Napok

Azt hiszem, a történet folytatásához alaposan össze kell szednem magam, elég nehéz napok voltak azok, nem jó visszaemlékezni rájuk. Remélem sikerül azok számára is átérezhetően leírni a történteket, akik eddig még nem kényszerültek elajándékozni szeretett kutyájukat.

Alapvető volt, hogy semmiféle telepre nem adom be. Csakis ismerősnek, vagy ismerős ismerősének adom, ahol feltételezhetően jó helye lesz. Aki ápolt már rákos beteget, tudja, nem egyszerű dolog. Egy szoba konyhás komfort nélküli lakásban pláne nem, úgy hogy el legyen különítve a kisgyerek is, meg a kutya is. Sürgettek a körülmények, így egy ismerős ismerőse vitte el, akinek már volt egy boxere, milyen jó lesz játszópajtásnak. Átadtuk a teljes felszerelését, edényeit, párnáját, hogy otthon érezze magát, meg a törzskönyvét is. Pénzt természetesen nem kértünk, csak azt, hogy szeressék.

Nem telt el sok idő, amikor levelet kaptunk a Teve utcai kapitányságról: a kutyájuk nálunk átvehető. Nem értettük a dolgot, de annál inkább rohantunk a kapitányságra. Ott azt mondták, valaki behozta hozzájuk a kutyát, azzal a történettel, hogy sétált a Városligetben és odament hozzá egy nő, a kezébe nyomta a pórázt meg a törzskönyvet, hogy csináljon vele amit akar, mert nem jön ki az ő kutyájával. A törzskönyvön még az én nevem szerepelt, így találtak meg.

Elképzeltem magam ebben a szituációban: sétálok a ligetben, egyszercsak elém áll valaki, az egyik kezembe belenyomja egy kutya pórázának a végét, a másik kezembe egy papírt, mondja a szöveget, én meg bambán állok ott, nem adom vissza, nem szaladok utána, nem mondok semmit, nem csinálok semmit. Meggyőződésem, hogy az vitte be a kapitányságra a kutyát, aki tőlem elvitte, és nem azért nem kellett neki, mert nem jött ki az ő kutyájával, hanem mert rájött, hogy nem tudja tenyésztésbe fogni. (Csak "Nagyon jó"-t kapott a kiállításon, mert előreharapása volt.)Annyi becsület viszont nem volt benne, hogy nekem hozza vissza.

Lementünk a kapitányság udvarára, ahol a nyomozókutyák kenneljei sorakoztak, ott volt bezárva Dick is az egyikbe. Már messziről meglátott és szűkölt, amikor meg kiengedték, nem jött oda hozzám, hanem tőlem másfél méterre megállt és mint egy kerge, egy helyben ugrált fel, amilyen magasra csak tudott. Sovány volt, a szőre piszkos, fénytelen, a szeme csipás, az egész kutya külseje egy elhanyagolt, ápolatlan állat benyomását keltette. Szégyeltem magam, amiért ilyesminek tettem ki őt és úgy láttam, ő is haragszik rám, mert nem jött közelebb.

Hazaérve első dolgunk volt, hogy megetettük, megitattuk, majd egy alapos fürdés következett, és láss csodát, amikor tiszta és illatos lett, odabújt hozzám, mint aki azt mondja, mostmár megint tiszta vagyok, szerethetsz.

A helyzet otthon nem változott, a gazdikeresés problémája továbbra is fennállt. Csakhogy ha az első esetben nehéz volt megválni tőle, akkor ezek után ezerszer olyan nehéz lesz. Hiába volt minden, édesanyám azt mondta, ha nem tetszik, költözzek vissza  a lakásomba a még mindig ott lakó volt férjem mellé, aludjak vele a földre terített paplanon, mert bútor nem volt már benne, se cserépkályha, se tűzhely, éljek meg 900 forintból a gyerekkel meg a kutyával, majd akkor megértem, miért döntött így. Be kellett látnom, hogy mindennek nem tehetem ki a gyereket, akkor már tényleg inkább a kutya, bármennyire is fáj.

