HTML

Napok

Hogyan töltjük napjainkat, mit tanulunk nyugdíjas korban.

Friss topikok

  • Kzella: Szia! Nagyon eltűntél, és itt elméletileg elérlek! Semmi komoly? Puszi! (2012.01.02. 16:46) Spagi nővér
  • Kzella: Jók az írásaid,remekül szórakoztam rajtuk. Persze mindet még nem olvastam el. (2010.05.04. 21:55) Nyau
  • kaschka: akinek van kutyája az tudja, hogy igenis tudnak gondolkodni ! Túljárnak a mi eszünkön is sokszor, ... (2009.09.22. 21:05) A kis cseles
  • kaschka: ez aranyos, biztos nagyon jól érezték magukat a kutyuskák ilyen finom illatos szőrrel, meg Ti is ,... (2009.09.14. 22:21) Fürdés
  • nyunyola: Hello úgy legyen de ha én nyerek a lottón előbb akkor én veszek neked egy nagy lakókocsit sofőrre... (2009.09.03. 08:50) Kutyautak

Linkblog

Hogyan lesz valaki öreg korára ilyen állatbolond, mint én?

2009.01.17. 23:01 yxia

Röviden válaszolhatnám azt, hogy úgy, hogy már fiatalon is az volt. Ez viszont nagyon rövid blogbejegyzés lenne, még akkor is, ha igaz. Kezdem hát Ádámnál és Évánál. Na jó, inkább csak ott kezdem, ahonnan az eszemet tudom.

Három éves koromban költöztünk Kispestre kertes házba, mert úgymond szívnagyobbodásom volt, nem lépcsőzhettem, nem futkoshattam, még csak nem is csiklandozhattak meg, mert ha elkezdtem nevetni, az csuklásba fulladt, amit nem tudtak elállítani. Azelőtt nagymamám vigyázott rám, amíg a szüleim dolgoztak, de Kispestről óvodába hordtak, egészen 4 éves koromig, amikor nagymamám is kiköltözött Kispestre, pont azért, hogy rám tudjon vigyázni, ne kelljen óvodába járni.

Mindezt csak azért írtam le, mert három és négy éves korom közötti időre tehető az első kutyabarátom. Az óvoda melletti házban lakott és nagyon szerette a vajas-mézes kenyeret, amit uzsonnára kaptunk az oviban. Mai napig nem tudom, hogy valóban nem szerettem a vajas-mézest, vagy csak azért mondtam, hogy a kutyának vihessem. Minden nap ott várt a keritésnél, és olyan óvatosan vette el tőlem a kenyeret, hogy még csak a szája se ért a kezemhez. Azt hiszem akkor szerethettem meg a kutyák közül a németjuhászt.

Még nem voltam iskolás, amikor az állatkertben egy pelikánnal kerültem igen közeli kapcsolatba. Mint minden állatnak, neki is akartam adni egy negyed kekszet, de ki gondolta volna, hogy ő nem elégszik meg annyival. Nyújtottam a pici ujjaimmal a kekszet, ő meg bekapta könyékig a karomat. Úgy látszik, ismerte a közmondást a kisujjról meg az egész karról. Úgy megijedtem, hogy sírni is elfelejtettem, bár mások azt mondták, milyen bátor ez a kislány. Azt minden esetre megjegyeztem, hogy a pelikánt ezentúl messziről kell etetni.

Legközelebbi kutyás kalandom hét éves koromra tehető. Akkor kezdődött a szüleim válása, elköltöztünk édesanyámmal nagymamámhoz. Amikor jött a születésnapom, a papám megkérdezte - életében először és utoljára - hogy milyen ajándékot hozzon nekem. Na ha már megkérdezték, ezt nem hagyhattam ki, elárultam régi titkos vágyamat: hozzon nekem egy kiskutyát. És láss csodát, a születésnapomon megjelent egy fekete hátú szőrgombóccal, egy németjuhász kiskutyával. Puha volt, finom volt még megfogni is, magamhoz öleltem és azt hittem, nincs is nálam boldogabb gyerek a világon. Így volt ez egészen néhány percig. Akkor megjelent édesanyám meg a házinéni, akinél laktunk, és közölték, hogy nem tarthatom meg. Csak álltam ott, elszállt a perc varázsa, oda a boldogság, és abban a percben biztosan én voltam a világ legboldogtalanabb gyereke. Pár percig még dajkálhattam a kutyust, aztán vissza kellett adni. Akkor, gyerekfejjel csak az bántott, hogy én nem kaptam meg a kiskutyát. Mai eszemmel nem is merek belegondolni, a kiskutya sorsa mi lett azután...

