Napok óta nem tudok rájönni, mi ez az újabb szokás Mayánál. Vacsora után le-fel galoppozik a lakásban, ha kinyitom az ajtót, hátha ki kell mennie, akkor sértődötten hátrál onnan. Leveti magát előttem a földre, a lábfejemre fekszik, kalimpál az ég felé a négy lábával, harapdálja a kezemet, mintha játszana, vakartatja a hasát, aztán felugrik, elmegy inni a fürdőszobába és kezdi előlről az egész procedúrát.

Tegnap rájöttem...

Vacsora utáni nasinak megeszi a fürdőszobában a cicakaját - vízivásnak álcázva. Lefetyel, majd gyorsan kiszed a cicatálból annyit, amennyit egyszerre sikerül, és már szalad is ki. Abból jöttem rá, hogy egyik ilyen vízivási szünete után kipotyogott a szájából a szobában a szőnyegre egy szem cicakaja. Hát ez szívás. Láttátok a videót, ahol küszködött saját magával cicakajaevés ügyben. Tehát tudja, hogy ez tilos. Ezért kitalált köréje egy műsorszámot, amit estéről estére előad, elterelve a figyelmemet a valódi célról. Én meg hogy örültem, hogy végre játszani akar velem.

Méghogy a kutyák nem gondolkoznak! Sose volt kutyája annak, aki ezt kitalálta, vagy ha volt is, annyira rossz megfigyelő az illető, hogy az ilyen ne menjen etológusnak. Állati ösztön (és persze emberi is), hogy eszik-iszik, szaporodik. Az ilyesfajta cselek nem tartozhatnak az öröklött tudás kategóriába, ezek egyértelműen gondolkodás eredményei. A "hogyan lehetne megszerezni" című kérdésre született válaszok egyike. Ilyenkor mindig eszembe jut egy másik fajta válasz, ez a kis videó:

http://gallery.site.hu/u/Valimami/vegyes/Cunning_dog.wmv.html

Persze a cselek tárháza kimeríthetetlen. Spagi már tudja, hogy nem lehet megenni a cica táljából a kaját, de ami leesik a földre, azt felszedheti. Nagyon egyszerűen megoldja a dolgot, kicsit oldalba taszítja a tálkát, amitől az a padka szélére kerül, egy kicsit billeg, majd az egész tartalma kiborul a földre. Oppssz! Onnan meg ugye bármikor szabad felszedni, ami a tálka mellé esett.

Mai napig nem tudok jobb példát a kutyák gondolkodására, mint amit leírtam már a "Fogd csibész" című részben. Kár, hogy akkoriban nem volt kamerám, így csak elképzelni tudjátok a gondterhelt ráncos boxer-pofit, amint azon töri a fejét, ki is valójában a csibész?

Írtam már Brútuszról is, akinek még arra is volt gondja, hogy előbb kimenjen az udvarra, és csak úgy sántikáljon vissza fél perc múlva három lábon, hogy elég hihető legyen a sérülés. Különben még azt hinné a gazdimami, hogy féltékeny a másik, beteg kutyára, akivel most többet foglalkoznak, mint vele.

Összefoglalva a fentieket, Ti akik olvassátok ezeket a sorokat, nagy valószínűséggel állatbarátok vagytok. Akinek meg van is kutyája, biztosan egyet ért velem, hogy a kutyák igenis gondolkoznak. Meg persze éreznek is, ezért fontos, hogy megfelelően, szeretettel bánjunk velük.