Tény, hogy ma későn értem haza, bár nem későbben, mint ahogy vacsorát szoktak kapni a kölkök.
Szőnyeg az udvaron, lábtörlő az udvaron, virágok kiborítva a ládából. Nylon zacskóból a gipsz kiszórva a szőnyegen, nem is tudom, honnan került az elő. Mert ugye ami zacskóban van, az csak kaja lehet. Beljebb a verandán egy vödörtetőbe botlom, felemelem. Kutyák csendesen hátrálnak. Dehát ez a szárazkajás vödör teteje. Ami a szekrény alatt szokott lenni. Máskor. Most ez a vödör a veranda közepén, az oldalán hever. Na és persze üres. De még morzsa sincs benne. Mint ahogy a verandán sincs most egy kutya se. Pedig csak felemeltem a vödröt. Igaz, morgok az orrom alatt. Valami olyasmit, hogy mit képzelnek ezek? Ha nem vagytok megelégedve a kiszolgálással, mehettek vissza oda, ahol kiálltak a csontjaitok. Kész, elintéztétek, ma már nincs több kaja. Úgyis elég dagadtak vagytok, testületileg mindhárman, velem együtt. Nem árt, ha egy nap koplaltok. Mit is beszélek, fél vödör kaja után koplalásról?
Úgy látszik, verés nem lesz, morogni meg hadd morogjon, hát szépen visszasomfordálnak mindhárman. Csak néznek, szótlanul, mi ez? Nincs simogatás?! Ez komoly?! Ez rosszabb a verésnél. Némán állnak és három csodálkozó tekintet követ, amint átvergődöm közöttük a szatyraimmal, bemegyek a lakásba, bezárom az ajtót és behúzom a függönyt is. Mami dühös. Kutyák ma a verandán alszanak.
Nincs nyüszögés, nincs ajtón kopogás, mint máskor, síri csend van odakint. Bűntudatos csend. De idebent is csend van. Lelkiismeret furdalásos csend. Bár nyugtatom magam, vették az üzenetet, nem véletlenül tűnt el mindenki a vödör felemelésekor. Mégis rosszul érzem magam, amiért ma nem kapnak jóestét puszit.
Vajon meg tudom állni, hogy lámpaoltás előtt ne menjek ki hozzájuk?
