Napok

Ezúttal egy aranyos, vidám történetet mesélek el nektek, mert most jó kedvem van. Pippanyról és a reikiről jutott eszembe.

Alexám második komoly betegsége műtéttel zárult, ami azzal járt, hogy itthon is sokkal többet forgolódtam körülötte, mint máskor, és mint a másik kutyám körül. A nyakán gallér, amitől se enni, se inni, se feküdni nem tudott, a hasán vágás és amúgy is olyan kis elesett volt. Kérlelő szemekkel nézett rám, hogy segítsek, hát persze hogy simogattam, amikor csak tudtam.

Brútuszom is ott ólálkodott körülöttünk, egy-egy puszival éreztette Alexával, hogy aggódik érte.

Igen ám, csakhogy a saját háttérbe szorult poziciójáért is aggódott. Egy darabig körözött mellettünk, majd kiment az udvarra. Nem telt bele fél perc, visszasántikált - három lábon. Odabicegett hozzám és a negyedik, eddig levegőben tartott fájós lábát a tenyerembe tette. Én meg gyanútlanul be is vettem a cselt, hiszen mindig ezt csinálta, ha valami megszúrta vagy ha megrándult a lába. Most is elkezdtem nézegetni az ujjait, talpát, óvatosan a lábszárát, hogy mi lehet a baj. Semmit nem találtam rajta, és csak akkor néztem fel rá, a röhögő pofájára. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek fáj valamije. Akkor esett le a tantusz, hogy az egész csak azért volt, hogy vele is foglalkozzak.

Egy darabig még a kezemben tartottam a lábát, a másik kezemmel simogattam, amikor egyszercsak elkapta a mancsát és elkezdett szökdécselni, jelezve, mint máskor is tette, hogy köszöni szépen, meggyógyult.

Még hogy a kutyák nem gondolkoznak, csak ösztönlények! Szerintetek milyen ösztön vezette rá, hogy betegséget színlelve csikarjon ki több figyelmet tőlem? Az meg külön figyelemre méltó, hogy előbb kiment és úgy sántikált be három lábon, mert ha bent marad és csak felemeli a negyedik mancsát, hogy fáj, akkor nagyon kilógott volna a lóláb. Illetve a kutyamancs. Érdekelne erről egy etológus véleménye, mert nem hiszem, hogy csak az én Brútuszom volt ilyen okos.

Talán lesz, aki most meg fog szólni engem, de akkor is elmondom a véleményemet: a kutyánál érzőbb lelket nehéz találni.

Egy ideje, pontosabban május 28-a óta foglalkoztat egy gondolat, igen erősen. Persze azelőtt is gondoltam rá, de távolinak tűnt az az idő, amikor már valóban foglalkozni kell a dologgal. Maya gazdikereséséről van szó.

Tudtam, hogy el fog jönni az az idő, amikor el kell válnunk, hiszen csak ideiglenes befogadója vagyok. Csakhogy sokkal könnyebb kijelenteni, hogy nekem nem az a dolgom, hogy minden kutyát örökbe fogadjak, aki ideiglenesen hozzám kerül, hanem sokkal hasznosabb, ha évente 2-3-4-5 kutyát átsegítek azon az időn, amíg elfelejti előző élete rossz élményeit, és egy új álomgazdihoz kerül a Noé segítségével. Ráadásul, a meglévő két öreg és beteg kutyám mellé felelőtlenség lenne egy harmadikat is örökbe fogadni, hiszen a nyugdíjamból nem tudnék három problémás kutyának megfelelő ellátást, kosztot, vitaminokat, gyógyszereket, bolha-kullancs elleni szereket, orvosi ellátást biztosítani.

Igen, az eszem ezeket mind tudja is. A szívemben viszont ott motoszkál egy érzés. Ki tudja, min ment keresztül ez a kutya az évek alatt? A szettereknek amúgy is szomorú tekintete van, de az övé más volt. Egy csomó fájdalom, lemondás, keserűség - mind ott volt a tekintetében a félelem mellett. Egyszer Spagira rákiabáltam bent a szobában és megfenyegettem az ujjammal. Maya remegve, guggolva összegömbölyödött, nem győztem simogatni, nyugtatni. Vajon milyen emléket idéztem fel benne akaratlanul? Nagyon sokat sírt álmában, sokszor éjjel is fel kellett kelnem egy kis simogatással megnyugtatni, felébreszteni a rossz álomból. Hosszú hónapok teltek el, mire valami változott.