Újabb párnát készítettünk Dicknek, új edényeket kellett megszoknia, játékokat szereztünk neki, hogy addig is jól érezze magát, amíg nálunk van. Csak remélni tudtam, hogy másodszorra már nem járunk úgy, mint az első örökbe adásnál. Ezúttal egy idős házaspár szomszédunk jelentkezett, nem nekik, hanem a gyereküknek kellett a kutya, házaspár egy 7 éves kisfiúval. Szimpatikusnak tűntek, ami abból is látszott, hogy Dick hamar elfogadta őket. Igaz, elbeszélgettem az okos kis fejével, mielőtt elengedtem az új gazdihoz. Elmondtam, hogy nem tehetek mást, nagyon szeretem őt és soha nem fogom elfelejteni, de rákényszerülök erre a lépésre, mert hamarosan nekünk se lesz mit enni, ha ez a helyzet még sokáig tart. Elköszöntem tőle és azon törtem a fejem, mikor teszek jót neki. Ha rendszeresen látogatom és mindannyiszor felkavarom, felélesztem benne a reményt, hátha most hazahozom, vagy ha soha többé felé se megyek, de az nekem lesz borzasztó. Ez utóbbit választottam, annál is inkább, mert úgy tűnt, Dick elfogadta ezt a helyzetet.

Első éjjel háromszor vitték vissza a párnáját a neki kijelölt helyre, mindannyiszor visszahúzta a férj ágya mellé. Feladták, jó, akkor ezután ott lesz a helyed. A kisfiútól még sokáig kaptam a saját készítésű rajzait a kutyáról, aztán elköltöztem. Főállás és gyereknevelés mellett másodállást vállaltam, hogy bútort is tudjunk venni, így végleg megszűnt a kapcsolat. Semmit nem tudtam róla többé, azt se tudom, meddig élt, volt-e beteg, csak a keserű érzés maradt nekem, hogy cserben hagytam őt.

Akkor fogadtam meg, ha még egyszer kutyám lesz, soha semmilyen körülmények között nem fogom elhagyni, élete utolsó pillanatáig vele leszek. Mint ahogy Brútuszt is az utolsó szívdobbanásáig simogattam, és Alexa is már 14 éve van velem.

Anyósomnak eltartási szerződése volt egy kedves idős hölggyel. Amikor erre is ráunt, és fel akarta bontani a szerződést, a néni rokonai kétségbe estek, a férjemet és engem beszéltek rá, hogy vállaljuk át az eltartást, minket már ismernek is, meg is bíznak bennünk.

Összeköltöztünk hát a 85 éves, teljesen feledékeny, súlyos agyérelmeszesedéses nénivel. Nem részletezem, milyen problémák voltak, elég annyi, hogy kész idegbaj volt együtt lakni vele. Például hiába zártam be Dicket a mi szobánkba, amikor hazajöttem, mindig a néninél volt. Azt mondta, nagyon sírt, azért engedte ki, meg így legalább ő sem volt egyedül. Persze ez nem teljesen volt így, mert a nagyothallása miatt akkor sem hallotta volna meg Dick sírását, ha ő egy sírós kutya lett volna, de nem szóltam, mert láttam hogy szereti a kutyát. Abban biztos voltam, hogy Dick szándékosan nem bántaná, de attól féltem, hogy egy véletlen mozdulat, a játék hevében egy ugrás, és fellöki a gyenge lábon álló idős hölgyet, aki beüti a fejét, és mire hazajövünk...jaj, jobb nem is gondolni rá.

Szerencsére édesanyám boldogan vállalta, hogy magához veszi Dicket, akkor kertes házban laktak, így legalább nagymamám se lesz egyedül otthon, amíg ő dolgozik. Tudtam, hogy jó helye lesz náluk, én is sűrűn találkozhatok vele, de hogy ennyire fogják babusgatni, azt még én se gondoltam. Külön kis peremes asztalkát készítettek az etetőtálnak, hogy ne nyúljon meg a nyakbőre a lehajlástól. Ilyen törülköző, olyan szájtörlő ruha, szemtörlő, fülpuculó, minden szépen tisztán sorbarakva, lábmosás, popsimosás, állandó kutyapárnahuzat mosás, nem részletezem tovább. Az orvos, aki nagymamámhoz járt, azt kérdezte, hogy van az, hogy akármikor jön ide, itt nincs kutyaszag, pedig bent van a kutya a lakásban. Nyugodt voltam, Dick jó helyen van, szeretik és nincs is egész nap egyedül, mint nálam volt.

