Nem, ne örüljetek, nem most költöztünk el, ez még mindig Dick kutyám története. Két kemény évet, kemény telet lehúztunk a faházban. Közben Dick felcseperedett, de azt nem mondhatnám, hogy meg is komolyodott. Elvégre boxer volt a lelkem.

Lehetőségünk nyílt beköltözni a városba. Na nem valami szuper lakosztályba, csak egy mosókonyhába. Egy olyan házba, ahol magasföldszint és félemelet elnevezéssel oldották meg, hogy ne kelljen liftet beszerelni, így hivatalosan csak három emeletes volt a ház, de valójában öt. Na ennek a tetején volt egy emeletráépítés, abban a mosókonyha és a szárító. Ez utóbbiban már laktak, most a mosókonyhát utalták ki nekünk, a bent lévő lakáskérvényünk megoldásaként. Gombás falak, üstkatlan, padlólefolyó, vas falikút, wc a folyosón. Házi kivitelezésben rendbe hoztuk, üvegezett fa válaszfalakkal kialakítottunk egy szoba-konyha-fürdőszobát, bár a fürdőszobába sajnos csak egy kádat tudtunk betenni, wc-nek való lefolyó nem volt.

Ennek is örültünk, még akkor is, ha naponta minimum kétszer, de többnyire háromszor jártam meg a hat emeletet kutyasétáltatás ürügyén, plusz munkába járás, vásárlás címén. Szerencsére két megállónyira dolgoztam, így ebédszünetben hazarohantam kutyát sétáltatni. Nem igazán volt jó Dicknek ez a bezártság, még akkor is, ha próbáltam sétákkal, hét végén kirándulásokkal pótolni a szabadságát, de önző módon nem tudtam volna elengedni magam mellől. Akkor még fel se merült, hogy gazdát keressek neki. Sajnos később úgy alakultak a körülmények, hogy rákényszerültem.

Egyik nap nem tudtam délben hazamenni, mert egy sürgős munkát kellett befejeznem. Közben azon izgultam, mi lehet otthon Dick-kel. Este rohantam haza, de ahogy kinyitottam az ajtót, a lábam mellett kiszökött a kis aranyom és rohant le a lépcsőn. Kétségbeesve rohantam utána és meg voltam róla győződve, hogy most el fog kóborolni, el fog veszni.

Szerencsére nem így történt. Az első emeletnél jártam lefelé menet, amikor lógó nyelvvel, vigyorgó pofával, megkönnyebbülve ügetett felfelé Dick. Boldogan átöleltem, mert rájöttem, hogy mégiscsak engem szeret jobban, nem a szabadságát. Közben utólérte őt az egyik szomszédunk, tőle tudom, hogy Dick kirobbant a kapuból az utcára, az első fához rohant, elintézte a folyó ügyeit és már rohant is vissza. Soha semmit nem intézett a lakásban, és mivel ahhoz volt szokva, hogy délben is lemegyünk, el tudom képzelni, mit szenvedett és tökéletesen megértem, miért szökött ki a lábam mellett. Minden esetre jó hosszú esti sétával kárpótoltam őt. Ezek után többször is előfordult, hogy önállóan ment le ügyintézni. Mondták a lakók, hogy soha senkivel nem állt le barátkozni, csak lerohant meg vissza.

Dicknek nagyon sok játéka volt, ennek ellenére akkor volt a legboldogabb, ha ellophatott egy-egy ruhadarabot tőlem. Ezek közül is a nylon harisnya volt a favorit. Nem, nem kábítózott, nem a piszkos harisnya kellett neki, hanem a kötélről a tiszta. Bár piszkoshoz nem is nagyon juthatott hozzá, mert azonnal kimostam, ahogy levetettem. Óvatosan leszedte a kötélről a harisnyát, elvitte a párnájára, vagy épp az ágyra, szépen köréje feküdt, és boldog volt. Nem tépte szét, olyan óvatosan bánt vele, hogy egy újabb mosás után még simán fel lehetett venni. Az újabb mosásra azért volt szükség, mert enyhén csúszott a sok nyalogatástól.

