beszélgettek, fenyegető leveleket kaptak a házból, hogy tüntessék el a kutyát, mert félnek tőle (3 hónapos kölyök), de ha jön valaki, a kutya be a szekrény alá és ki se jön, amíg ott az idegen. Nem tudják senkinek odaadni. Én meg körülnéztem, hogy hány kutyájuk lehet ezeknek, merthogy egy itt ül az ölemben, a feje a hónom alatt.

Ő volt Csemerházy Dick Dippo.

Hat évet töltöttünk együtt. Első perctől kezdve ragaszkodott hozzám, még főzés vagy mosogatás közben is a lábamnál kellett ülnie. Sokszor menekültünk együtt éjjel, amikor a férjem részegen jött haza. Hányszor vigasztalt, amikor sírtam. Az életemet mentette meg, amikor a hasamon ugrálva nyalogatott, én akkor már kábult voltam a füsttől, mert az olajkályha csövét kinyomta a kéményen befújó szél. Igazi barát volt. A mai napig emlékszem minden együtt töltött percre, pedig vagy 30 év telt el azóta, és nem fogom elfelejteni, amíg csak élek.

Én pedig "hálából" elajándékoztam. Nahát az legalább annyira fájdalmas, mint elaltatni. Nem tehettem mást. A fiammal, 900.- GYES jövedelemmel és a kutyával édesanyám szoba konyhás lakásába költöztünk a válóperem alatt, ahol még a súlyos beteg, rákos nagymamám is élt. Édesanyám postán kapott fizetéséből nem telt kutyára is, én pedig nem tudtam elmenni dolgozni, mert a fiamat nem vették fel bölcsibe, sem az állandó, sem az ideiglenes címem szerinti kerületben. Szerencsére második próbálkozásra jó helyre került Dick, de nem mertem meglátogatni sem, meg kellett elégednem a gyerek rajzaival, amit küldtek.

Akkor fogadtam meg, ha legközelebb kutyám lesz, minden körülmények között ki fogok tartani mellette élete utolsó percéig.

Jó 14 évvel ezelőtt végre újra kertes házba költözhettem. Amint sikerült biztonságos kerítést készíteni, elhoztam Brútuszt a CBA-ból, ahol a mama az üvegvisszaváltót őrző németjuhász volt, az apa ismeretlen. Síró, nyüszögő kis vakarcs, akit ha kézbe vettem, elhallgatott és bújt hozzám. Ez a bújás az utolsó percig megmaradt. Mintha csak Dick lelke költözött volna belé, valami megmagyarázhatatlan kapocs volt közöttünk. Hányszor de hányszor megcsinálta azt, amire csak gondoltam, mielőtt kimondtam volna.

Sajnos egészen kicsi kori képe nincs, nem volt fényképezőgépem, így csak kajla kamaszkori képpel szolgálhatok.

Egy éves lett, mire eljutottam odáig a ház miatti adósságok terén, hogy még egy kutyát vállalni tudjak. Ekkor hoztam neki Alexát, a kaukázusi juhásznak mondott apróságot, hogy akkor se legyen egyedül, ha nincs otthon senki. A KÖKI üvegcsarnokában árulta őket egy férfi, állítólag 14-en voltak testvérek és a mama nem tudta szoptatni őket. Aki meglátta az apróságot, mindenki azt mondta, ilyen pici kutya nem marad meg az anyja nélkül. Nos, májusban tölti be a 13 évet. Igaz, kis kosárban vittem magammal a munkahelyre, hogy naponta többször tudjam etetni bébitápszerrel, cumisüvegből. Amikor elég erős lett, azután Brútuszra bíztam, ő nevelgette, tanítgatta mindenre. Mindig egy láthatatlan póráz volt közöttük, ahova a nagy ment, a sarkában ott volt a kicsi is.

Itt a kis rosszcsont. Lopott, rágott, ahogy kell egy ilyen korú kiskutyának.

Itt a tanár és a tanítvány.

Itt már mindketten felnőttek.

Most azonban vége szakadt az idillnek. Alexa most az én sarkamban van. Tegnapelőtt óta egyszer vakkantott egy rövidet, amikor a fiamék kocsijának a hangját meghallotta. Máskor kivágja a magas cét, táncol is hozzá körbe-körbe, ha meglátja őket. Most csak egy vakkantásra futotta. Legtöbbször a kazánházban ül, ahol Brútusz az utolsó napjait töltötte és csak szomorúan néz maga elé. Ő is gyászol. Látványosan. Szívszaggatóan. Akkor inkább behívom magamhoz a lakásba, igaz, minden tele van a hosszú szőrével, nem baj, azért van a porszívó.

Egy éve a születésnapján még ilyen volt. Mindig ilyennek fogok emlékezni rá, pedig az utóbbi napokban már csak árnyéka volt önmagának. Úgy három hete vittük orvoshoz, hogy nem akar enni, ő, akinek bármit adhattunk azelőtt, szárazat, konzervet, házikosztot. A vérvizsgálatból megállapították, hogy daganata van. Miután több mint egy éve naponta kapta a szívgyógyszerét, egy műtéti altatást nem bírna ki, tehát műteni nem lehetett, nem volt értelme azt kutatni, további vizsgálatoknak kitenni, hol van a daganat. A labor szerint a vese, máj, hasnyálmirigy rendben. Valahol a gége-nyelőcső-gyomor-belek tájékán lehetett a baj, az evéshez kötötte a fájdalmat, azért nem evett. Sokszor néhány falat után kirohant az udvarra, hétrét görnyedve kihányta, majd újra megette az ennivalót, mert tulajdonképpen éhes volt. Mint egy pici gyereket, naponta 8-10-szer is kínáltam néhány falattal, hogy legalább legyen benne valami. Szteroid és vitamin injekció után 10 napig tabletta, utána újból injekció, újból 10 napra való tabletta.

