Jó régen nem jelentkeztem, jó sok dolog történt ezalatt. Nem részletezem, az már a múlt, túl vagyunk rajta. Csak nagyon röviden írom le ezt az időszakot.
Az egyik legfájóbb esemény volt, hogy kis öreg Alexámat el kellett engednem, 17. évét taposta, ha egyáltalán lábra tudott volna állni. A kora és a diszpláziája megtette a magáét. Spagikám is nagyon sokáig hiányolta őt, búsan baktatott a kertben, ha lehet még kevesebb hangot adott ki, bár ő azelőtt sem volt egy ugatós fajta.
Alexa már enni is csak így fekve tudott, ez a kép az utolsó szülinapján készült.
Utána kezdődött az érdi ház külső szigetelése, alig lett készen, jött egy vevő. Azelőtt évekig hiába hirdettük, most amikor feladtuk és rendbe hozattuk - magunknak, akkor jelentkeztek érte. Én is egyre többet kínlódtam a lábammal, pokoli fájdalmaim voltak az erős fájdalom csillapítók ellenére is. Közben selejtezni és csomagolni kellett. Egy élet munkáját, sőt jórészt ott volt még édesanyám élete munkája is. Úgy költöztem Érdre, hogy innen már csak a temetőbe vigyenek. Öreg fát nem jó átültetni. Én még túléltem az átültetést, de még egyet már nem bírnék ki. Költöztem már eleget életemben, elég volt. Nyugalmat szeretnék.
Ráadásul Pesten ennyi pénzért megfelelő lakást találni képtelenség. Viszont minden szempontból vissza kellett költöznünk, a munkahely, a barátok, ismerősök, elfoglaltságok, mind Pesthez kötöttek minket. Rengeteg házat, pontosabban csak házrészt néztem meg, egyik ócskább volt mint a másik. Kispest után Lőrincen nézelődtem, egyre távolabb a központtól, végül Imrén találtam egy olyan kis házrészt, ami belül rendben volt, a kertje leválasztva, még a bejárata is másik utcáról nyílt, nem zavarjuk egymást a másik fél ház tulajdonosaival.
A gyerekek is találtak maguknak egy lakást, de a hitel ügyintézés miatt nem tudtak beköltözni. Így októbertől februárig a bútoraik, dobozaik nálam voltak bezsúfolva, míg ők a másik mamánál laktak. Addig persze én se tudtam elhelyezkedni, kicsomagolni.
Épp csak hogy elvitték a dolgaikat, megjött az értesítés a kórháztól, hogy két év várólista után sorra kerülök a csípő protézis műtétre, kezdjem el az előzetes vizsgálatokat. Utálok orvoshoz járni, most meg ezzel telt minden napom. Aztán eljött a műtét, 2013. március 13-án. A sok 13 ellenére jól sikerült, úgy látszik ez a szerencseszámom. Három hétig voltam kórházban, azonnal elkezdték a rehabilitációt, gyógytorna, uszoda, mire hazajöttem már egy mankóval is tudtam közlekedni, bár még járókerettel vagy két mankóval kellett volna. Viszont én nem akartam elhagyni magam, tudtam hogy mivel egyedül élek, ennek nem lenne jó vége. Igaz a fiam elintézte a munkahelyén, hogy itthon dolgozzon és velem volt, mindenben segített, de ez csak átmeneti állapot.
Azért itt egy kis kitérőt kell tennem, mert alapjában ez egy kutyás blog, tehát erről kellene írnom. Spagikám nem volt egyedül, amíg kórházban voltam, a fiam itt volt vele és Nyau cicával. Az első héten még nem volt baj, de már a második héten kezdett búskomor lenni, így mesélte a fiam. Aztán eljött a hazajövetelem ideje. Én már alig vártam, hogy találkozzak vele.
Beléptem az ajtón, Spagi odarohant hozzám, két fújtatás, egy risza, majd megtorpant, sarkon fordult, felült az ágyára, háttal nekem, és tudomást se vett rólam többé. Így tudatta velem, hogy haragszik, amiért magára hagytam ilyen hosszú időre, hogy már azt hitte, nem is kell nekem, hogy eldobtam magamtól én is. Odasántikáltam hozzá, mintegy bocsánatkérésül, akkor rám nézett, hozzám bújt és végigszimatolt nagy fújtatással, riszálással, és amikor a csípőmhöz ért, ledermedt és hosszan szívta magába az ismeretlen illatot. Lehetséges volna, hogy ruhán keresztül megérezte a műtét helyét, az idegen vasakat a lábamban?
