Amikor ezt a blogot kezdtem, csak bohóckodtam, nem vettem komolyan. Minek az? Miért kellene tudnia a világnak, mi történik velem? Vegyek egy füzetet és írjam le abba, ha annyira íráskényszerem van.

Most azonban történt valami. Sajnos. Elment a szeretett kiskutyám, Brútusz, örökre és visszavonhatatlanul. Tudattam ezt a szomorú tényt az állatos fórumokon a barátaimmal. Rengeteg visszajelzést, e-mailt kaptam, válaszolni se tudok mindenkinek. Van még szeretet az emberekben, szerencsére. Nekik írom ezt a blogbejegyzést.

Amióta az eszemet tudom, kutyára vágytam, mint talán a legtöbb gyerek. Óvodásként a szomszéd ház németjuhászának vittem az uzsonnámat. Iskolásként szintén a szomszédban kerestem kutyabarátot, egy németjuhászt, akit a gazdája állandóan vert, ilyenkor mindenkire vicsorgott, de hozzám szűkölve kúszott oda panaszkodni. Életem során mindenféle kutyával barátkoztam, de a közel 60 év alatt még soha nem harapott meg egyik sem. Talán érzik, hogy mennyire szeretem őket.

Az első kutyám is úgy került hozzám, - már férjnél voltam akkor, - hogy a hátam mögött a konyhában arról beszélgettek, fenyegető leveleket kaptak a házból, hogy tüntessék el a kutyát, mert félnek tőle (3 hónapos kölyök), de ha jön valaki, a kutya be a szekrény alá és ki se jön, amíg ott az idegen. Nem tudják senkinek odaadni. Én meg körülnéztem, hogy hány kutyájuk lehet ezeknek, merthogy egy itt ül az ölemben, a feje a hónom alatt.

Ő volt Csemerházy Dick Dippo.

Hat évet töltöttünk együtt. Első perctől kezdve ragaszkodott hozzám, még főzés vagy mosogatás közben is a lábamnál kellett ülnie. Sokszor menekültünk együtt éjjel, amikor a férjem részegen jött haza. Hányszor vigasztalt, amikor sírtam. Az életemet mentette meg, amikor a hasamon ugrálva nyalogatott, én akkor már kábult voltam a füsttől, mert az olajkályha csövét kinyomta a kéményen befújó szél. Igazi barát volt. A mai napig emlékszem minden együtt töltött percre, pedig vagy 30 év telt el azóta, és nem fogom elfelejteni, amíg csak élek.

Én pedig "hálából" elajándékoztam. Nahát az legalább annyira fájdalmas, mint elaltatni. Nem tehettem mást. A fiammal, 900.- GYES jövedelemmel és a kutyával édesanyám szoba konyhás lakásába költöztünk a válóperem alatt, ahol még a súlyos beteg, rákos nagymamám is élt. Édesanyám postán kapott fizetéséből nem telt kutyára is, én pedig nem tudtam elmenni dolgozni, mert a fiamat nem vették fel bölcsibe, sem az állandó, sem az ideiglenes címem szerinti kerületben. Szerencsére második próbálkozásra jó helyre került Dick, de nem mertem meglátogatni sem, meg kellett elégednem a gyerek rajzaival, amit küldtek.

Akkor fogadtam meg, ha legközelebb kutyám lesz, minden körülmények között ki fogok tartani mellette élete utolsó percéig.

Jó 14 évvel ezelőtt végre újra kertes házba költözhettem. Amint sikerült biztonságos kerítést készíteni, elhoztam Brútuszt a CBA-ból, ahol a mama az üvegvisszaváltót őrző németjuhász volt, az apa ismeretlen. Síró, nyüszögő kis vakarcs, akit ha kézbe vettem, elhallgatott és bújt hozzám. Ez a bújás az utolsó percig megmaradt. Mintha csak Dick lelke költözött volna belé, valami megmagyarázhatatlan kapocs volt közöttünk. Hányszor de hányszor megcsinálta azt, amire csak gondoltam, mielőtt kimondtam volna.