Igaz, első perctől kezdve figyelte a mozgásomat, de valószínűleg csak azt leste, én mikor verem meg. Aztán látta, hogy sem őt, sem a másik két kutyát nem bántom, akkor elkezdett a sarkamban bicegni a három lábával. Ha leültem, már tette is a kezembe a fájós lábát, vagy tolta a kezem alá a hátsó felét, hogy a kiálló csípőjét meg a combját masszírozzam. Szúrta a kezemet a csontja, a gerince, attól féltem, fájdalmat okozok neki még a simogatással is.

A konyhában is kellett egy fekhelyet készíteni számára, mert amikor kint voltam, természetesen neki is ott kellett lenni. Ha a számítógép mellé ültem, akkor ő is odafeküdt, fejét a papucsomra vagy a gurulós székem lábára hajtotta, sokszor mozdulni se tudtam, nehogy megzavarjam. Amikor TV-t néztem, a kanapé elé feküdt, olyankor négykézláb másztam le az ágyról, hogy neki ne kelljen a fájós lábával felkelnie.

Egyre inkább éreztem a ragaszkodását. Amikor rám nézett, a szemében egy kérdés volt: mi lesz velem? És én is ezt kérdeztem, mi lesz veled? Egyre közelebb kerülsz hozzám, érzem, hogy egyre jobban bízol bennem, és én is egyre jobban szeretlek. A szemében megcsillant egy kis fény, négy hónap hallgatás után megjött a hangja is. A két saroknyira lévő közértből jöttem haza, amikor egyszercsak valami nagyon magas hangú, ismeretlen ugatásra lettem figyelmes. Aztán megláttam Mayát, amint a mellső lábait felváltva emelgeti, miközben hátrál, csóválja a farkát és minden lábemelésnél vakkant egyet. Eltanulta Alexától és tovább fejlesztette az énekes-táncos üdvözlést. Még Alexa is csak állt és nézte Mayát csodálkozva. Azóta nemcsak akkor üdvözöl, amikor jövök haza, de akkor is kiabál utánam, ha a levélszekrényhez megyek, vagy szemetet viszek ki és nem jöhet velem.

Minden jel szerint Maya úgy döntött, ő már otthon van. A sétából hazafelé már kanyarodott is a kapunk felé, teljesen természetes volt, hogy mindenhonnan hazahozták -eddig. Na de mi lesz, ha új gazdihoz kell költöznie? Pár napig türelmesen várja, hogy megint hazahozzák? És aztán? Megint csalódnia kell az emberekben? Bízik bennem és én is cserben hagyom? Összefacsarodik a szivem a gondolatra. Én is öreg vagyok, rettegek egy újabb költözéstől, félek a változástól, hogy kezdjek megszokni mindent előről. Teljesen bele tudom képzelni magam Maya akkori életébe, amikor el kell költöznie tőlem, megszokni egy új helyet, újabb emberekben bízni. És szégyelem magam, amiért cserben hagyom őt. Nem tudok dönteni. Hol a szivem kerekedik fölül, hol az eszem. Ráadásul az ismerőseim is bombáznak az ötleteikkel, miért nem tartom meg, a fórumon is kapom a javaslatokat.

Aztán kapok egy telefont, ami hihetetlen...

Odamegyek Mayához, és a fülébe sugom: mit gondolsz, mi történt?

És mi történik?! Maya felpattan, körbefut engem, közben úgy dobálja a hátsóját, mint egy megbokrosodott ló, a nyelve lóg, tátott szájjal vigyorog, jobbra-balra lifegnek a fülei. Az egész kutya maga a boldogság.

Honnan tudta, hogy mit mondtak nekem a telefonba? Vagy nem tudta, csak az én jókedvemet érezte meg? A kis érzékeny lelkével...