A házasságok manapság nem az égben köttetnek, viszont a pokolban érnek véget. Az odáig vezető út pedig rengeteg sírással van szegélyezve. Nem volt ez másképp nálunk sem. Jöttek a barátok a férjemhez, vitték a kocsmába, és amikor éjjel láttam hazafelé jönni, mi már menekültünk is az ellenkező irányban a kukoricáson át Dick-kel. Vele soha nem féltem sehol, azt éreztem, hogy akár az élete árán is megvédene. Szerencsére erre soha nem került sor.
Ilyen menekülések alkalmával meghúztam magam valahol és tehetetlenségemben, keserűségemben csak sírni tudtam. Ekkor kezdődött Dick vigasztaló műsora. Először csak megállt velem szemben, játékra hívó pózban, tudjátok, két mellső láb előre nyújtva, a fej közéjük, a popsi az égnek, a kis farokcsonk néha teker egy párat, majd feszült figyelem, vették-e a lapot. Ha nem reagáltam rá, közelebb jött.
- Ajjaj, itt nagyobb a baj, nézzük csak, mi van? - Egészen közelről bámult az arcomba, oldalra hajtott fejjel, ráncos homlokkal, fújtatva, majd a másik irányba hajtotta a fejét, a pofi ugyanolyan bamba maradt és figyelt tovább. Én meg azt vettem észre, hogy már nem sírok, csak nyelem a könnyeimet, és azt figyelem, ahogy Dick elmegy keresni nekem valami ajándékot: egy ágat, egy papír ficnit, egy tobozt, vagy egy követ, amit épp talál, és hozza nekem, leteszi elém és vigyorogva várja, mit szólok hozzá.
Ilyenkor döbben rá az ember a nagy igazságra: érdemtelenre pazarolom a könnyeimet. Jobban járok, ha: Többre becsülöm a kutyámat, mint egynémely embert…
