Azt hiszem, a történet folytatásához alaposan össze kell szednem magam, elég nehéz napok voltak azok, nem jó visszaemlékezni rájuk. Remélem sikerül azok számára is átérezhetően leírni a történteket, akik eddig még nem kényszerültek elajándékozni szeretett kutyájukat.

Alapvető volt, hogy semmiféle telepre nem adom be. Csakis ismerősnek, vagy ismerős ismerősének adom, ahol feltételezhetően jó helye lesz. Aki ápolt már rákos beteget, tudja, nem egyszerű dolog. Egy szoba konyhás komfort nélküli lakásban pláne nem, úgy hogy el legyen különítve a kisgyerek is, meg a kutya is. Sürgettek a körülmények, így egy ismerős ismerőse vitte el, akinek már volt egy boxere, milyen jó lesz játszópajtásnak. Átadtuk a teljes felszerelését, edényeit, párnáját, hogy otthon érezze magát, meg a törzskönyvét is. Pénzt természetesen nem kértünk, csak azt, hogy szeressék.

Nem telt el sok idő, amikor levelet kaptunk a Teve utcai kapitányságról: a kutyájuk nálunk átvehető. Nem értettük a dolgot, de annál inkább rohantunk a kapitányságra. Ott azt mondták, valaki behozta hozzájuk a kutyát, azzal a történettel, hogy sétált a Városligetben és odament hozzá egy nő, a kezébe nyomta a pórázt meg a törzskönyvet, hogy csináljon vele amit akar, mert nem jön ki az ő kutyájával. A törzskönyvön még az én nevem szerepelt, így találtak meg.

Elképzeltem magam ebben a szituációban: sétálok a ligetben, egyszercsak elém áll valaki, az egyik kezembe belenyomja egy kutya pórázának a végét, a másik kezembe egy papírt, mondja a szöveget, én meg bambán állok ott, nem adom vissza, nem szaladok utána, nem mondok semmit, nem csinálok semmit. Meggyőződésem, hogy az vitte be a kapitányságra a kutyát, aki tőlem elvitte, és nem azért nem kellett neki, mert nem jött ki az ő kutyájával, hanem mert rájött, hogy nem tudja tenyésztésbe fogni. (Csak "Nagyon jó"-t kapott a kiállításon, mert előreharapása volt.)Annyi becsület viszont nem volt benne, hogy nekem hozza vissza.

Lementünk a kapitányság udvarára, ahol a nyomozókutyák kenneljei sorakoztak, ott volt bezárva Dick is az egyikbe. Már messziről meglátott és szűkölt, amikor meg kiengedték, nem jött oda hozzám, hanem tőlem másfél méterre megállt és mint egy kerge, egy helyben ugrált fel, amilyen magasra csak tudott. Sovány volt, a szőre piszkos, fénytelen, a szeme csipás, az egész kutya külseje egy elhanyagolt, ápolatlan állat benyomását keltette. Szégyeltem magam, amiért ilyesminek tettem ki őt és úgy láttam, ő is haragszik rám, mert nem jött közelebb.

Hazaérve első dolgunk volt, hogy megetettük, megitattuk, majd egy alapos fürdés következett, és láss csodát, amikor tiszta és illatos lett, odabújt hozzám, mint aki azt mondja, mostmár megint tiszta vagyok, szerethetsz.

A helyzet otthon nem változott, a gazdikeresés problémája továbbra is fennállt. Csakhogy ha az első esetben nehéz volt megválni tőle, akkor ezek után ezerszer olyan nehéz lesz. Hiába volt minden, édesanyám azt mondta, ha nem tetszik, költözzek vissza  a lakásomba a még mindig ott lakó volt férjem mellé, aludjak vele a földre terített paplanon, mert bútor nem volt már benne, se cserépkályha, se tűzhely, éljek meg 900 forintból a gyerekkel meg a kutyával, majd akkor megértem, miért döntött így. Be kellett látnom, hogy mindennek nem tehetem ki a gyereket, akkor már tényleg inkább a kutya, bármennyire is fáj.

Újabb párnát készítettünk Dicknek, új edényeket kellett megszoknia, játékokat szereztünk neki, hogy addig is jól érezze magát, amíg nálunk van. Csak remélni tudtam, hogy másodszorra már nem járunk úgy, mint az első örökbe adásnál. Ezúttal egy idős házaspár szomszédunk jelentkezett, nem nekik, hanem a gyereküknek kellett a kutya, házaspár egy 7 éves kisfiúval. Szimpatikusnak tűntek, ami abból is látszott, hogy Dick hamar elfogadta őket. Igaz, elbeszélgettem az okos kis fejével, mielőtt elengedtem az új gazdihoz. Elmondtam, hogy nem tehetek mást, nagyon szeretem őt és soha nem fogom elfelejteni, de rákényszerülök erre a lépésre, mert hamarosan nekünk se lesz mit enni, ha ez a helyzet még sokáig tart. Elköszöntem tőle és azon törtem a fejem, mikor teszek jót neki. Ha rendszeresen látogatom és mindannyiszor felkavarom, felélesztem benne a reményt, hátha most hazahozom, vagy ha soha többé felé se megyek, de az nekem lesz borzasztó. Ez utóbbit választottam, annál is inkább, mert úgy tűnt, Dick elfogadta ezt a helyzetet.

Első éjjel háromszor vitték vissza a párnáját a neki kijelölt helyre, mindannyiszor visszahúzta a férj ágya mellé. Feladták, jó, akkor ezután ott lesz a helyed. A kisfiútól még sokáig kaptam a saját készítésű rajzait a kutyáról, aztán elköltöztem. Főállás és gyereknevelés mellett másodállást vállaltam, hogy bútort is tudjunk venni, így végleg megszűnt a kapcsolat. Semmit nem tudtam róla többé, azt se tudom, meddig élt, volt-e beteg, csak a keserű érzés maradt nekem, hogy cserben hagytam őt.

Akkor fogadtam meg, ha még egyszer kutyám lesz, soha semmilyen körülmények között nem fogom elhagyni, élete utolsó pillanatáig vele leszek. Mint ahogy Brútuszt is az utolsó szívdobbanásáig simogattam, és Alexa is már 14 éve van velem.