Fél év után már bot nélkül közlekedtem, elkezdhettem elrendezni a lakásban a dolgaimat. Papíron lassan egy éve laktam ott, de még nem éreztem otthonomnak a lakást, sőt féltem benne, ami alapjában nem jellemző rám. Még jó, hogy velem volt Spagi, meg koloncnak Nyau cica is, mert vele csak a baj volt.
Akkor most még egy kitérő Nyau cicára. A költözés napján reggel ahogy megjöttek a költöztetők, Nyau eltűnt és egész nap nem is láttam. Igaz már előző nap is csak enni került elő, de a költözés előtti utolsó napon nem is bántam, ha nem lábatlankodik. Este a második forduló után Spagit már betettük a személyautóba, még egyszer megpróbáltuk Nyaut is előkeríteni. Sántikálva jött elő. A bal hátsó lábához nem lehetett hozzáérni, mert üvöltött.
Az új házba érve már nagyon késő volt, de másnap reggel megkérdeztem a szomszédasszonyt, hol van itt állatorvos. Nagyon kedves volt, mindjárt el is vitt minket kocsival az ő állatorvosukhoz. Kiderült, hogy át van harapva Nyau combja, kívül-belül gennyes, valószínűleg egy kutya lehetett, mert macska nem éri át így a húst. Nyau üvöltött már akkor is, ha csak közelített hozzá az orvos, el kellett altatni, hogy kipucolják a sebeit. A nyers vörös hús maradt a helyén.
Amikor hazavittem, a fürdőszobában jelöltem ki a helyét, hogy a lakás többi részében tudjunk dolgozni, pakolni. A gyógyulása után is még fél évig nem engedtem ki a lakásból, utána is csak macskahámmal pórázon, hogy szokja az idegen helyet. Eleinte nem is volt baj, pánikszerűen rohant vissza a lakásba, ha meglátott egy autót elmenni a ház előtt. Csak aztán vérszemet kapott. Érden nőtt fel, ahol 370 négyszögöl kertje volt, meg ugyanennyi a szomszéd telken is, ahol nem volt se kutya, se macska, de ennél messzebbre is eljárt. Itt meg csak egy kis kert van, dróthálóval elválasztva a szomszédtól, ahol négy macska is élt. Nyaukám egy idő után elkezdett átjárni oda, hogy elzavarja a betegsége alatt az ő területére betolakodó macskákat. Megszokta a nagy területet, ki tudná megmagyarázni neki, hogy itt csak ennyi a miénk.
Persze mindig ő húzta a rövidebbet, ennek ellenére mindig ő támadott. Egy alkalommal hiába hívtam vacsorázni, nem jött. Na majd előjössz, ha éhes leszel. Két nap után lett éhes, de akkorra már nem látszott ki a szeme, úgy fel volt dagadva a pofija. Megint mentünk az orvoshoz, megint húsig lepucolták a sebét.
majd 1 hónap múlva:
Máskor megúszta azzal, hogy slaggal próbáltam szétválasztani az összegabalyodva hömpölygő két macskát:
Egyszer még a KÖJÁL-nál is meghurcoltak miatta. Azzal jött a szomszédasszony, hogy éjjel verekedtek a macskák, ő kiment, csupasz kézzel benyúlt a verekedők közé, hogy szétválassza őket, és az én macskám megharapta a kezét. Még jó, hogy a sötétben látta, a verekedés hevében két szürke közül ki harapta meg. Na mindegy, elvittem a megjelölt címre, hogy megvizsgálják, nem veszett-e, de amikor csak lapozták az oltási könyvét és mégse értek a végére, azt mondták, ennek a macskának semmi baja nem lehet, minden ellen be van oltva, meg nem is úgy néz ki, mint egy beteg macska.
Valóban nagyon szép kis macska volt, különleges, egy szín szürke, a szőrvégeken kis ezüstös csillogással. Talán ezért el is vitte magával, aki elütötte. Ugyanis egy ilyen verekedés után a szomszéd seprűvel kergette az utcára, kint egy visítás, de mire kimentem nem volt sehol a cica. Azóta se került elő. Remélem valahol boldogan éli világát.
Ennyit Nyauról. Távozásával lezárult egy 10 évig tartó fejezet az életemben, többé nem lesz cicám. Mindig is a kutyákhoz vonzódtam inkább.
Ezzel mára be is fejezem, ennyit bírt a szemem a gép mellett. Majd erről is írok legközelebb.
