Anyósomnak eltartási szerződése volt egy kedves idős hölggyel. Amikor erre is ráunt, és fel akarta bontani a szerződést, a néni rokonai kétségbe estek, a férjemet és engem beszéltek rá, hogy vállaljuk át az eltartást, minket már ismernek is, meg is bíznak bennünk.
Összeköltöztünk hát a 85 éves, teljesen feledékeny, súlyos agyérelmeszesedéses nénivel. Nem részletezem, milyen problémák voltak, elég annyi, hogy kész idegbaj volt együtt lakni vele. Például hiába zártam be Dicket a mi szobánkba, amikor hazajöttem, mindig a néninél volt. Azt mondta, nagyon sírt, azért engedte ki, meg így legalább ő sem volt egyedül. Persze ez nem teljesen volt így, mert a nagyothallása miatt akkor sem hallotta volna meg Dick sírását, ha ő egy sírós kutya lett volna, de nem szóltam, mert láttam hogy szereti a kutyát. Abban biztos voltam, hogy Dick szándékosan nem bántaná, de attól féltem, hogy egy véletlen mozdulat, a játék hevében egy ugrás, és fellöki a gyenge lábon álló idős hölgyet, aki beüti a fejét, és mire hazajövünk...jaj, jobb nem is gondolni rá.
Szerencsére édesanyám boldogan vállalta, hogy magához veszi Dicket, akkor kertes házban laktak, így legalább nagymamám se lesz egyedül otthon, amíg ő dolgozik. Tudtam, hogy jó helye lesz náluk, én is sűrűn találkozhatok vele, de hogy ennyire fogják babusgatni, azt még én se gondoltam. Külön kis peremes asztalkát készítettek az etetőtálnak, hogy ne nyúljon meg a nyakbőre a lehajlástól. Ilyen törülköző, olyan szájtörlő ruha, szemtörlő, fülpuculó, minden szépen tisztán sorbarakva, lábmosás, popsimosás, állandó kutyapárnahuzat mosás, nem részletezem tovább. Az orvos, aki nagymamámhoz járt, azt kérdezte, hogy van az, hogy akármikor jön ide, itt nincs kutyaszag, pedig bent van a kutya a lakásban. Nyugodt voltam, Dick jó helyen van, szeretik és nincs is egész nap egyedül, mint nálam volt.
Egyszer vendégek voltak, édesanyám kolléganői. Dick vacsorázott, majd csak állt a tányérja felett, nem mozdult. A vendégek megkérdezték, valami baja van, vagy még kér enni? Miért áll ott? Jaj, nem, csak beszélgettünk és nem vettem észre, hogy befejezte az evést. Úgy van szoktatva, hogy evés után meg kell törülni a pofiját, vizes ruha, száraz ruha, aztán mehet.
Séta után az ajtó előtt várta, míg bementünk a kisvödörért, szivacsért, törülközőért. Nedvessel áttöröltük, emelte a lábát, hogy a belső combját is le tudjuk törölni, fiú kutya lévén időnként visszafröccsen a fáról ez-az. Utolsónak a tappancsokról a sár, csak így mehetett be a lakásba.
Közben gyorsan peregtek az események, én babát vártam, a néni kórházba került és meghalt, nekem pedig elméletileg feküdnöm kellett volna, mert veszélyeztetett voltam. Hat hónapos terhesen egy este a férjem (részegen) hátracsavart kézzel kilökött az ajtón, amiért nem hagytam, hogy sárosan ruhástól befeküdjön az ágyba, csak épp nem nyitotta ki előtte az ajtót. Begörcsöltem, megindult a szülés, amit sikerült gyógyszerekkel megállítani, de feküdnöm kellett. Nyugalmam viszont csak akkor volt, ha édesanyámhoz mentem.