Ha egy gyerek nagyon akar valamit, azt el is éri. Összebarátkoztam hát a szomszéd házbeli kislánnyal, aki ugyan fiatalabb volt nálam 2-3 évvel, de volt egy utólérhetetlen előnye: volt egy kutyájuk. Ráadásul németjuhász. Bátor volt a neve, mert kölyök korában megkergette egy macska. Fekete hát, rajzos pofi, szerintem ő volt a világ legszebb és legokosabb kutyája. Soha senki nem tanította semmire, nem vitte sétálni, csak a kertben lakott, kapott enni és ennyi. Megtanítottam pórázon közlekedni, ami nem volt nehéz, mert nagyon figyelt rám. Végre valaki, aki törődik vele. Én voltam kicsi, vagy ő volt nagy, de a feje úgy a vállam magasságában volt, elég furán nézhettünk ki, amikor sétáltattam. Soha nem rántott el, úgy jött mellettem, mintha ő vigyázna rám. Lehet, hogy úgy is volt?

Megtanítottam ülni, feküdni, majd kimentünk a rendőrség elé és ott gyakorlatoztattam, hátha meglátják a rendőrök, milyen okos kutya, és behívják nyomozó kutyának. (Akkoriban olvastam a Kántorról szóló könyvet.)

Bátor volt az egyetlen kutya egész életemben, aki megkapta a kezemet. Volt egy súrolókeféje, az volt a kutyakefe, ha meglátott, már hozta is, mert nagyon szerette, ha kefélgettem a bundáját. Így volt ez aznap is. Csakhogy aznap amikor a háta egy pontjához értem, hátrakapott a fogával a kezemhez, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal már nyalta is a kezemet szűkölve, bocsánatot kérve. Akkor tudtam meg, hogy a gazdája aznap elverte a söprűnyéllel, és épp egy fájó pontjához értem a kefével.

Sajnos a gazda máskor is elverte. Egy ilyen alkalommal sírva jött át hozzám a kislány, hogy a Bátor megbolondult, bevette magát a sufniba és mindenkire csattogtatja a fogát. Amikor átmentem, rám szóltak, hogy ne menjek be, mert meg van bolondulva a kutya. Nem is kellett bemennem a sufniba, mert Bátor szűkölve kúszott elém és elpanaszolta nekem, mit csináltak vele.

Ennek ellenére szép hosszú kort ért meg. 16 vagy 18 éves lehetett, amikor én már férjnél voltam és jöttem haza látogatóba. Nem látott, a hallása se volt tökéletes, a lépéseket hallotta, ugatott, csak amikor szóltam hozzá és megismerte a hangomat, vagy az orra ismert fel, akkor csapott át az ugatása szűkölésbe. Szerencsére nem voltam otthon, amikor elment a szivárványhídon túlra. Remélem ő is várni fog rám odaát.

Egész gyerekkoromra úgy emlékszem vissza, hogy nem voltak barátaim. Nem én voltam kiállhatatlan, a körülmények voltak rosszak. Csak jóval később, szinte felnőtt koromban értettem meg, hogy édesanyám szégyelte, amilyen lakásban laktunk. Azért nem engedett el senkihez, mert akkor vissza kell hívni azt az osztálytársamat, és akkor meglátják, hogy egy leválasztott lakás konyhája és spejza a mi otthonunk. Ezért aztán tanév végén mindig kaptam két naposcsibét, azokat terelgettem az udvaron egész nyáron. Babáztam velük, kendőt kötöttem a fejükre, dajkáltam őket, azok meg rohantak utánam, bárhova mentem.

Olyan is volt, hogy lecsúzlizott gerlét szedtem össze, dobozban pátyolgattam a lakásban, csak amikor jobban lett, mindenütt potyogtatta a végterméket. Édesanyám ki akarta tenni a szűrét, de én varrtam neki bugyit és papírszalvétával pelenkáztam, csak még velem maradhasson. Teljes gyógyulása után még sokáig visszajárt.

Amíg nagymamám élt, ő vágta le a csirkéket. Halála után édesanyám rám akarta bízni ezt a "nemes" feladatot. (Csak később tudtam meg, hogy azért, mert ő még életében nem vágta el egy csirke nyakát se.) Nos el is jutottam addig, hogy megfogtam a lábát meg a fejét, még a tollat is elkezdtem tépkedni a nyakán, ahogy nagymamától láttam, de amikor vágni kellett volna, akkor rájöttem, hogy én inkább vega leszek, de ez nem megy. Lett egy kopasz nyakú csirkénk. A szomszéd fejezte be a levágását, de soha többé nem vettünk élő csirkét.