Persze azért volt, hogy rendetlenkedett, rámolt. Ilyenkor ha megkérdeztem: Mit csináltál?! behúzott füllel-farokkal eloldalgott. Később rájöttem, hogy amikor hazajövök, meg kell kérdeznem: Mit csináltál? Ha ilyenkor lapított, jól tettem, ha körüléztem, mi a mai csintalanság. Ha viszont kissé félrehajtott fejjel méltatlankodva a sértő feltételezés miatt azt válaszolta: Abböbböbböbö, akkor nyugodtan megdícsérhettem, mert aznap jó kutya volt.

A házbeliek többen kérdezték, hol tartom ezt a kutyát, mert csak akkor látják, amikor sétálni viszem, egész nap hangja nincs. Dick nem volt ugatós kutya, ennek ellenére szépen el tudtunk beszélgetni, mint a fenti példa is mutatja. Nekünk elég volt az arcjátéka, a grimaszolása, a fújtatása, esetleg egy abböbbö, és értettük egymást. Ő is értette minden szavamat, és főleg érezte minden érzésemet. Továbbra is bohóckodott nekem, ha úgy érezte, arra van szükség, de volt, hogy csak hozzám bújt, hogy érezzem, ő legalább szeret.

Egy nap arra mentem haza este, hogy nem jön elém. Délben még semmi baja sem volt. Végül keservesen lekászálódott az ágyról, a két első mancsán kúszva jött oda hozzám, a két hátsó lábát tehetetlenül húzta maga után, közben halkan szűkölt, panaszkodott. Úristen, meghűlt bennem a vér. Hiszen minden ellen beoltatom, amit az állatorvos javasol, akkor ez mi?

Felnyaláboltam, lebotorkáltam vele a hat emeletet és megpróbáltam taxit szerezni. Akkoriban ez még nem volt olyan egyszerű, mint most harmincegynehány év múlva. Végül sikerült egy olyan taxist találni, aki hajlandó volt kutyát is szállítani. Elmentünk az állatkórházba. A váróban mindenki átment a túloldalra, amikor meglátták a kutyám bénaságát. Az állatorvos is csak hümmögött, mert semmi egyéb tünetet nem produkált Dick, csak a lábát. Hagyjam ott, majd megfigyelik.

Másnap munkából egyenesen a kórházba mentem, rettegve attól, milyen híreket kapok.

- Nem akarja kivinni sétálni? - kérdezte az orvos.

- Miért? Tud menni? - kérdeztem csodálkozva. Az orvos csak sejtelmesen mosolygott.

Kihozták Dicket és én megdöbbenve láttam, hogy négy lábon jön. Amikor meglátott, elkezdett cikázni a hátsó fele jobbra-balra a heves farokcsonk csóválástól, majd örömmel egymás nyakába ugrottunk. Bár leginkább ő az enyémbe. Folyt a könnyem és nem győztem ölelni őt. Sétáltunk egyet a kórház parkjában, majd amikor meglátott egy padot, már repült is át a támlája felett. Ez volt ugyanis a kedvenc tornamutatványa. Még a kutyaiskolában kezdte az akadályugrást, de a való életben nem voltak olyan akadályok, hát kitalálta, hogy padot ugrik.

Séta után megkerestük az orvost. Tudni szerettem volna, mi volt ez, de a doki is tanácstalan volt, azt mondta, fogalma sincs. Haza is vihetem, ha akarom. Naná, hogy akartam. Szerencsére soha többé nem volt ilyen esetünk, de engem ez az egy is nagyon megijesztett.

Két év után ebből a mosókonyhából is tovább költöztünk, egy idős néni eltartását vállalva magunkra. Közben megszületett a fiam is, de ez már egy következő bejegyzés témája.