A boxeros fórumon épp most olvastam, hogy az egyik talált kutyusnak légmellet állapítottak meg az orvosok. Erről jutott eszembe, hogy megírom nektek azt a történetet, amikor Alexám volt ilyen beteg.
Alexámról tudni kell, hogy egy sajtkukac volt fiatalon. Táncolt, topogott, a farka még akkor is járt, ha feküdt a földön, nem kellett hozzá más, csak elmenni mellette. Na ha még szólt is hozzá az ember, akkor külön művészet volt eltalálni a fejecskéjét egy simogatásra a nagy ugrabugra közben. Épp ezért volt nagyon feltűnő, hogy egy szombat reggel, amikor indultam vásárolni, csak feküdt, felemelte a fejét, rám nézett, kettőt lendített a farkán és visszatette a fejét a mancsára. Gondoltam álmos és elmentem a piacra. Amikor viszont hazajöttem és még mindig ugyanott feküdt, semmi énekes-táncos üdvözlés, ahogy azt megszoktam tőle ilyenkor, ez már nagyon gyanús volt, telefonáltam az orvosért, Alexát pedig bevittem a lakásba.
A doki nemsokára meg is jött, megvizsgálta, de semmi olyat nem talált, ami okot adott volna a viselkedésére. Valami erősítő vagy vitamin injekciót adott neki, és azt kérte, próbáljunk meg vizeletet gyűjteni tőle. Így aztán egész hétvégén pohárral a kezemben rohangáltam utána, amikor kikéredzkedett, de semmit nem intézett, se kicsit, se nagyot. Ráadásul nem is evett, bármilyen finom illatos házi falatkával kínáltam, de ami a nagyobb baj volt, hogy nem is ivott.
Hétfőn megint jött az állatorvos, újabb szuri, hümmögés, de Alexám csak feküdt és apró levegővételekkel pihegett. Másnapra se változott a helyzet, ezért a doki írt egy pár sort egy évfolyamtársának az Állatorvosin, hogy ott minden lehetőség megvan a különböző vizsgálatokra, derítsék ki, mi a baj.
Be is vittük azonnal a kórházba, ahol egy nagyon kedves doki néni fogadott minket. Alexa egykedvűen tűrte, hogy felfektessék egy hideg fémasztalra, de azért a biztonság kedvéért ott voltam és simogattam. Elsőnek egy katétert dugtak bele és hamarosan megtelt az edény, amit alátettek, Alexa meg láthatóan megkönnyebbült, de azért továbbra is csak pihegett. Különösebb érdeklődés nélkül nézte, ahogy vért vesznek tőle, majd poci borotválás következett az ultrahanghoz. Mindent tűrt, egyetlen hang nélkül. Az ultrahang sem mutatott semmi olyan elváltozást, ami ilyen tüneteket okozhatott. Azt javasolták, hagyjam ott további vizsgálatokra.
Egy ápoló kísért el minket a kórházi részleghez, de oda már nem mehettem be, hiába nézett vissza rám Alexa kérlelő tekintettel, amikor a férfi elvette tőlem a pórázt és behúzta őt az épületbe. Később egy szíj csattanás, majd rögtön utána Alexa felvisítása hallatszott ki. Amikor visszakaptam a pórázt, megkérdeztem, hogy megverte-e. Természetesen tagadta. Viszont amikor másnap bementem látogatni, egy kézzel írott nagy papír volt Alexa ketrecére téve: Vigyázat, harap! felirattal. Alexa még soha senkit nem harapott meg, de az előző napi szíjcsattanás után igazat adtam neki, amennyiben most megtette. Az orvos meg tőlem kérdezte, hogy miért van ott az a papír, hiszen ez egy nagyon kedves kutya. Elmeséltem a szíjcsattanásos sztorit, azonnal igazat adott ő is Alexának, ha nem hagyta magát.
Telefonon tartottuk a kapcsolatot az orvossal, bármilyen újabb vizsgálatot akartak végezni, előtte mindig közölték az anyagi vonzatát, vállalom-e. A röntgen kimutatta, hogy levegő van a mellkasában, azért piheg, mert feszíti ez a levegő, nincs elég mozgástere a tüdőnek.
- Hogy kerül oda levegő? - kérdeztem.