Tudtam, hogy el kell búcsúznunk egymástól, de nem tudtam, mikor van az a pillanat. Ha napközben láttam pofájában a piros labdával utánam kocogni a kertben, ahogy rásütött a nap, a szőre még mindig csillogott, akkor azt mondtam, még nem. Ha elutasította az ételt, vagy kihányta szenvedések közepette, akkor azt mondtam, igen. De öt perc múlva bújt hozzám, fejét a tenyerembe téve kérte a kedvenc fülvakarást, ki tudna ilyenkor elaltatásra gondolni. Ráadásul pénteken és szombaton nagyon jól evett, már az utóbbi napokhoz képest. Felcsillant a remény, hogy ha így folytatja, egy kicsit megerősödhet.

Nem így történt. Vasárnap reggel a kedvenc kenőmájasát se kérte, persze benne a reggeli gyógyszer adagjával. A gyógyszer nélküli májast is visszautasította. Megállt tőlem három lépésnyire és rám nézett.

- Hagyjál már békén - kérte a tekintete.

- Feladtad, kis csillagom? - kérdeztem. Erre odajött és a fejét hozzám dugta, mintegy válaszul.

- Értelek. Holnap elmegyünk az orvoshoz. - átöleltem a nyakát és megértettem, ez az a pillanat, amikor el kell engednem, ha nem akarom, hogy tovább szenvedjen. Mostantól már csak én szenvedek, a hiánya miatt, és csak egyetlen dologba tudok kapaszkodni, abba, hogy ez volt az utolsó, amit adhattam neki, hogy méltósággal menjen el, ne szenvedések árán, ami várna rá egyébként ebben az ocsmány betegségben. Túl gyors lefolyású volt ez a diagnosztizálástól számítva, de ha enni nem tud, valósággal éhen halna, jártányi ereje nem lenne. Ezt meg kell előzni.

Mindezek ellenére többször kínáltam neki az ennivalót, mindannyiszor visszautasította. Kivéve amit az én tányéromból kapartam az ő tányérjába pörkölt tésztával, azt megette. A fiamék viszont látták, hogy végighányta a kertet, az utolsó kupac mellett összeesett, úgy kellett betámogatni a verandára. Délután leültem mellé és simogattam. Az oldalán feküdt, felnézett rám, nehézkesen felemelte a mancsát és a kezemre tette. Elköszönt tőlem. Alexa is odajött, odadugta az orrához az orrát, erre Brútusz megint felemelte a mancsát, és szinte végigsimította vele Alexa pofácskáját. Tőle is elköszönt. 13 évig a párja volt. Nem csoda, ha most ő is siratja.

Hétfőn természetesen még mindig nem fogadott el semmit. Reggel el kellett mennem, de siettem vissza és leültem mellé a földre, a fejét az ölembe vettem és simogattam, úgy vártuk haza a fiamékat, hogy elvigyenek minket az orvoshoz. Folyamatosan beszéltem hozzá, megköszöntem mindent, amit kaptam tőle, egyáltalán azt, hogy velem volt, hogy eddig kitartott mellettem, pedig tudom, hogy az utóbbi időben ez már igencsak nehezére esett. Amikor megjöttek a fiamék, nehézkesen feltápászkodott, hogy még őket is üdvözölje. Először nyugtalanul nézett körül az autóban, majd amikor meglátta, hogy minden úgy történik, mint az utolsó két alkalommal, amikor az orvoshoz mentünk, akkor szépen nyugodtan lefeküdt a lábamnál. Egész úton nem volt semmi baj, amikor megérkeztünk, a saját lábán ment be a rendelőbe, bár zihált rendesen, elég nehezen vette a levegőt.

Elsőként egy bódító koktélt kapott, amit egy boldog sóhajjal nyugtázott, attól kezdve nem zihált, nyugodtan vette a levegőt. Lefektettük az oldalára, a feje alá tettem a tenyeremet, a másik kezemmel végig simogattam, hogy még most is érezze a szeretetet, hogy ezzel az érzéssel menjen el és hogy utolsó percéig maga mellett tudja a barátját. Sokan le akartak beszélni arról, hogy bemenjek, de nem bántam meg, hogy nem hallgattam rájuk. Neki is szüksége volt rám, meg nekem is egy érdekes megnyugvást adott, ahogy láttam, hogyan nyugszik meg a szenvedései után, ahogy egyre gyengébbeket ver a kis szive, majd minden elcsendesedik. Igaz, ez csak egy pillanatnyi megnyugvás volt, azóta is bőgök mint a záporeső, dehát jogom van gyászolni. Ilyenkor megpróbálom felidézni, ahogy békésen fekszik a tenyeremen, és bizonygatom magamnak, hogy már jó helyen van.

Arról viszont még nem sikerült meggyőznöm magam, hogy most jobb helyen van, mint amikor mellettem volt, még egészségesen. Ezért még bízom abban, hogy a legközelebbi kutyusom az ő lelkével jön majd hozzám.

Mekkora hülyeség blogot írni! Minek az?!

Most azonban valaki azt mondta, még blogot írni se tud. Ajjaj! Így le vagyok maradva? Merthogy én se. Mármint én se tudok blogot írni.

Nade ha már van IndaPassom, miből áll rákattintani arra a gombra? Ott ingerel, próbáld meg! Aztán meglátjuk, mi lesz. Ez lett. Nem ördöngősség.

Na jó, de mit írok bele? Ja, hogy már írtam is?! Tényleg.

Szóval ez volt az első blog-bejegyzésem. Lesz-e folytatás? Ki tudja. Talán...