Ezúttal egy aranyos, vidám történetet mesélek el nektek, mert most jó kedvem van. Pippanyról és a reikiről jutott eszembe.
Alexám második komoly betegsége műtéttel zárult, ami azzal járt, hogy itthon is sokkal többet forgolódtam körülötte, mint máskor, és mint a másik kutyám körül. A nyakán gallér, amitől se enni, se inni, se feküdni nem tudott, a hasán vágás és amúgy is olyan kis elesett volt. Kérlelő szemekkel nézett rám, hogy segítsek, hát persze hogy simogattam, amikor csak tudtam.
Brútuszom is ott ólálkodott körülöttünk, egy-egy puszival éreztette Alexával, hogy aggódik érte.
Igen ám, csakhogy a saját háttérbe szorult poziciójáért is aggódott. Egy darabig körözött mellettünk, majd kiment az udvarra. Nem telt bele fél perc, visszasántikált - három lábon. Odabicegett hozzám és a negyedik, eddig levegőben tartott fájós lábát a tenyerembe tette. Én meg gyanútlanul be is vettem a cselt, hiszen mindig ezt csinálta, ha valami megszúrta vagy ha megrándult a lába. Most is elkezdtem nézegetni az ujjait, talpát, óvatosan a lábszárát, hogy mi lehet a baj. Semmit nem találtam rajta, és csak akkor néztem fel rá, a röhögő pofájára. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek fáj valamije. Akkor esett le a tantusz, hogy az egész csak azért volt, hogy vele is foglalkozzak.
Egy darabig még a kezemben tartottam a lábát, a másik kezemmel simogattam, amikor egyszercsak elkapta a mancsát és elkezdett szökdécselni, jelezve, mint máskor is tette, hogy köszöni szépen, meggyógyult.
Még hogy a kutyák nem gondolkoznak, csak ösztönlények! Szerintetek milyen ösztön vezette rá, hogy betegséget színlelve csikarjon ki több figyelmet tőlem? Az meg külön figyelemre méltó, hogy előbb kiment és úgy sántikált be három lábon, mert ha bent marad és csak felemeli a negyedik mancsát, hogy fáj, akkor nagyon kilógott volna a lóláb. Illetve a kutyamancs. Érdekelne erről egy etológus véleménye, mert nem hiszem, hogy csak az én Brútuszom volt ilyen okos.