Sajnos egészen kicsi kori képe nincs, nem volt fényképezőgépem, így csak kajla kamaszkori képpel szolgálhatok.

Egy éves lett, mire eljutottam odáig a ház miatti adósságok terén, hogy még egy kutyát vállalni tudjak. Ekkor hoztam neki Alexát, a kaukázusi juhásznak mondott apróságot, hogy akkor se legyen egyedül, ha nincs otthon senki. A KÖKI üvegcsarnokában árulta őket egy férfi, állítólag 14-en voltak testvérek és a mama nem tudta szoptatni őket. Aki meglátta az apróságot, mindenki azt mondta, ilyen pici kutya nem marad meg az anyja nélkül. Nos, májusban tölti be a 13 évet. Igaz, kis kosárban vittem magammal a munkahelyre, hogy naponta többször tudjam etetni bébitápszerrel, cumisüvegből. Amikor elég erős lett, azután Brútuszra bíztam, ő nevelgette, tanítgatta mindenre. Mindig egy láthatatlan póráz volt közöttük, ahova a nagy ment, a sarkában ott volt a kicsi is.

Itt a kis rosszcsont. Lopott, rágott, ahogy kell egy ilyen korú kiskutyának.

Itt a tanár és a tanítvány.

Itt már mindketten felnőttek.

Most azonban vége szakadt az idillnek. Alexa most az én sarkamban van. Tegnapelőtt óta egyszer vakkantott egy rövidet, amikor a fiamék kocsijának a hangját meghallotta. Máskor kivágja a magas cét, táncol is hozzá körbe-körbe, ha meglátja őket. Most csak egy vakkantásra futotta. Legtöbbször a kazánházban ül, ahol Brútusz az utolsó napjait töltötte és csak szomorúan néz maga elé. Ő is gyászol. Látványosan. Szívszaggatóan. Akkor inkább behívom magamhoz a lakásba, igaz, minden tele van a hosszú szőrével, nem baj, azért van a porszívó.

Egy éve a születésnapján még ilyen volt. Mindig ilyennek fogok emlékezni rá, pedig az utóbbi napokban már csak árnyéka volt önmagának. Úgy három hete vittük orvoshoz, hogy nem akar enni, ő, akinek bármit adhattunk azelőtt, szárazat, konzervet, házikosztot. A vérvizsgálatból megállapították, hogy daganata van. Miután több mint egy éve naponta kapta a szívgyógyszerét, egy műtéti altatást nem bírna ki, tehát műteni nem lehetett, nem volt értelme azt kutatni, további vizsgálatoknak kitenni, hol van a daganat. A labor szerint a vese, máj, hasnyálmirigy rendben. Valahol a gége-nyelőcső-gyomor-belek tájékán lehetett a baj, az evéshez kötötte a fájdalmat, azért nem evett. Sokszor néhány falat után kirohant az udvarra, hétrét görnyedve kihányta, majd újra megette az ennivalót, mert tulajdonképpen éhes volt. Mint egy pici gyereket, naponta 8-10-szer is kínáltam néhány falattal, hogy legalább legyen benne valami. Szteroid és vitamin injekció után 10 napig tabletta, utána újból injekció, újból 10 napra való tabletta.

Tudtam, hogy el kell búcsúznunk egymástól, de nem tudtam, mikor van az a pillanat. Ha napközben láttam pofájában a piros labdával utánam kocogni a kertben, ahogy rásütött a nap, a szőre még mindig csillogott, akkor azt mondtam, még nem. Ha elutasította az ételt, vagy kihányta szenvedések közepette, akkor azt mondtam, igen. De öt perc múlva bújt hozzám, fejét a tenyerembe téve kérte a kedvenc fülvakarást, ki tudna ilyenkor elaltatásra gondolni. Ráadásul pénteken és szombaton nagyon jól evett, már az utóbbi napokhoz képest. Felcsillant a remény, hogy ha így folytatja, egy kicsit megerősödhet.

Nem így történt. Vasárnap reggel a kedvenc kenőmájasát se kérte, persze benne a reggeli gyógyszer adagjával. A gyógyszer nélküli májast is visszautasította. Megállt tőlem három lépésnyire és rám nézett.