Emlékszem, mennyit sírtam már akkoriban is. Beültem egy sarokba, a könyökömmel a térdemre támaszkodtam, az arcomat a tenyerembe temettem és zokogtam. Na ezt a hangot nem bírta elviselni Dick. Fúrta be a fejét a két karom közé és velem sírt, próbálkozott oldalról is, majd fellökött nagy igyekezetében, mígnem végre abbahagytam a sírást és átöleltem ezt a csupaszív arany barátot.
Szerencsére baj nélkül megszületett a fiam, baj csak a férjemmel volt. Hiába állította a kezdetekkor az AB bizottságon az a tudor vénkisasszony, hogy mostmár be fog nőni a férjem feje lágya, szüljem csak meg azt a gyereket, hát persze, hogy nem így történt. Nemcsak a saját fizetését szórta el a barátokkal, de képes volt a kapuban megvárni a postást és átvenni tőle a gyes-t is, nekem csak egy cédulát tett az asztalra, hogy szüksége volt a pénzre, majd megadja. Mai napig is várom...
Egy darabig tűrtem, aztán döntöttem: nekem a fiammal kell mostmár törődni, a férjem pedig csak bajnak van, beadtam hát a válópert és a gyerekkel együtt kiköltöztem édesanyámhoz, a kutyám után.
Amikor megszületett a fiam, Dick valósággal lelki beteg lett. Eddig ő volt a középpontban, most meg mindenki az új jövevény körül sürög-forog. Szó szerint beült a sarokba, háttal nekünk, és úgy duzzogott. Attól féltem, egy óvatlan pillanatban megtámadja a gyereket. Ekkor egy ismerősünk azt tanácsolta, engedjük meg neki, hogy megszagolja a picinek a pólyából kilógó lábacskáját.
Egyik ilyen duzzogós alkalmat kihasználva hívtam Dicket, gyere ide. Tessék-lássék engedelmeskedett, mint aki azt mondja, na mi van, én is eszedbe jutottam? Amikor azonban meglátta, hogy a picihez hívom, egyből felélénkült, izgatottan szaladt oda, mint aki abban reménykedik, hogy most majd ő is játszhat a mi új játékunkkal. Egyik kezemmel megsimogattam a kutya fejét, a másikkal a pólyából kilógó lábacskát, közben halkan, megnyugtatóan beszéltem, hogy ő az új családtag, aki nagyon fontos nekem és nem szabad bántani, ő a kicsi gazdi. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen értette a szituációt, mert hosszan és élvezettel szívta magába az apró lábszagot, elraktározta a kedves és fontos emlékek szaga mellé, és ettől kezdve nem volt háttal duzzogás.
Volt viszont díszkíséret, ha sétálni mentünk, vagy vásárolni a kisboltba. Nyugodtan bemehettem kenyérért vagy tejért, befékeztem a gyerekkocsit a bolt előtt, Dick mellé ült és senkit nem engedett a közelébe.
Sétáink kedvelt uticélja a kiserdő volt, árnyas fák alatt a sétányon toltuk a gyerekkocsit, édesanyám, nagymamám és én. Dick pedig előre rohant, beszagolt a bokrok alá, körbefutotta és megjelőlte a fáit a birtoka határán, majd visszarohant hozzánk, egyenként megszagolt mindegyikünket, mintha létszámellenőrzést tartana, és ha mindenki megvolt, rohant vissza játszani. Néha azonban megvicceltük őt, és egyikünk elbújt egy nagyobb fa mögé. Ilyenkor aztán volt nagy riadalom. Izgatott fújtatással kereste a porban az illatnyomokat, majd amikor megtalálta, egyenesen rohant a rejtekül szolgáló fához és boldog szökdécseléssel nyugtázta, hogy senki nem veszett el.
Télen akkoriban még hó is esett, ilyenkor kis karfás szánkóba ültettük a fiamat, Dick pedig kapott egy hámot és befogtuk a szánkó elé. Ő húzott, én irányítottam. A gyerek boldogan sikongatott, Dick pedig büszkén trappolt a szánkó előtt.
