Nagyon hideg telek jártak mifelénk abban az időben, nagy hóval, nagy széllel. A faház meg hideg volt, ha nem fűtöttünk éjjel-nappal az olajkályhában, bizony megfagytunk volna. Mint a kannában a víz, amit a konyhában felejtettünk, ahol nem volt fűtés. Sajnos a kis ház engedély nélkül épült, nem volt rendes kéménye, ami a gerinc fölé nyúlt volna, csak egy cső volt kidugva a tetőn. Egy ilyen téli éjszakán befújt ezen a csövön a viharos szél, visszanyomta a szobába az olajkályha csövét, így az összes füst a szobában maradt.
Dick a hasunkon ugrált, nyalogatott minket, próbált lelket verni belénk, de mi vagy túl mélyen aludtunk, vagy már a füsttől kábultunk el, de nagyon nehezen reagáltunk az erőlködésére. Mire kinyitottuk a szemünket, már szinte semmit nem lehetett látni a szobában. Nagy nehezen megtaláltuk az ablakot és ahogy ritkult a füst, az ajtót is, így megmenekültünk, hála Dicknek. Ha ő nincs, újságcikk lett volna belőlünk:
”Egy hét múlva találták meg a füstmérgezésben elhunyt házaspárt.”
A mai bulvársajtós világban meg ez a szalagcím jelenhetett volna meg a történtekről:
„Én mentettem meg a gazdáim életét – nyilatkozta a család kutyája”
Sem ilyen, sem olyan hír nem látott napvilágot, ezért most, ilyen módon hozom ország-világ tudomására, hogy két ember életét mentette meg Dick, szépen, csendben, felhajtás nélkül, életmentő érdemérem nélkül, csupán csak szeretetből. Köszönjük neked!