- Hagyjál már békén - kérte a tekintete.

- Feladtad, kis csillagom? - kérdeztem. Erre odajött és a fejét hozzám dugta, mintegy válaszul.

- Értelek. Holnap elmegyünk az orvoshoz. - átöleltem a nyakát és megértettem, ez az a pillanat, amikor el kell engednem, ha nem akarom, hogy tovább szenvedjen. Mostantól már csak én szenvedek, a hiánya miatt, és csak egyetlen dologba tudok kapaszkodni, abba, hogy ez volt az utolsó, amit adhattam neki, hogy méltósággal menjen el, ne szenvedések árán, ami várna rá egyébként ebben az ocsmány betegségben. Túl gyors lefolyású volt ez a diagnosztizálástól számítva, de ha enni nem tud, valósággal éhen halna, jártányi ereje nem lenne. Ezt meg kell előzni.

Mindezek ellenére többször kínáltam neki az ennivalót, mindannyiszor visszautasította. Kivéve amit az én tányéromból kapartam az ő tányérjába pörkölt tésztával, azt megette. A fiamék viszont látták, hogy végighányta a kertet, az utolsó kupac mellett összeesett, úgy kellett betámogatni a verandára. Délután leültem mellé és simogattam. Az oldalán feküdt, felnézett rám, nehézkesen felemelte a mancsát és a kezemre tette. Elköszönt tőlem. Alexa is odajött, odadugta az orrához az orrát, erre Brútusz megint felemelte a mancsát, és szinte végigsimította vele Alexa pofácskáját. Tőle is elköszönt. 13 évig a párja volt. Nem csoda, ha most ő is siratja.

Hétfőn természetesen még mindig nem fogadott el semmit. Reggel el kellett mennem, de siettem vissza és leültem mellé a földre, a fejét az ölembe vettem és simogattam, úgy vártuk haza a fiamékat, hogy elvigyenek minket az orvoshoz. Folyamatosan beszéltem hozzá, megköszöntem mindent, amit kaptam tőle, egyáltalán azt, hogy velem volt, hogy eddig kitartott mellettem, pedig tudom, hogy az utóbbi időben ez már igencsak nehezére esett. Amikor megjöttek a fiamék, nehézkesen feltápászkodott, hogy még őket is üdvözölje. Először nyugtalanul nézett körül az autóban, majd amikor meglátta, hogy minden úgy történik, mint az utolsó két alkalommal, amikor az orvoshoz mentünk, akkor szépen nyugodtan lefeküdt a lábamnál. Egész úton nem volt semmi baj, amikor megérkeztünk, a saját lábán ment be a rendelőbe, bár zihált rendesen, elég nehezen vette a levegőt.

Elsőként egy bódító koktélt kapott, amit egy boldog sóhajjal nyugtázott, attól kezdve nem zihált, nyugodtan vette a levegőt. Lefektettük az oldalára, a feje alá tettem a tenyeremet, a másik kezemmel végig simogattam, hogy még most is érezze a szeretetet, hogy ezzel az érzéssel menjen el és hogy utolsó percéig maga mellett tudja a barátját. Sokan le akartak beszélni arról, hogy bemenjek, de nem bántam meg, hogy nem hallgattam rájuk. Neki is szüksége volt rám, meg nekem is egy érdekes megnyugvást adott, ahogy láttam, hogyan nyugszik meg a szenvedései után, ahogy egyre gyengébbeket ver a kis szive, majd minden elcsendesedik. Igaz, ez csak egy pillanatnyi megnyugvás volt, azóta is bőgök mint a záporeső, dehát jogom van gyászolni. Ilyenkor megpróbálom felidézni, ahogy békésen fekszik a tenyeremen, és bizonygatom magamnak, hogy már jó helyen van.

Arról viszont még nem sikerült meggyőznöm magam, hogy most jobb helyen van, mint amikor mellettem volt, még egészségesen. Ezért még bízom abban, hogy a legközelebbi kutyusom az ő lelkével jön majd hozzám.