Már felnőtt voltam, férjnél voltam, de a kutya utáni vágyam még mindig nem teljesült. A férjem egyszer kedvembe akart járni, váratlanul elvitt egy menhelyre, hogy válasszak. Egy csokoládébarna négyszemű kutyussal választottuk ki egymást, mily meglepő, Csoki volt a neve. Otthon persze nem volt kutyakaja, váratlan volt ez az akció. Kenyeret aprítottam tejbe, azt tettem le Csokinak. Odament, beleszagolt, majd elfordult, azt hittem, nem kell neki. Csoki viszont odajött hozzám, megnyalta a kezemet, majd visszament a vacsorájához és megette utolsó cseppig. Csak előbb megköszönte. Semmi baj nem volt vele, szobatiszta volt, nem nyúlt semmihez. Mégis csak néhány napig volt kutyám. Egy nap arra jöttem haza, hogy nincs a szobánkban. Anyósom közölte, hogy utánam akart menni, hát kiengedte... Aha... Három napig jártam a környező utcákat, de nem lett meg. Csak azt reméltem, valaki befogadta, amilyen szép kis kutya volt.

A következő kutyámat annak köszönhettem, hogy nem tudtam megállni, ha kóborló kutyát láttam, hogy ne szóljak hozzá, ne simogassam meg. A KSH-ban dolgoztam akkor és délben kimentem ebédet venni. Akkor találkoztam egy fél év körüli németjuhásszal. Persze szóltam hozzá, megsimogattam, ahogy kell, el is kísért a kapuig, de amikor szóltam, hogy nem jöhet be, szót fogadott. Ám 5 órakor, munkaidő végén ott várt a kapuban és boldog farokcsóválással jött elém. Odajött a szemközti házfelügyelő, hogy az én kutyám? Mert egész délután itt ült a kapunál, most meg ismerősként üdvözölt. Amikor elmeséltem a történteket, felajánlotta az ő kutyája pórázát és szájkosarát kölcsön, vigyem haza, ha már így kiválasztott engem ez a kutya.

Sajnos ő sem lakott velem túl sokáig. Egy németjuhászt bezárni egész napra egy 2x3 méteres szobába lehetetlen. Unatkozott, megrágta a bútorok lábát, az ágyra feküdt fel. Azt tanácsolták, terítsem le az ágyat újságpapírral, a kutyák nem szeretik a papír zizegését és akkor majd ő sem megy fel az ágyra. Megfogadtam a tanácsot, teleraktam újságpapírral az ágyat és este egy boldog kutyát találtam - az ágyon. Hálás pofával nézett rám, amiért egész napra való feladatot hagytam neki, ugyanis az ágy előtt a föld telistele volt apró ficnikre szaggatott újságpapírral.

Kivittem a kutyát Kispestre édesanyámékhoz kertes házba, addig is jobb helye volt ott, amíg gazdit találtunk neki. A piacon az egyik hentes vette magához. Talált náluk a kertben egy rozzant kutyaházat, attól kezdve nem volt hajlandó átlépni a lakás küszöbét. Rendbe kellett tenni neki a házat, abban lakott. Attól kezdve zárniuk kellett a kaput is, mert eleinte minden este akadt valaki, akit ki kellett engedniük, amikor hazaértek. Egy postást, egy villanyszámlást, vagy csak a szomszédot. A kutya ugyanis mindenkit beengedett, de ki senkit. Édesanyám viszont ezentúl mindig a legszebb árut kapta a hentesnél. Meg persze a kutya se éhezett.

A következő kutyám volt Csemerházy Dick, a boxer. Róla már írtam is, és még fogok is, egész fejezetet. Az együtt töltött 6 évről sok szép emlékem van.

Utána hosszú ideig nem volt kutyám, de kutyás barátnőket kerestem, mily meglepő, mindkettő németjuhászos volt. Lágymányoson minden este egy egész csapat kutyással jártunk ki a töltésre kutyát sétáltatni.

