Életem legszomorúbb kutyás története után a legvidámabb kutyás történet felidézésével próbálom jobb kedvre deríteni magamat és titeket is.
Miután annyi éven át vágytam kutyára, reménytelenül, közben be kellett érnem a Szabó Ervin Könyvtár összes kutyaneveléssel és kutyapszichológiával foglalkozó könyvével, elméletben nagyon felkészült voltam Dick nevelésére. A gyakorlat azonban más, meg mégiscsak jobb kutyás környezetben, társaságban foglalkozni vele, mint valahol egy parkban egyedül. Elmentünk hát egy kutyaiskolába.
Nagyon kellemes elfoglaltság volt ez mindkettőnknek, jó társaságban, friss levegőn. Mindközül a legjobban várt feladat a csibészelés volt. Amikor a kutyák meglátták a pufajkás embert, minden izmuk megfeszült, teli torokból üvöltötték túl egymást, így biztatva az éppen támadó kutyatársukat. Dick is pillanatok alatt földre rántotta emberünket és pofájában egy győzelmi rongydarabbal ügetett vissza hozzám nagy büszkén. A rongyhúzás otthon is egyik kedvelt játéka volt.
Egy alkalommal a férjemhez jöttek vendégek. Ahogy ez lenni szokott, hamar a kutyára terelődött a beszélgetés, a férjem pedig azonnal hencegni akart, milyen iskolázott a boxerünk. Az hogy ül, fekszik, hozd ide - számára nem volt elég meggyőző bemutató. Mint a Kutyám Jerry Lee c. filmben, egyből az "ölj" parancs jutott eszébe. Annyi esze még volt, hogy nem a vendégekre uszította Dicket, hanem felemelte a kezét és rám mutatott, hogy fogd csibész! És az iskolázott, csibészelni imádó kutya nem mozdult. A férjem, azon szégyenkezve, hogy lebőgött az "okos" kutyájával a barátok előtt, csak mutogatott és csak mondogatta, hogy fogd csibész. Dick közben leült, bár nyilván nem ez volt a parancs, a homlokát egyre jobban ráncolta, pont úgy, mint amikor valaki erősen gondolkodik valamin. Közben mint egy tenisz mérkőzésen a nézőközönség, jobbra-balra nézegetett, a férjemre és rám. Méghogy az a csibész, aki enni ad?! Aki sétáltat?! Aki játszik velem?! Akivel iskolába járok?! Az a csibész, aki mondja! - döntött végül, és egy határozott mozdulattal ültéből felugorva elkapta a férjem kinyújtott karját, amivel még mindig rám mutogatott, hogy fogd csibész.
Mondanom se kell, hogy fetrengtem a röhögéstől, de az első döbbenet után a vendégek is. Ezek után mondhatja nekem bárki, hogy a kutyák nem gondolkoznak, csak ösztönösen cselekszenek. Én azt mondom, az illető nem gondolkodik, csak szajkózza a vallások dogmáit, a régmúlt idők tanait, amikor még lapos volt a Föld, miszerint csak lelketlen, oktalan állatok. Nekem elég meggyőző volt az a habozás, homlok ráncolás, tekintgetés, mielőtt végrehajtotta az elhangzó parancsot - a saját értelmezése szerint.