Egyszer vendégek voltak, édesanyám kolléganői. Dick vacsorázott, majd csak állt a tányérja felett, nem mozdult. A vendégek megkérdezték, valami baja van, vagy még kér enni? Miért áll ott? Jaj, nem, csak beszélgettünk és nem vettem észre, hogy befejezte az evést. Úgy van szoktatva, hogy evés után meg kell törülni a pofiját, vizes ruha, száraz ruha, aztán mehet.

Séta után az ajtó előtt várta, míg bementünk a kisvödörért, szivacsért, törülközőért. Nedvessel áttöröltük, emelte a lábát, hogy a belső combját is le tudjuk törölni, fiú kutya lévén időnként visszafröccsen a fáról ez-az. Utolsónak a tappancsokról a sár, csak így mehetett be a lakásba.

Közben gyorsan peregtek az események, én babát vártam, a néni kórházba került és meghalt, nekem pedig elméletileg feküdnöm kellett volna, mert veszélyeztetett voltam. Hat hónapos terhesen egy este a férjem (részegen) hátracsavart kézzel kilökött az ajtón, amiért nem hagytam, hogy sárosan ruhástól befeküdjön az ágyba, csak épp nem nyitotta ki előtte az ajtót. Begörcsöltem, megindult a szülés, amit sikerült gyógyszerekkel megállítani, de feküdnöm kellett. Nyugalmam viszont csak akkor volt, ha édesanyámhoz mentem.

Emlékszem, mennyit sírtam már akkoriban is. Beültem egy sarokba, a könyökömmel a térdemre támaszkodtam, az arcomat a tenyerembe temettem és zokogtam. Na ezt a hangot nem bírta elviselni Dick. Fúrta be a fejét a két karom közé és velem sírt, próbálkozott oldalról is, majd fellökött nagy igyekezetében, mígnem végre abbahagytam a sírást és átöleltem ezt a csupaszív arany barátot.

Szerencsére baj nélkül megszületett a fiam, baj csak a férjemmel volt. Hiába állította a kezdetekkor az AB bizottságon az a tudor vénkisasszony, hogy mostmár be fog nőni a férjem feje lágya, szüljem csak meg azt a gyereket, hát persze, hogy nem így történt. Nemcsak a saját fizetését szórta el a barátokkal, de képes volt a kapuban megvárni a postást és átvenni tőle a gyes-t is, nekem csak egy cédulát tett az asztalra, hogy szüksége volt a pénzre, majd megadja. Mai napig is várom...

Egy darabig tűrtem, aztán döntöttem: nekem a fiammal kell mostmár törődni, a férjem pedig csak bajnak van, beadtam hát a válópert és a gyerekkel együtt kiköltöztem édesanyámhoz, a kutyám után.

Amikor megszületett a fiam, Dick valósággal lelki beteg lett. Eddig ő volt a középpontban, most meg mindenki az új jövevény körül sürög-forog. Szó szerint beült a sarokba, háttal nekünk, és úgy duzzogott. Attól féltem, egy óvatlan pillanatban megtámadja a gyereket. Ekkor egy ismerősünk azt tanácsolta, engedjük meg neki, hogy megszagolja a picinek a pólyából kilógó lábacskáját.

Egyik ilyen duzzogós alkalmat kihasználva hívtam Dicket, gyere ide. Tessék-lássék engedelmeskedett, mint aki azt mondja, na mi van, én is eszedbe jutottam? Amikor azonban meglátta, hogy a picihez hívom, egyből felélénkült, izgatottan szaladt oda, mint aki abban reménykedik, hogy most majd ő is játszhat a mi új játékunkkal. Egyik kezemmel megsimogattam a kutya fejét, a másikkal a pólyából kilógó lábacskát, közben halkan, megnyugtatóan beszéltem, hogy ő az új családtag, aki nagyon fontos nekem és nem szabad bántani, ő a kicsi gazdi. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen értette a szituációt, mert hosszan és élvezettel szívta magába az apró lábszagot, elraktározta a kedves és fontos emlékek szaga mellé, és ettől kezdve nem volt háttal duzzogás.

Volt viszont díszkíséret, ha sétálni mentünk, vagy vásárolni a kisboltba. Nyugodtan bemehettem kenyérért vagy tejért, befékeztem a gyerekkocsit a bolt előtt, Dick mellé ült és senkit nem engedett a közelébe.