Akkoriban volt a fiam úgy 6 éves és ő is imádta a kutyákat. Egyik este valamiért fel kellett menni a lakásba az egyik kutyás lánynak, s mivel tudta, mekkora örömöt szerez ezzel a fiamnak, a kezébe nyomta a kutyája pórázát azzal, hogy vigyázz rá, el ne engedd. Csakhogy arra sétált egy macska. Ugy nem kell mondanom, hogy a sétából futás lett, amint bemozdult rá a németjuhász. Fiacskám viszont, betartva amit kértek tőle, nem engedte el a pórázt, ebből következően a hasán csúszott-repült a kutya után a parkban. Szerencsére ilyen teherrel lelassult a kutya, a macska egérutat nyert, így vége lett az üldözésnek.

Ugyanezzel a kutyával volt egy másik édes esetünk. Náluk szilvesztereztünk és hajnal felé már a társaság legnagyobb része ott bóbiskolt, ahol elérte őket az álmosság. A kutyának viszont eljött a séta ideje, és valamiért pont engem nézett ki, aki le fogja őt vinni. Odahozta nekem a pórázát. Amikor szóltam a gazdájának, hogy leviszem a kutyát sétálni, nevetésben tört ki az egész csapat, hogy na azt megnézzük. Nem értettem miért, hiszen jól ismertük egymást, soha semmi bajom nem volt a kutyával. Elmagyarázták, hogy a mama is csak úgy viheti le a kutyát, hogy a lányának ágyba kell bújnia, hogy beteg, mert senki mással nem megy le. Ekkor már az ajtón kívül voltunk és a kutya úgy indult el a lépcsőházban lefelé, hogy vissza se nézett, pedig a póráz másik végén én voltam. Egy kicsit meg is sértődött rá a gazdája. A töltés mellett elengedtem, de első halk szóra már ott is volt mellettem, ha hívtam, míg a gazdája sokszor hiába üvöltözött vele. Talán nem kellett volna üvöltöznie, fiatal kutya lévén nem volt süket.

Máskor meg nagy riadalmat okoztam, akaratomon kívül. Egyik esti sétánkon a társasághoz csapódott egy srác egy németjuhásszal. Nekem telefonálnom kellett, bementem egy fülkébe és mire becsukódott a fülke ajtaja, ott volt mellettem a srác kutyája. Úgy ült a lábfejemre vigyorogva, mintha az én kutyám lett volna. Jót nevettem rajta és persze nem zavartam el, nem is gondoltam, hogy a gazdája nem vette észre az akciót. Beszélgetés közben simogattam a fejét, vakargattam a fülét, olyan kutyát még nem láttam, akinek ez ne tetszene. Közben a csapat továbbment és csak néhány sarok múlva vették észre, hogy nincs meg a kutya. Eszeveszett keresésbe kezdtek a szélrózsa minden irányába. Befejezve a beszélgetést mi meg az ő keresésükre indultunk, szorosan a lábom mellett a németjuhásszal, mint aki érzi, hogy baj van. Akkor még nem értettem, miért fogadtak minket akkora örömrivalgással. Azt hitték, én találtam meg az elkóborolt kutyát. Amikor elmeséltem, hogy végig velem volt, akkor meg a gazdán volt a csodálkozás sora, mert eddig nem volt barátkozó típus a kutyája.

Lehet, hogy kutya voltam előző életemben, vagy csak azt érzik bennem, hogy nagyon szeretem őket, de egyszerűen ragadnak rám és soha nem bántanak. Egyszer egy karácsonyi vásáron vágtunk át a barátaimmal színházba menet, én mentem elöl és arra lettem figyelmes, hogy nevetgélnek a hátam mögött a barátaim. Megfordultam, hogy min nevetnek, akkor láttam, hogy egy kutya jön szorosan a lábom mellett, mintha az én kutyám lenne. Persze hogy engem nevettek, mondván nem is én lennék, ha a környék egyetlen kutyája nem csapódna hozzám.

Máskor egy barátom egy szűk utcában y forduló közben véletlenül meglökött egy kaput, ami résnyire kinyílt, és kijött rajta egy nagy kutya, mondanom se kell, hogy németjuhász. Vissza kellene csukni, meg a kutyát is visszaküldeni, nehogy elkóboroljon, de ő nem mer kiszállni. Ezen ne múljon, mondtam és kiszálltam. A kutya rögtön odajött, én bocsánatot kértem tőle a kapuért és visszatessékeltem, majd becsuktam mögötte. A barátom meg odavolt, hogy én hogy merek idegen kutyához így odamenni. Dehát nem is én mentem oda hozzá.