- Mondjuk úgy, hogy egy csont kiszúrta a nyelőcsövet és mellette a légcsövet is. Ha ez a helyzet, az végzetes, mert ha esetleg elkezd enni, a lyukon át az étel a belső szervek közé folyik ki, a levegőt is hiába szívják le, újra megtelik a légcsövén lévő lyukon át. Ebben az esetben el kell altatni őt.
Nem tetszett ez az elaltatásos gondolat, annál inkább tetszett a nyelőcső tükrözés ötlete, bár ezzel szegénykém újabb tortúrának nézett elébe. Viszont a tükrözés megállapította, hogy nincs lyuk, nem kell elaltatni. Így újabb két foltot borotváltak Alexa oldalára és leszívták a levegőt. Már kopasz volt a hasa, a két oldala, az egyik mancsa a vérvételtől és az infúzió miatt mindkét mancsa. Csak a szép pofija meg a lompos farka volt érintetlen.
Sajnos továbbra sem evett és nem ivott, csak az infúzión élt. Minden nap munka után ott voltam nála. Az első két nap ki se akart jönni a ketrecéből, egyszerűen hátat fordított nekem. Látványosan haragudott rám, amiért ott hagytam őt. Hiába hoztam a kedvenc falatkáit, kenőmájast, tejfölt, semmi nem kellett neki. Harmadnap kivették a ketrecből és vele lehettem, amíg lecsöpögött az infúzió. Közben persze simogattam, beszéltem hozzá. Úgy látszik, valami leesett neki, ha minden nap ugyanabban az időben jövök hozzá, simogatom, nasikat hozok, talán mégse akarom végleg elhagyni őt. Végül már nem kellett segítség, saját maga jött elém, amikor meglátott. Rendszeresen akkor kapta az infúziót, amikor látogatni mentem. Sőt, volt hogy egy fél pohár tejfölt is elnyalogatott közben. Ezen kívül semmit nem evett.
Már tíz napja volt bent, amikor kaptam a telefont, hogy megszökött. A vér is meghűlt bennem, de szerencsére hamar meglett. Takarítás közben kiszökött és rohant a kapu felé. Gondolom haza akart már jönni és ezt így hozta tudomásunkra. Szerencsére az udvaron épp egy beteg lovat sétáltattak, ettől úgy megijedt, hogy visszafutott, egyenesen a ketrecébe. Hazahoztam volna, de nem evett. Csak az infúzió tartotta benne a lelket. Arra gondoltam, csak a kórházi légkör miatt nem eszik, itthon majd megjön az étvágya. Szerencsére igazam lett, bár eleinte csak kézből, 1-1 falatot fogadott el, de szépen lassan visszajött az étvágya az otthoni környezetben. A másik feltűnő változás volt, hogy le nem szakadt rólam, annyira anyás lett, mint azelőtt soha. Mint aki megértette, azért vittem el, hogy segítsenek rajta, hogy meggyógyítsák. A mai napig olyan szemekkel néz rám, mint aki élete végéig hálás nekem, amiért nem hagytam el a bajban.
Még búcsúzóul megkérdeztem, mi okozta ezt a bajt, ha lehet, elkerülném ezután. Azt felelték, erős ütés érhette. Nos abban biztos voltam, hogy tőlünk még gyenge ütés sem érte. Masszív magas kerítésünk volt, azon nem tudott kimenni éjjel. Este még semmi baja sem volt, reggelre pihegett. Viszont volt egy ikerszomszédunk, hallottam egyszer, amint valakivel beszélgettek, hogy valamit kellene csinálni ezekkel a kutyákkal, mert ugatják a gyereket, amint kerékpározik előttünk az utcán - csak azt felejtették el hozzá tenni, hogy közben egy botot húz végig a kerítésünk lécein, le-föl, egész délután. Legszivesebben én is ugatnék olyankor. Nem tudom, ti láttok-e itt valami összefüggést a kijelentés meg Alexa betegsége között, én nem mondok semmit.
Végezetül egy apró adalék az emberek érzésvilágáról. A legtöbb kolléganőm velem izgult, a főnöknőm korábban elzavart, menjek beteglátogatni. Volt azonban egy kolléganőm, amikor megtudta, mennyi pénzt hagytam ott 10 napra a kórházban, azt mondta: ezért a pénzért már három másik kutyát kaphattál volna...
Másik?! De nekem ő kellett!