Sétáink kedvelt uticélja a kiserdő volt, árnyas fák alatt a sétányon toltuk a gyerekkocsit, édesanyám, nagymamám és én. Dick pedig előre rohant, beszagolt a bokrok alá, körbefutotta és megjelőlte a fáit a birtoka határán, majd visszarohant hozzánk, egyenként megszagolt mindegyikünket, mintha létszámellenőrzést tartana, és ha mindenki megvolt, rohant vissza játszani. Néha azonban megvicceltük őt, és egyikünk elbújt egy nagyobb fa mögé. Ilyenkor aztán volt nagy riadalom. Izgatott fújtatással kereste a porban az illatnyomokat, majd amikor megtalálta, egyenesen rohant a rejtekül szolgáló fához és boldog szökdécseléssel nyugtázta, hogy senki nem veszett el.

Télen akkoriban még hó is esett, ilyenkor kis karfás szánkóba ültettük a fiamat, Dick pedig kapott egy hámot és befogtuk a szánkó elé. Ő húzott, én irányítottam. A gyerek boldogan sikongatott, Dick pedig büszkén trappolt a szánkó előtt.

Soha semmi baj nem volt a gyerek és a kutya között, pedig a fiam úgy gondolta, az ő kis kezével a legjobban megragadható hely a kutya testén az a füle, és állandóan bele is csimpaszkodott. A nagy mafla meg megadóan, egyetlen hang nélkül tűrte a dolgot. 

Dick soha nem bántotta a fiamat, még akkor sem, amikor az megharapta őt. Nem, ez nem elírás. A fiam harapta meg a kutyát. Épp a négykézlábas időszakát élte, és akinek volt-van gyereke, az tudhatja, milyen villámgyorsan tudnak közlekedni ilyen módon. Ráadásul úgy ismerkednek a környezettel, hogy mindent a szájukba vesznek, ami viszont ehhez túl nagy, azt egyszerűen megharapják.

Így volt ez a fiammal is. Pillanatok alatt odakocogott négykézláb a kutyához, és mire én a konyha másik sarkából odaértem, már rá is hajolt a fekvő kutya hátsó combjára és beleharapott. Szegény Dick felvisított, én rákiabáltam a gyerekre és elrángattam onnan, mire Dick hátrafordult felém, és békéltetően csak ennyit mondott: áböböböbö hagyd, hát csak egy gyerek.

Ilyenkor mindig eszembe jut az a történet, amit nagymamám mesélt édesanyámról. Nagymamám szüleinek olyan vad kutyája volt, hogy amikor kölykei voltak, csak sütőlapáton merték odatolni elé az ételt. A történet szerint akkoriban édesanyám olyan négy éves lehetett, és sehol sem találta őt nagymamám, amikor hazajött a munkából. Egyszercsak meglátta, hogy ott ül a vad kutya előtt a földön a kutyakölykök között, és az anyakutya nyakában a láncot jobbra-balra mozgatva énekelget. Persze azonnal rákiabált, hogy gyere onnan, mire az anyakutya rátette a mancsát a kislány vállára, mint aki azt mondja, hagyd, nem bántom én, hiszen csak gyerek.

Gyere, súgok neked valamit...

A simogatás az jó, csak a fülemet neee...

A leírtak alapján bárki azt gondolhatja, úgy fejeződik be ez a történet, mint a mesében: boldogan éltek, míg meg nem haltak. Természetesen nem így volt. A háttérben folyt a válóper, nagyon csúnya dolgokkal, a lakásból mindent elvitt a férjem, még a gyerekbútort is, édesanyám úgy fizette a részleteket, hogy a bútor már meg se volt. Azzal, hogy elköltöztem onnan, megóvtam a gyereket az apja viselkedésének a látványától, de elértem, hogy nem tudtam visszamenni dolgozni, mert az állandó lakcímem szerinti oviban azt mondták, vigyem a gyereket oda, ahol ideiglenesen lakom, az ideiglenesben viszont az állandó lakcím szerintibe küldtek. A 900 Ft GYES semmire nem volt elég, főleg, hogy a nekem ítélt lakás rezsijét is fizetnem kellett, bár a férjem használta jogcím nélküliként. Amikor kikapcsolták az áramot, mert nem tudtam fizetni, még fel is jelentett, hogy nem biztosítom neki a normális lakhatást. Tartásdíj nem volt, azt mondták, majd visszamenőleg behajtják rajta. Nagymamámnak nem volt nyugdíja, édesanyám postán kapott kis fizetéséből éltünk négyen, meg a kutya.