Soha semmi baj nem volt a gyerek és a kutya között, pedig a fiam úgy gondolta, az ő kis kezével a legjobban megragadható hely a kutya testén az a füle, és állandóan bele is csimpaszkodott. A nagy mafla meg megadóan, egyetlen hang nélkül tűrte a dolgot.
Dick soha nem bántotta a fiamat, még akkor sem, amikor az megharapta őt. Nem, ez nem elírás. A fiam harapta meg a kutyát. Épp a négykézlábas időszakát élte, és akinek volt-van gyereke, az tudhatja, milyen villámgyorsan tudnak közlekedni ilyen módon. Ráadásul úgy ismerkednek a környezettel, hogy mindent a szájukba vesznek, ami viszont ehhez túl nagy, azt egyszerűen megharapják.
Így volt ez a fiammal is. Pillanatok alatt odakocogott négykézláb a kutyához, és mire én a konyha másik sarkából odaértem, már rá is hajolt a fekvő kutya hátsó combjára és beleharapott. Szegény Dick felvisított, én rákiabáltam a gyerekre és elrángattam onnan, mire Dick hátrafordult felém, és békéltetően csak ennyit mondott: áböböböbö hagyd, hát csak egy gyerek.
Ilyenkor mindig eszembe jut az a történet, amit nagymamám mesélt édesanyámról. Nagymamám szüleinek olyan vad kutyája volt, hogy amikor kölykei voltak, csak sütőlapáton merték odatolni elé az ételt. A történet szerint akkoriban édesanyám olyan négy éves lehetett, és sehol sem találta őt nagymamám, amikor hazajött a munkából. Egyszercsak meglátta, hogy ott ül a vad kutya előtt a földön a kutyakölykök között, és az anyakutya nyakában a láncot jobbra-balra mozgatva énekelget. Persze azonnal rákiabált, hogy gyere onnan, mire az anyakutya rátette a mancsát a kislány vállára, mint aki azt mondja, hagyd, nem bántom én, hiszen csak gyerek.
Gyere, súgok neked valamit...
A simogatás az jó, csak a fülemet neee...
A leírtak alapján bárki azt gondolhatja, úgy fejeződik be ez a történet, mint a mesében: boldogan éltek, míg meg nem haltak. Természetesen nem így volt. A háttérben folyt a válóper, nagyon csúnya dolgokkal, a lakásból mindent elvitt a férjem, még a gyerekbútort is, édesanyám úgy fizette a részleteket, hogy a bútor már meg se volt. Azzal, hogy elköltöztem onnan, megóvtam a gyereket az apja viselkedésének a látványától, de elértem, hogy nem tudtam visszamenni dolgozni, mert az állandó lakcímem szerinti oviban azt mondták, vigyem a gyereket oda, ahol ideiglenesen lakom, az ideiglenesben viszont az állandó lakcím szerintibe küldtek. A 900 Ft GYES semmire nem volt elég, főleg, hogy a nekem ítélt lakás rezsijét is fizetnem kellett, bár a férjem használta jogcím nélküliként. Amikor kikapcsolták az áramot, mert nem tudtam fizetni, még fel is jelentett, hogy nem biztosítom neki a normális lakhatást. Tartásdíj nem volt, azt mondták, majd visszamenőleg behajtják rajta. Nagymamámnak nem volt nyugdíja, édesanyám postán kapott kis fizetéséből éltünk négyen, meg a kutya.
Ha mindez még nem lenne elég, jött a következő csapás, nagymamám rákos lett. Az orvosok, a kórház, a gyógyszerek, kezelések... Édesanyám azt mondta, bármennyire is szereti Dicket és a szive szakad meg érte, gazdát kell keresni neki, mert ő tovább nem tudja vállalni a költségeket.
Erről a gazdikeresésről és szívmegszakadásról majd legközelebb...