(Jelenleg is majd minden házban van németjuhász az utcánkban. Általánosan elterjedt közöttük a hír, hogy én vagyok a beengedő ember, mert számtalanszor volt, hogy hazafelé menet találkoztam véletlenül kizárt kutyával. Odajönnek hozzám, megbökdösnek, aztán odaszaladnak a kapujukhoz, azt is megbökdösik, majd vissza hozzám. Ki az, aki nem értené meg ebből, hogy nekem oda be kell csengetnem. Egyik ilyen háznál mikrofon is van a csengő mellett. Azt hittem megzabálom azt a németjucit, aki odaállt a mikrofonhoz és vakkantgatott bele, amíg én nyomtam a kaputelefon szerű gombot. Így aztán köszönő viszonyban vagyok a fél utcával és egy csomó kutya nevét tudom.)

Lágymányos után újra Kispestre költöztünk, mégiscsak ott nőttem fel, visszavágytam. Amikor Dicket el kellett ajándékozni, azt mondtam, legközelebb akkor lesz kutyám, ha kertes házba költözök, vagy ha nem, akkor legalább nyugdíjas legyek, otthon a kutyával. A kertes ház sikerült előbb, de nem volt rendes keritése, így addig kutyát se hoztam a házhoz. Bedobtak viszont egy fél év körüli kis cirmos cicát, akinek nagyon érdekesen a két oldalán kört formázott a cirmos minta. Nyávogni soha nem hallottam, csak dorombolni, így Dorombi lett a neve. Mint egy kutya, ugrálva jött elém a kapuhoz, amikor jöttem haza. Az udvaron a lépéseim között szlalomozva mindenhova elkísért, a garázsban volt a lakása. Úgy két hónapig volt velünk, amikor egy reggel nem jött elém. A garázsban feküdt, a saját mocskában és az egész cica csapzott volt, látszott hogy beteg. Megtisztogattam és elvittem az orvoshoz. Valószínűleg méreg. - mondta. Egy hétig minden nap vittem, de hiába kapta az injekciókat, nem javult. A cica, akinek addig hangja se volt, úgy üvöltött a garázsban, hogy a szemközti szomszéd is hallotta. Szenvedett. Én is, mert nem tudtam segíteni. Egy heti kísérletezés után kimondtam a kegyetlen szót, altassák el. Ez úgy 16 évvel ezelőtt volt, de még mindig hallom a hangját.

Akkor már bent a lakásban ott volt Brútusz, a németjuhász anya és ismeretlen apa kicsi kölyke. Róla még sokat fogok mesélni, az együtt töltött 14 évről.

Egy évvel később hoztam Alexát, ő még most is velem van, úgy tűnik jó egészségben, hamarosan betölti ő is a 14-et. Remélem még sokáig velem lesz, legalább ilyen egészségben.

Most februárban lesz 5 éves Nyau a cicám, aki fél évesen került hozzám aznap, amikor valamennyiünknek felmondtak a cégnél. Téged is kidobtak, engem is, gyere velem haza, legalább neked végződjön jól ez a nap. Így lett cicám, bár én igazából mindig is kutyás voltam inkább.

Brútusz halála után vettem magamhoz Spagit, akiről az Új kutya című bejegyzésben írtam. Még róla is sokat fogtok hallani illetve olvasni az ezutáni blogbejegyzésekben.

Spagi révén kapcsolatba kerültem olyan állatbarátokkal, akik sokat tesznek is értük, mentik őket, ahol lehet. A magam szerény módján a segítségükre leszek azzal, hogy ideiglenesen befogadok gazdikereső kutyákat. Jelenleg a harmadik ilyen kutyus van nálam. Még róluk is sokat fogok írni nektek.

Most viszont elmegyek megnézni a lottószámokat, mert lehet, hogy már meg is nyertem az amerikai Kutyavároshoz hasonló telephez szükséges pénzt. (Csak fel ne ébredjek ebből a szép álomból.)

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nyugdijban.blog.hu/api/trackback/id/tr66884435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kaschka 2009.01.18. 11:01:54

Nagyon jó, hogy írtál, írj minél többet, ha van időd, nagyon szeretem ahogy írsz, és amit írsz, mindig meghat. Várom további írásaid is és Gratula!

berkizsu 2009.01.20. 11:56:32

Valikám ! én biztos nem vagyok normális, de amint írtam, mindegyik írásodon eleredt a könnyem.
Gyönyörűek az írásaid és nagyon meghatóak. Én is imádom az állatokat, de nem biztos, hogy ezt igy tudnám csinálni, ahogy Te.
süti beállítások módosítása