Ha mindez még nem lenne elég, jött a következő csapás, nagymamám rákos lett. Az orvosok, a kórház, a gyógyszerek, kezelések... Édesanyám azt mondta, bármennyire is szereti Dicket és a szive szakad meg érte, gazdát kell keresni neki, mert ő tovább nem tudja vállalni a költségeket.

Erről a gazdikeresésről és szívmegszakadásról majd legközelebb...

Nem, ne örüljetek, nem most költöztünk el, ez még mindig Dick kutyám története. Két kemény évet, kemény telet lehúztunk a faházban. Közben Dick felcseperedett, de azt nem mondhatnám, hogy meg is komolyodott. Elvégre boxer volt a lelkem.

Lehetőségünk nyílt beköltözni a városba. Na nem valami szuper lakosztályba, csak egy mosókonyhába. Egy olyan házba, ahol magasföldszint és félemelet elnevezéssel oldották meg, hogy ne kelljen liftet beszerelni, így hivatalosan csak három emeletes volt a ház, de valójában öt. Na ennek a tetején volt egy emeletráépítés, abban a mosókonyha és a szárító. Ez utóbbiban már laktak, most a mosókonyhát utalták ki nekünk, a bent lévő lakáskérvényünk megoldásaként. Gombás falak, üstkatlan, padlólefolyó, vas falikút, wc a folyosón. Házi kivitelezésben rendbe hoztuk, üvegezett fa válaszfalakkal kialakítottunk egy szoba-konyha-fürdőszobát, bár a fürdőszobába sajnos csak egy kádat tudtunk betenni, wc-nek való lefolyó nem volt.

Ennek is örültünk, még akkor is, ha naponta minimum kétszer, de többnyire háromszor jártam meg a hat emeletet kutyasétáltatás ürügyén, plusz munkába járás, vásárlás címén. Szerencsére két megállónyira dolgoztam, így ebédszünetben hazarohantam kutyát sétáltatni. Nem igazán volt jó Dicknek ez a bezártság, még akkor is, ha próbáltam sétákkal, hét végén kirándulásokkal pótolni a szabadságát, de önző módon nem tudtam volna elengedni magam mellől. Akkor még fel se merült, hogy gazdát keressek neki. Sajnos később úgy alakultak a körülmények, hogy rákényszerültem.

Egyik nap nem tudtam délben hazamenni, mert egy sürgős munkát kellett befejeznem. Közben azon izgultam, mi lehet otthon Dick-kel. Este rohantam haza, de ahogy kinyitottam az ajtót, a lábam mellett kiszökött a kis aranyom és rohant le a lépcsőn. Kétségbeesve rohantam utána és meg voltam róla győződve, hogy most el fog kóborolni, el fog veszni.

Szerencsére nem így történt. Az első emeletnél jártam lefelé menet, amikor lógó nyelvvel, vigyorgó pofával, megkönnyebbülve ügetett felfelé Dick. Boldogan átöleltem, mert rájöttem, hogy mégiscsak engem szeret jobban, nem a szabadságát. Közben utólérte őt az egyik szomszédunk, tőle tudom, hogy Dick kirobbant a kapuból az utcára, az első fához rohant, elintézte a folyó ügyeit és már rohant is vissza. Soha semmit nem intézett a lakásban, és mivel ahhoz volt szokva, hogy délben is lemegyünk, el tudom képzelni, mit szenvedett és tökéletesen megértem, miért szökött ki a lábam mellett. Minden esetre jó hosszú esti sétával kárpótoltam őt. Ezek után többször is előfordult, hogy önállóan ment le ügyintézni. Mondták a lakók, hogy soha senkivel nem állt le barátkozni, csak lerohant meg vissza.

Dicknek nagyon sok játéka volt, ennek ellenére akkor volt a legboldogabb, ha ellophatott egy-egy ruhadarabot tőlem. Ezek közül is a nylon harisnya volt a favorit. Nem, nem kábítózott, nem a piszkos harisnya kellett neki, hanem a kötélről a tiszta. Bár piszkoshoz nem is nagyon juthatott hozzá, mert azonnal kimostam, ahogy levetettem. Óvatosan leszedte a kötélről a harisnyát, elvitte a párnájára, vagy épp az ágyra, szépen köréje feküdt, és boldog volt. Nem tépte szét, olyan óvatosan bánt vele, hogy egy újabb mosás után még simán fel lehetett venni. Az újabb mosásra azért volt szükség, mert enyhén csúszott a sok nyalogatástól.

Persze azért volt, hogy rendetlenkedett, rámolt. Ilyenkor ha megkérdeztem: Mit csináltál?! behúzott füllel-farokkal eloldalgott. Később rájöttem, hogy amikor hazajövök, meg kell kérdeznem: Mit csináltál? Ha ilyenkor lapított, jól tettem, ha körüléztem, mi a mai csintalanság. Ha viszont kissé félrehajtott fejjel méltatlankodva a sértő feltételezés miatt azt válaszolta: Abböbböbböbö, akkor nyugodtan megdícsérhettem, mert aznap jó kutya volt.

A házbeliek többen kérdezték, hol tartom ezt a kutyát, mert csak akkor látják, amikor sétálni viszem, egész nap hangja nincs. Dick nem volt ugatós kutya, ennek ellenére szépen el tudtunk beszélgetni, mint a fenti példa is mutatja. Nekünk elég volt az arcjátéka, a grimaszolása, a fújtatása, esetleg egy abböbbö, és értettük egymást. Ő is értette minden szavamat, és főleg érezte minden érzésemet. Továbbra is bohóckodott nekem, ha úgy érezte, arra van szükség, de volt, hogy csak hozzám bújt, hogy érezzem, ő legalább szeret.

Egy nap arra mentem haza este, hogy nem jön elém. Délben még semmi baja sem volt. Végül keservesen lekászálódott az ágyról, a két első mancsán kúszva jött oda hozzám, a két hátsó lábát tehetetlenül húzta maga után, közben halkan szűkölt, panaszkodott. Úristen, meghűlt bennem a vér. Hiszen minden ellen beoltatom, amit az állatorvos javasol, akkor ez mi?

Felnyaláboltam, lebotorkáltam vele a hat emeletet és megpróbáltam taxit szerezni. Akkoriban ez még nem volt olyan egyszerű, mint most harmincegynehány év múlva. Végül sikerült egy olyan taxist találni, aki hajlandó volt kutyát is szállítani. Elmentünk az állatkórházba. A váróban mindenki átment a túloldalra, amikor meglátták a kutyám bénaságát. Az állatorvos is csak hümmögött, mert semmi egyéb tünetet nem produkált Dick, csak a lábát. Hagyjam ott, majd megfigyelik.

Másnap munkából egyenesen a kórházba mentem, rettegve attól, milyen híreket kapok.

- Nem akarja kivinni sétálni? - kérdezte az orvos.

- Miért? Tud menni? - kérdeztem csodálkozva. Az orvos csak sejtelmesen mosolygott.

Kihozták Dicket és én megdöbbenve láttam, hogy négy lábon jön. Amikor meglátott, elkezdett cikázni a hátsó fele jobbra-balra a heves farokcsonk csóválástól, majd örömmel egymás nyakába ugrottunk. Bár leginkább ő az enyémbe. Folyt a könnyem és nem győztem ölelni őt. Sétáltunk egyet a kórház parkjában, majd amikor meglátott egy padot, már repült is át a támlája felett. Ez volt ugyanis a kedvenc tornamutatványa. Még a kutyaiskolában kezdte az akadályugrást, de a való életben nem voltak olyan akadályok, hát kitalálta, hogy padot ugrik.

Séta után megkerestük az orvost. Tudni szerettem volna, mi volt ez, de a doki is tanácstalan volt, azt mondta, fogalma sincs. Haza is vihetem, ha akarom. Naná, hogy akartam. Szerencsére soha többé nem volt ilyen esetünk, de engem ez az egy is nagyon megijesztett.

Két év után ebből a mosókonyhából is tovább költöztünk, egy idős néni eltartását vállalva magunkra. Közben megszületett a fiam is, de ez már egy következő bejegyzés témája.